Union des Contraires: Gondolatalakok; Troubleyn/Jan Fabre Társulat: Sajnálom / Nemzeti Színház, MITEM 2026

Jó dolog, és a MITEM-nek köszönhető, hogy mindezért nem kellett repülőjegyet vennünk, és részemről nem bánom, ha az államkasszát megjárt (adó)forintjaimat végül ilyesmire költik.

Nekünk, magyarországi nézőknek formabontó a Gondolatalakok című színházi előadás kezdete. Sőt, már a színlapja is, amelyen az olvasható, hogy „szöveg, festmény és rendező: Valère Novarina”. Persze, aki hallott már a néhány hónapja elhunyt francia mesterről (sokan hallhattunk róla, hiszen előadásaival többször vendégszerepelt Debrecenben és a MITEM-en, továbbá kurzust vezetett a Színművészetin), az nem csodálkozik, hiszen Novarina világhírű író, filozófus, festő, saját, eredeti színpadi nyelvet teremtő rendező volt.

Az előadás kezdetén még félhomályban egy alak a színpad sarkára – mintha garas lenne – letesz egy követ vagy fél téglát, és aztán kivilágosodik. A színen, középen egy furcsa, színes, irreális természetet ábrázoló fantasy-festmény látható, mögötte két, eltolt, üres téglalapfelület. Jobbról furcsa komédiás csapat érkezik, fennhangon, talán vitatkozva, számokat sorolnak, amelyek között nem fedezhető fel összefüggés. Lehet, ez egyfajta beszédtechnikai bemelegítés?

Gondolatalakok / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A nézők többsége, köztük én is, kicsit kényszeredett belső mosollyal ül a nézőtéren, mintha az a gondolat motoszkálna a fejünkben, hogy vajon milyen ömlesztett modernitást fognak most ránk zúdítani három órában, kellemes vagy nehezen kibírható lesz-e az esténk (a szünetben sajnos meg is fogyatkozunk). Nálam végül egyik jelző sem jön be, kellemes, könnyű időtöltésnek nem nevezném a részvételemet az előadáson, viszont kíváncsiságom, érdeklődésem egy percig sem lankadt a két felvonás közben.

Az előadás másnapján belekukkantottam a Montpellier-i Théâtre Jean-Claude Carrière-ben ez év március 30-án játszott előadásba – ha már az Internet jóvoltából ez megtehető. Leginkább arra voltam kíváncsi, hogy vajon ott hogy fogadja a publikum a darabot. Jól sejtettem: a francia közönség reakcióiból feszélyezett távolságtartás nem érződött ki, e helyett már az első percektől lazán kezelték a látottakat, és – bocsánat! – önfeledten jókat röhögtek. Már akkor, amikor a számolgatás után az egyik színész elégedetten kijelentette: úgy érzem, ez tetszeni fog. Majd egy kikiáltószerű színésznő bejelentette: hölgyeim és uraim, most, ettől a pillanattól kezdve minden igaz lesz. Ezt újabb, még nagyobb nevetés követte.

Gondolatalakok / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

E néhány percből messzemenő következtetéseket nem szabad levonni, de annyit megkockáztatok: a látványban és verbálisan közölt tartalmában is abszolút modern (jelentsen is ma már bármit e szókapcsolat), velejéig, következetesen abszurd játékmód például Franciaországban teljesen elfogadott, megszokott és természetes, a nézők, még ha az előadás súlyos témákat is boncolgat, játékként fogadják el és be a színházat, és igazuk van, mert hiszen az is. Nálunk ez nagyon szokatlan. A magyar nézők többsége – lefogadom – szenvedve üli végig a Gondolatalakok egy rövid szünettel együtt három óráját – persze ebből sem szabad messzemenő következtetéseket levonni. De menthetetlenül eszembe jut, hogy mi a szintén, elkerülhetetlenül súlyos témákat is érintő életünket is hajlamosak vagyunk végigszenvedni, még akkor is, ha jelentős részében nyugodtan és elégedetten röhöghetnénk. Mert így állunk hozzá mindenhez.

Valère Novarina komplex vizuális-verbális, artisztikus információzuhataga hihetetlenül átgondolt, sokat mondó, bölcs műalkotás, amely nem akar kimondani igazságokat, nem keres választ a miértekre, olyan, mint egy szavakra fordított, fantáziadús, realisztikus utalásokkal megtűzdelt non-figuratív, három dimenzióban teret kitöltő absztrakt festmény- és installációsorozat. Amely leginkább közvetetten, de gyakran közvetlenül is létezésünk legnagyobb abszurditását járja körül: azt, hogy minden bajunk, problémánk ellenére szeretünk élni, és nem tudjuk feldolgozni, hogy egyszer meg kell halnunk. Mindenki mentségére legyen mondva: már az európai irodalomtörténet első alkotása, Homérosz Iliásza is implicite erről szól.

