Kutszegi Csaba: Az élet kamu
Interetnikai Fesztivál 2026 / Nagyvárad, Szigligeti Színház – II. első rész /
Igen, igen, elborzadva látjuk mindezt (és még rengeteg hasonlót), de közben egyfolytában röhögnünk kell.
Átveszem kolléganőmtől a stafétabotot, és folytatom az Interetnikai Fesztiválról a beszámolót. De azzal kell kezdenem, hogy a november 12-én játszott két előadásról csak hallomás alapján tudok beszámolni, hiszen másnap érkeztem meg Nagyváradra.
A Smaranda Nicolau A Haza Sólymai című darabjáról készült előadásról annyit mindenképpen illik tudni, hogy ez is – hasonlóan Székely Csaba MaRójához – a nagyváradi színház magyar és román társulatának közös munkája. Az izgalmas, megtörtént események alapján, egy 1971-es repülőgép-eltérítésről szóló előadásról azt hallottam (és olvastam is a helyi sajtóban), hogy leginkább azok tudják a finomságait érzékelni, valamint mélyre hatolón értelmezni, akik a magyar és a román nyelvet egyformán jól bírják. A grúz Nino Haratischwili Penthesilea. Egy rekviem címmel írt egy újabb színdarabot az amazonok királynőjéről, amelyet a Temesvári Német Színház mutatott be. Kár, hogy lemaradtam róla, mert a darab nyilván nem véletlenül került fel a Deutsches Theater Berlin műsorára is, a temesvári német társulatról pedig igen jó emléket őrzök magamban, mióta a tavalyi Microstagiune – Temesvári Showcase-en három előadásukat is láthattam.
Kommuna / Kónya-Ütő Bence / Fotók: Vigh László Miklós
Másnap (az én első napomon) tanúja lehettem egy valódi nagyszabású színházi csemegének: a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház játszotta a Radu Afrim írta és rendezte Kommuna című előadást. Nyilván ez sem tökéletes, hibátlan alkotás (olyan nincs is), pláne, hogy az első felvonáson csak javítana egy jókora húzás. De a lényeg, hogy a legfontosabb kérdésben, a színészi játék minőségében, milyenségében és mennyiségében kiemelkedően jó a produkció. Hiába műgonddal készült, igényes a szöveg, ahogy a közösen kiérlelt jelenetek is, bennük drámai csúcspontokkal, hiába, hogy a dialógusok élet- és meseszerűek, létező súlyos problémákra mutatnak, miközben realizmus és líra kergetőzik bennük pajkosan – mindezek motivált, hiteles és felkészült színészi megvalósítás nélkül nem lennének képesek a mostanihoz még hasonló hatást sem elérni. Ezt az előadást a színészi játék és jelenlét működteti, csak a színészek különleges teljesítménye kelti életre a rendezői invenciókat, tőlük születik meg a színpadon a költészet, például az, hogy a zene hozza létre az álmokat (vagy fordítva), hogy az álmok (vagy a zene) képes újra felépíteni azt, ami elmúlt. Ők töltik meg tartalommal a szimbolikus tereket, eszközöket, jelmezeket. Ezt az előadást rosszul, vagy csak gyengén eljátszani megpróbálni sem lenne érdemes.
Persze a rendező-író érdemei is elvitathatatlanok, hiszen ő kínálta fel közös megmunkálásra az alapanyagot, és ő irányította a munkafolyamatot. A színész munkatársak alkotói szerepe egyébként pontosan az ilyen, burjánzó, végeláthatatlannak tetsző szövegfolyamok (és egyéb ötlethalmazok) színházzá munkálásában kiemelkedő fontosságú (még akkor is, ha de facto passzívak), mert ha a szerkezet kész (mint egy újraértelmezett klasszikusnál), és a dialógusok eleve peregnek, a figyelemre méltó eredményhez, a sikerhez elég egy invenciózus és végigvitt rendezői koncepció. Ha viszont egy színész játékán múlik az előadás összetartása, mint ahogy a Kommunában a Hubát alakító Kónya-Ütő Bencén múlik, az már egy egészen más minőség, szerep- és feladatkör, valamint felelősség. Kónya-Ütő ráadásul az előadásban az elvileg és gyakorlatilag is főszereplő zenét is jegyzi, előadóként meg minimum színész és kortárstáncos egy személyben, minden porcikáját mozgósítja egy-egy bravúros gesztusért, rendezőelvként működő, jelentéses ide-oda totyogásért.
Kommuna / Középen Erdei Gábor
Szerencsére méltó társai is akadnak. Nem frázis, hogy kivétel nélkül mindenki teljes odaadással, kitűnő szaktudással benne van az együtt játszásban-alkotásban, de az előadás másik felülmúlhatatlan motorja: Sarolta kisasszony szerepében Erdei Gábor. Erdeit, ha nem is sokszor, de néhányszor már volt szerencsém színpadon látni (meg színészzenekarban zenélni), a legtöbbször olyan, hogy az ember nem is tudja elképzelni, hol lehet a teljesítőképessége határa (csillagos ég?), és ez nem csak a hihetetlenül intenzív fizikai erőnlétére vonatkozik, hanem a folyamatos átlényegülésére és a kiapadhatatlan játékkedvére is (meg e két utóbbi vidámító, játékos keveredésére). Sarolta szerepében valósággal lubickol.
Hogy végül mi kerekedik ki ebből a sajátos színpadi Kommuna-őrületből (a kiinduló pont eredetileg Thomas Vinterberg 2016-os A kommuna című filmje volt), hát, kb. ugyanaz, ami Csehov Cseresznyéskertjéből is: a régi világnak menthetetlenül vége van, most is és állandóan vágják a kertünkben a fákat. Az erről szóló hol elgondolkodtató, hol nevettető artisztikus víziókat ezúttal 21. századi színházi nyelven megfogalmazva élvezhetjük. Csehov színdarabja óta ugyanis elrohant több mint 120 év, nekem egyébként az előadáson Rudi medve haldoklásáról (Nagy-Kopeczky Kristóf adja szívszorítóan) Firsz, az öreg inas jutott az eszembe.
Olcsó zsurnaliszta átkötés lenne, ha a Shoshin Színházi Egyesület előadását azzal vezetném be, hogy az Overtime a Kommunával szemben egy tipikusan olyan produkció, amelyben színészi szakmunkára nincs is igazán szükség. Maximum játékkedvre és megfelelő készségekre, amelyekkel az előadás négy szereplője rendelkezik is. Ez egyébként nemcsak az Overtime-mal kapcsolatban vagy így, hanem szerintem majd’ valamennyi verbatim-típusú, dokumentarista „színházi” előadással. Félreértés ne essék! Ezeknek a programoknak a társadalmi-közösségi fontossága, haszna kiemelkedő, bár nyilván van köztük jó és kevésbe jó is, de a kiemelt témáik általában gondolkodásra késztetik a nézőket, és sokakhoz eljut a releváns üzenetük. Ez nem csekélység. Számukra is az lenne jó, ha nyilvánvalóvá tennénk: a színház és a terápiás közösségi foglalkozás két különböző dolog, még akkor is, ha a két tevékenységforma művelői egymás eszközeit, módszereit, eredményeit – természetes, támogatandó módon – beépítik a saját eszköztárukba és módszertanukba. Jelentem: a trauma-feltáró és feloldó nagyszerű könyvek sem nevezhetők szépirodalomnak (azokról nem is beszélve, amelyek nem is nagyszerűek, hanem csak loholnak a divatos trendek után).
Overtime / Baja Richárd, Fincziska Andrea, György Laura és Dimény Áron
Csehov megint jókor és jó helyen bukkant elő, ugyanis a kolozsvári Váróterem Projekt Vérmedvéjének ötletadó alapja az orosz klasszikus A medve című egyfelvonásos tréfája (vígjátéka). Ennek alapján írt Preiszner Miklós egy horrorkomédiát. Megkockáztatom, hogy az előadást dramaturgként és sound-dizájnerként is jegyző Preiszner nem egyedül körmölhette le a teljes szöveget, ugyanis a szabad színészi improvizáció megalapozott gyanúja végig belengi a produkciót. Mindehhez persze Szilvay Máté rendezőnek is lehetett intenzív köze.
A kezdéssel nehezen barátkozom. A Transilvania Színpad szűk előterében várakozunk, amikor Kerekes Barbara, a társulat kellékesként bemutatkozó színésze bejelenti, hogy néhány perccel késik a kezdés, mert még egy szereplő nincs itt, ő meg nem talál egy kelléket, egy festett fekete üveget. Ezt láthatóan sokan csodálkozva be is veszik, a sokat látott hivatásos néző persze magában rögtön mosolyogva csóválgatni kezdi a fejét. Gondolom, akkor már csak keveseket gyötör kétely, amikor őrjöngve-káromkodva beront a Rendezőt játszó Imecs-Magdó Levente, és leteremt, számon kér, vodkát iszik. Ennek a már nem éppen egyedi, újszerű és nem is túl érdekes kezdésnek az értelmét én az előadás feléhez közelítve fogom fel. Az alkotók-előadók a felütéssel rögtön bejelzik, hogy ezen az előadáson semmit nem kell komolyan venni, még a motivált, színpadi valóságnak megfelelő reális történéseket sem, pontosabban: minden kamu. Brutálisan felszínesnek tetsző rövid megfogalmazásban: az előadás arról szól, hogy ilyen az életünk is. Mindig mindent akarunk, nagy dolgokra vágyunk, leginkább ennek érdekében mindent beszopunk, temérdek dolog zúdul ránk percenként, a nagy rohanásban ütődöttként viselkedünk, már nem tudjuk, hogy mikor ölnek meg minket és mikor ölünk mi, magunk, bátrak vagyunk, miközben marha gyávák, és mindenki odaadó, önfeláldozó, a másik percben pedig önző és rohadtul kisszerű.
Vérmedve / A fotó forrása a Váróterem Projekt fb-oldala
Az előadásban Csehov A medvéjének bemutatójára készül egy társulat, de közben zombitámadás éri a színházat. A furcsa fenevadak be is törnek a színpadra, kibeleznek egy színészt, rángatnak, megsebeznek a nézőtéren egy várandós kismamát, akit később a nyílt színen a mindenes műszaki kolléganő megcsászároz, az újszülött persze egy gonosz kis zombi embrió, az anya majdnem meghal, de végül túléli, őt a rendteremtő militáns államhatalmat képviselő rendőrök lövik le (így jő el manapság korunk Fortinbrasa), mert hirtelen magához térve, váratlanul közelített feléjük. Igen, igen, elborzadva látjuk mindezt (és még rengeteg hasonlót), de közben egyfolytában röhögnünk kell. Nekem szimpatikus az is, hogy a társulat erényként vállalja és mutatja fel a kvázi amatőr színjátszós gesztusait, ezzel is érzékelve azt, hogy mindegy milyen módon, de a mainstream (színházi?) világunkkal azonosulni nem akarnak. És persze jöhet cselszövés, gyilkosság, halál, de össze kell tartanunk, muszáj folytatnunk, mert a bemutatónak le kell mennie.
A színészek közül még meg kell említenem az Örsöt játszó Antal Örs Delit, aki egymagában érzékletesen megjeleníti korunk emberének küzdelmét, belső ellentmondásait. Ugyanez igaz, csak más figurába csomagolva Balázs Ádám alakítására. Csüdöm Henrietta Csehov-özvegyként kezdi, majd különböző karakterekbe ugrál-vándorol, a szerény kellékes Kerekes Barbara a végére fő áldozattá és főszereplővé avanzsál.
A következő cikkben – „a változatosság kedvéért” – brutális gyilkosságokkal folytatjuk: a Vérmedve délutánja után este az Édes Anna fizikai színházi változata várt ránk.
Folyt. köv.
Nagyvárad, 2026. november 13-15.