Miniévad Szatmárnémetiben /

…a kórus egyben hű képe a szatmári társulat egységének és erejének is, amelyben az egyes generációk kiegyensúlyozottan vannak jelen.    

Első találkozásom a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatával még 2013-ban Kisvárdán történt, ahol A nyugati világ bajnokát játszották. Már akkor szöget ütött a fejembe, hogy miért neveznek el egy színházat egy égtájról. A választ most, a színház által szervezett miniévadon kaptam meg, amelybe Bessenyei Gedő István művészeti igazgató profi idegenvezetésével egy alapos városnéző séta is belefért. Hát azért, mert Bukarestben a kultúrpotentátok ránéztek a térképre, gondolván, ha már északon van az a színház, jó lesz ez névnek is. Igaz, addigra már a történelmi hányattatásoknak köszönhetően sok (magyar és román) neve volt. E néven és az épületen jelenleg a magyar Harag György Társulat és a román Trupa Mihai Raicu osztozik. A miniévadot közösen szervezték, összesen nyolc, három magyar és öt román előadást mutattak meg a mindkét oldalról érkezett szakmának. Tanulságos tapasztalat volt összevetni a kétféle színjátszást, ebben az összefoglalóban azonban terjedelmi okokból zömmel a három magyar előadásról esik szó.

Sopro - Suttogás a sötétben / A fotók forrása a Harag György Társulat

A színház közönség számára nem látható része, a takarás mögötti világ időről időre visszaköszön a színpadon is, hol drámai, hol vígjátéki megközelítésben, vagy a kettőt elegyítve. Friss példa rá a szombathelyi Takarásban (Závada Péter és Mikó Csaba komédiáját 2025 októberében mutatták be a szombathelyi Weöres Sándor Színházban – a szerk.). Szatmárban a portugál szerző, Tiago Rodrigues (1977) Sopro – Suttogás a sötétben című darabját rendezte meg Bocsárdi László, az előadás egyben magyar nyelvű ősbemutató is. A sopro magyarul leheletet, lélegzetet jelent. A főszereplő egy színházi súgónő, aki 40 évet töltött el a pályán, és most – igazgatója kérésére – ki kell lépnie a sötétből a fénybe, a takarásból a színpadra, mert az ő életéről készül előadás.

Amelyben egymásba fonódik a színészek és az általuk megformált szereplők sorsa. Az igazgatónő például hol Olgaként, hol Antigonéként jelenik meg, de közben megismerjük kapcsolatát a Versinyint játszó színésszel, belepillantunk személyes tragédiájába. A híres darabokból és a színház életéből vett jeleneteket a súgó narrációja köti össze, aki ötévesen köteleződött el egy életre a színház mellett, amikor egy rokona révén a súgólyukból nézhetett végig egy előadást.

Sopro - Suttogás a sötétben

Bocsárdi László rendezése áttetszően tiszta. Nincs benne semmi különös mutatvány, „csak” nagyon pontosan kidolgozott helyzetek. A színház a színházban jelenetek és a darabbéli valóság folyamatosan reflektálnak egymásra. A híres drámákból bekerült betétjelenetek között van, amelyik egy az egyben egy teljes előadás része lehetne, máskor (mulatságos, de nem túlzó) karikatúra kerekedik a jelenetet játszó színész szöveg(nem)tudásából. A töredékes szerkezet aztán nagyon is összeáll, a színházhoz mint életformához fűződő vallomássá kerekedik. Ahol e világ részesei között ugyanaz a levegő cirkulál. A szemszög, amelyet a darab választ, a búcsúé. A súgó egy hosszú pálya végén tekint vissza, a róla szóló darab egy bezárt színházban játszódik, Versinyin Másától, az igazgatónő a színész szerelmétől és az élettől búcsúzik. A búcsúzások sorából eredő melankólia azonban nem ül rá az előadásra, amely legalább annyira szól a színház túléléséről, életerejéről.

Mindez nem kis részben a színészek érdeme. A főszereplő Méhes Kati feladata attól is nehéz, hogy egy minden idegszálával a színházhoz kötődő, a színpadon azonban csetlő-botló, rivaldafényhez nem szokott asszonyt kell játszania, úgy, hogy ez a különös civilség hiteles legyen. Miközben ő alkatában nagyon is színésznő. Ezt a hitelt eszköztelennek tűnő, önazonos játékmódja teremti meg. Moldován Blanka élettől, energiától duzzadó igazgatónője betölti a színpadot. A jelenet pedig, amelyben már a betegségével való szembesülés után a Versinyinnek nevezett színésszel elbúcsúznak egymástól, az előadás egyik csúcspontja, és méltó párja Versinyin (Nagy Csongor) és Mása (Budizsa Evelyn) búcsújának. Nagy Csongor különben is sziporkázik, az idézett előadásrészletekben különböző arcait tudja megmutatni, bizonyítja, hogy a „drámázás” mellett a humor is erős oldala.

A Mester és Margarita

A Mester és Margaritát színházasítani nagy vállalás, a regény teljességéhez képest óhatatlanul csak veszteségek árán lehetséges. Lehet azt az utat választani, amit a Katona József Színház decemberi bemutatójában Bodó Viktor tett: egy mára átírt, szándékoltan vázlatos és játékos kivonatot kaptunk, amelyből inkább érzetek és benyomások maradtak meg. Szatmárban Sardar Tagirovsky rendezése nem aktualizál, és az alapművet nem ismerő nézőnek is követhetőbbé teszi a történetszálakat, ebből a szempontból hagyományosabb megközelítést ad. (Az előadás dramaturgja Kozma András.) Ezen belül a néző eldöntheti magában, hogy melyik szálhoz (a szerelmihez, a spirituálishoz vagy a történelmihez) tud jobban kapcsolódni.

Sós Beáta forgó díszlete amellett, hogy képes az időbeli és térbeli távolságok áthidalására, fontos összetevője annak a képi gazdagságnak, amelyet az előadás nyújt. Ebből a szempontból két kiemelkedő jelenetet kell megemlíteni: Pilátus (Varga Sándor) és Jésua (Erdei Máté) első jelenetét, amelyben az aranyban játszó, díszes palota előtt kikötözött Jésua egy festmény megkomponáltságával, ragyogó színeivel lepi meg a nézőt (jelmeztervező: Mihály Katalin). A másik a báli jelenet a maga szimultán sodrásával, profán és elemelt mozzanataival, sok apró geggel, mégis egységes egésszé összeálló kavalkádjával.

Rappert-Vencz Gábor Wolandjában van valami Raszputyinból (ő játszotta a szintén Sardar Tagirovsky által rendezett Raszputyin főszerepét is). Felemásra kontaktlencsézett szemével, egyszerre joviális és fenyegető mosolyával megteremti a karakter belső erejét és titokzatosságát. Igen jó formát mutat Szabó János Szilárd is Hontalan Iván szerepében, és nem csak ebben, a Sopro igazgatójaként, az elmúlt évadban pedig A kripli címszerepében bizonyította, hogy nagyon különböző karaktereknek tud hitelesen életet adni.

A Mester és Margarita

Frumen Gergő Mesterének egyedisége abban van, hogy esendőbb, mint amilyennek a színpadon ezt a karaktert látni szoktuk. Éppen így alkotnak Sosovicza Anna törékenységében is erős és eltökélt Margaritájával összeilló párost. Bogár Barbara Hellája és Keresztes Ágnes Azazelloja karakterét jelmezük is erősíti, de figyelemre méltó jelenlétük elsősorban színészi energiáiknak köszönhető. Az előadás elején (hasonlóan a Katona József Színház feldolgozásához) a szereplők Moszkva népét megjelenítő kórust alkotnak, innen válnak ki, és ide térnek vissza. Ezt a megoldást egy idő után a rendezés elengedi, azonban ez a kórus egyben hű képe a szatmári társulat egységének és erejének is, amelyben az egyes generációk kiegyensúlyozottan vannak jelen.    

A három magyar előadás három különböző rendezőgenerációt is reprezentált. Bélai Marcel a legfiatalabbak közé tartozik. 2023-ban végzett Marosvásárhelyen, Bocsárdi László tanítványaként. Szatmárban A kriplivel már az előző évadban letette a névjegyét. Most a Kohlhaast állította színpadra, ötvözve benne a Kleist-drámát és annak későbbi átiratait.

A színészek sétálgatva, rendezkedve fogadnak bennünket a stúdiószínház szűkös terében, kiszólnak hozzánk, rögtön valamiféle közösséget teremtve a nézőtér és a színpad között. Stilizált, mai részletekkel kevert jelmezeik hajaznak a korabeli öltözetekre. A jelzésszerű megoldások egyébként is jellemzik az előadást: az esőhöz elég egy műanyag spricni, a lefizetési szándékhoz egy doboz bonbon és egy játékmackó. A játékosság és a humor az előadás egyik meghatározó eleme, mégsem könnyíti el az előadást.

Kohlhaas

Kohlhaas Mihály Orbán Zsolt megformálásában itt nem hőstípus, hangsúlyozottan kisember, aki a saját életkeretei között becsülettel teszi a dolgát. Az előadás közösségteremtő gesztusának talán ez is az egyik célja: hogy azt érezzük, egy közülünk. Csak éppen ő másként reagál az őt ért igazságtalanságra, mint ahogy a többség szokott. Aztán elvéti a mértéket. Ahogy Tronkai Vencel is, akit Sosovicza Anna játszik, napjainkból oly ismerős, elkényeztetett, moráltalan aranyifjúnak. Méhes Kati Luher Mártonja már megjelenésével is tekintélyt és morális hajthatatlanságot parancsoló jelenség, monológja, az előadás végi testbeszéde tökéletes összhangban van ezzel az első benyomással. Moldován Blanka a Sopro igazgatónője után itt egy egészen más arcát mutatja, rafinált, a világot felfalni akaró szürke eminenciás. Diószegi Attila kapuőre maga a bicskanyitogató arrogancia. A két narrátort Budizsa Evelyn és Bogár Barbara játssza, könnyed természetességgel. És ismét említeni kell Szabó János Szilárdot, ezúttal Herseként. Friss, ambíciózus előadás ez a Kohlhaas, amelyről egy életerős, színvonalas összjátékot mutató társulat képét vihették magukkal a nézők.

Hogyan írják Sekszpir Shakespeare?

A miniévad záróelőadása a román társulat Hogyan írják Sekszpir Shakespeare? című produkciója volt Leta Popescu rendezésében, amely első blikkre egy középiskolásoknak szóló ismeretterjesztő előadásnak tűnt, aztán lassacskán (ez a ráérősség a látott előadások alapján amúgy is sajátja a román színháznak) egy kultúr- és társadalompolitikai vádirattá alakult a romló közoktatásról, a kulturális elit és az ettől távol álló / ebből kiszorult társadalmi csoportok megosztottságáról, kölcsönös előítéleteiről. Egy nekünk is nagyon ismerős világról.

Szatmárnémeti Északi Színház, Schowcase, 2026. január 29 – február 2.