Gondolatalakok / Fotó. Eöri Szabó Zsolt

Novarina színpadi alkotásának egyik jelenetében a szomorú zenebohóc vidám harmonikaszó kíséretében háromszor is elénekli, hogy „undorító ennyire szeretni az életet”. Majd negyedszerre egy szótagot elhagy a sorból, és a jelentés megváltozik: „gyönyörű így szeretni az életet”. Nem járhat messze az igazságtól a feltételezés, hogy az alig több mint két éve bemutatott Gondolatalakok Novarina egyfajta összegzése, búcsúja, mindemellett igen jól prezentálja azt is, hol tart napjainkban, milyen is a franciaországi, avagy nyugat-európai színház. És itt meg kell említeni, hogy van, akinek szórakoztató, másnak nehezen befogadható az előadás, de egy tény elvitathatatlan: minden ízében, parányi részletében kitűnő az anyaga. A színpadképeinek valamennyi festménye, beállítása, változása képzőművészeti értékkel bír, a felhangzó szövegek tartalmasak, igényesek, mélyek, pontos, jól megfogalmazott mondatokból állnak. Hogy ez utóbbi hozzánk eljuthatott, abban meghatározó szerepe volt Szilágyi Enikő színművésznek, aki végig bravúrosan szinkron-tolmácsolta, a szereplőkkel együtt játszotta az estet. A párizsi Union des Contraires társulatának színészei pedig pontos, precíz, elhivatott, magas színvonalú alakítást nyújtottak.

Jó dolog, és a MITEM-nek köszönhető, hogy mindezért nem kellett repülőjegyet vennünk, és részemről nem bánom, ha az államkasszát megjárt (adó)forintjaimat végül ilyesmire költik.

Sajnálom / Fotó: Silvia Varrani

Nem véletlenül terveztem ugyanebben a cikkben írni az antwerpeni Troubleyn/Jan Fabre Társulat Sajnálom című tánc- és színházi előadásáról. A különleges produkciót Jan Fabre & Stella Höttler jegyzi, utóbbi, a lenyűgöző személyiségű német táncos-színész, aki különleges médiumként, saját megélt élettényeivel idézi meg a sajátos Jan Fabre-esszenciát. A Sajnálomra jobban illene a többértelmű, abszurd és persze jócskán megcsavart kijelentés: ebben az előadásban lényegében tényleg „minden igaz” – ahogy az a végére ki is derül.

A darab olaszországi bemutatója után Alessandra Mammi kritikus ezt írta az Il Giornale dell’arte felületén: „…ez a gyönyörű nő bocsánatot kér azért, mert szőke, német, germán, heteroszexuális, húsevő, mentes az ételintoleranciáktól, és tele van előítéletektől mentes szexualitás utáni vággyal.” Igen, az előadás megfricskázza a túlhajszolt, trendi politikai korrektséget is (mármint azzal, hogy a fentiekért bocsánatot kell kérni), de engem megragadott az alábbi feszítő, termékeny belső ellentmondás is: ez a nő ragaszkodik minden egyéni jogához, a teljes, mindennel szembeni szuverenitásához, miközben közszemlére teszi a legrejtettebb intimitásait is. Lehet, hogy elveszettnek és zavarodottnak érzi magát a világban, és ezért kér mindenért bocsánatot (mondandójának valamennyi új bekezdését „sajnálom” szóval kezdi), de közben tipikus példánya a közösségi médiás világfalunak: mindent nyilvánosságra hoz önmagáról, mert tudja, hogy csak akkor létezik, ha fent van a hálón. Gyanús az is, hogy egyáltalán nincs rossz önképe, sőt, mindet szeret magán, magában. Előadása szerint bőre kis hibái, intim altestének apró pattanásai angyalok csókjainak nyomai. És boldog volt akkor is, amikor az Olümposz hegyén annyiszor kielégítette orálisan az isteneket, hogy a végén már spriccelt szájából a sperma.

Sajnálom / Fotó: Silvia Varrani

Itt megint előjön, hogy persze, aki hallott már a Sajnálomot rendező Jan Fabre-ról, a flamand mesterről, a színházi világ egyik leghíresebb-hírhedtebb, határokat-szabályokat áthágó összművészeti alkotójáról (sokan hallhattunk róla, hiszen két ikonikus előadását is láthattuk korábbi MITEM-eken, és a múlt évadban rendezett is a Nemzetiben), az kicsit sem csodálkozik… Sőt, színházban már semmin sem csodálkozik.

A Sajnálom szereplőjét három részből gyúrták össze. Egyrészt ő korunk nője, aki elveszett és zavarodott ugyan, de nagy az egója, imádja az életét és önmagát, továbbá ő Fabre kreálmánya, a rendező munkáiból kivonatolt női Jan Fabre-esszencia, aki szerepel a Olümposz hegye című 24, a Az Olümposz tetején című 8 órás előadásban, a Resurrexit Cassandra-monodrámában, és még folytathatnánk. E két alkotórész (a mai nő és a Fabre-színésznő) Stella Höttler személyében egyesül, így alakul ki a figura hármassága. Höttler ugyanis a színpadon teljes mértékben azonosul a két szegmenssel, de azon sem csodálkoznék, ha ezek ugyanúgy, a privát életének is meghatározói volnának. Mindenesetre Fabre – egy-két ügyes csavarintással – általában a nőről, továbbá Stella Höttlerről, a színésznőről szól, miközben implicite ezúttal is pimaszul önmagáról beszél. Pedig nem is ő az istenek érzékenységével játszó földi tünemény.

Gondolatalakok

Union des Contraires, Párizs, Franciaország. Rendező: Valère Novarina.

Nemzeti Színház, 2026. április 13.

Sajnálom

Troubleyn/Jan Fabre Társulat, Antwerpen, Belgium. Rendező: Jan Fabre.

Nemzeti Színház, 2026. április 15.

13. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó