Kutszegi Csaba: Elmentem, de úgyis visszatérek
Interetnikai Fesztivál 2026 / Nagyvárad, Szigligeti Színház – III. rész
A Galló teremtette alak gesztusai néha-néha hajazhatnak egy-két ismert politikusra, de összességében a figura egyikre sem akar hasonlítani. Helyette folyamatosan ránk hasonlít.
Aki a kézdivásárhelyi Udvartér Színház Édes Anna-előadására vált jegyet, annak nem kell tartania elborzasztó naturalisztikus jelenetektől. Még a történetvégi brutális gyilkosságok is – hasonlóan, mint Kosztolányi Dezső regényében – szépirodalmilag, valamint műfaji sajátosságként mozgásszínházi kiegészítéssel kerülnek színre: a címszerepet játszó Székely G. Krisztina az író elbeszélésére támaszkodva összefoglalja a történteket, Gecse Noémi és Kányádi Szilárd (Vizyné és Vizy) elvont, artisztikus pantomimmel leköveti a felhangzó szöveget, miközben az író által a szájukba adott sajátjukat is felmondják.
Ez a fajta lekövetés az előadás erénye és problémája is egyben. Én nem várom el, hogy minden rendezés addig még soha nem látott színházi nóvummal hozakodjon elő, de nem vagyok elégedett, ha egy teljes esten át nem ér igazán meglepetés, sőt, tulajdonképpen mindent tudok előre. Mert hálás dolog ugyan ismert témához nyúlni, így a megértés érdekében nem kell mindent a néző szájába rágni, de ezt az alaphelyzetet azzal jó ellensúlyozni, hogy a rendezés bátran elrugaszkodik az irracionális, a mesés, az elvont tudattartalom, a nyelven túli valóság felé.
Édes Anna / Fotók: Vigh László Miklós
Györfi Csaba rendező-koreográfus az Édes Annában visszatérően tesz is erre kísérletet, de összességében nagyon csínján bánik a képi absztrakcióval és/vagy a költői többlettartalom szabad, bátor megjelenítésével. Ezt a szerepet nála ezúttal mintha csak a mozdulatnyelv töltené be, amely kétségtelenül elvont és el is rugaszkodik a hétköznapiságtól, de éppen a fentebb említett lekövetés okán csupán egy párhuzamos jelrendszerként funkcionál, nem nyit a megfogalmazásban, a színpadi nyelvezetben újabb dimenziót. Pedig a mozgás, a gesztusnyelv, a mimika nagyon alkalmas a szóval meg nem fogalmazható pluszjelentések érzékletes kifejezésére (ezt Györfi számos koreográfiája is ékesen bizonyítja) – akár titokzatosan, vitathatón, többértelműen, sejttetőn.
Az viszont kétségtelenül az előadás erénye, hogy kulturáltan, igényesen színpadra visz egy örökké aktuális, elgondolkodtató és tanulságos világirodalmi remeket úgy, hogy lehetővé teszi az előadás befogadását olyan nézői rétegek számára is, amelynek tagjai nem kifejezetten hívei a színházi progressziónak, a radikális újításoknak. Őket sem szabad cserbenhagyni. Az előadás látványvilága és a játékmódja minden korosztályban ébreszthet emlékeket. Én a nagy, elfüggönyözött hátsó térről (az a mese és az álmok világa), valamint a több kisebb oldalsó nyílással és járással rendelkező, színpadot betöltő óriásdobozról nyitott mutatványos bódéra, de régi idők mozijára is asszociálok – amelyben paradox módon némafilmet játszanak (felhangzó, hangos szöveg persze hallatszik, a némafilmre a mozgásnyelv emlékeztet; a díszlet- és jelmeztervező Márton Erika igényes, színvonalas munkát végzett). A mozdulatnyelv bennem a múlt század harmincas éveiben divatos német expresszionista táncszínházról szóló tanulmányaimat idézi fel, azt gondolom, ma is érdemes azon a táncnyelven „megszólalni”.
Édes Anna
Györfi Csaba mozgással, testtartással ötletesen karakterizál, remekbe szabott a gépkocsivezető-mindenes Ficsor túlmozgásos figurája Radu Enrik előadásában. A három szerepet (Etel, Piroska, Bandika) is színesen eljátszó Elek Ágota végig színfolt, néha kifejezetten brillírozik. A már említett remek Vizy házaspár mellett tökéletes választás Mihály János is Patikárius Jancsi, a lelketlen csábító szerepében. Az előadást a kitűnő Székely G. Krisztina tartja egyben, ő el is emeli Anna alakját a hétköznapiságtól, és a regénytől is. Valamilyen örök, kiismerhetetlen nőtípust formál meg, akiről szeretnék többet tudni, akit szeretnék jobban megismerni.
Minden lehetőség adott tehát egy emlékezetes előadáshoz, de számomra ez nem születik meg, mert titokból, kétértelműségből, költészetből Kosztolányi-írást feldolgozó színházban én többre vágyom. A rendezői ígéret (az ajánló) ellenére nem találok értelmezhető, legalább sejttetéssel kecsegtető választ arra, hogy miért is gyilkolt Édes Anna. Moviszter doktor magyarázata a regényben helytálló, döbbenetes, elgondolkodtató, de ma, a női sorsokat mélyen boncolgató alkotások korában már nem kielégítő. A változó idővel az értelmezés iránti igény is változik, és nagyon fontos, hogy változzék, mert az a fennmaradás, a mindenkori aktualitás megőrzésének záloga. A kézdivásárhelyi Édes Anna mintha nem is akarna megfejtéssel, de még tippekkel sem szolgálni arra a kérdésre, hogy ki is ma ez a „tökéletes cselédlány”.
Egy diktátor születése Ha egy kortárs író a darabjában férfilelkületet boncolgat, a vizsgált figura nagy valószínűséggel egy nagyravágyó, ellentmondásos alak. Székely Csaba az Egy diktátor születése című monodrámájában egyenesen egy diktátor. Ez a férfi főhős nagyon másmilyen, mint az Édes Anna főhősnője, egyben mégis hasonlítanak: a diktátorról sem tudjuk meg, hogy kicsoda. Mintha az író – a rendező Sebestyén Abával együtt – gondosan ügyelt volna arra, hogy ne derüljön fény a kilétére. Ez így rendben is van, mert a színháznak csak ritka történelmi pillanatokban kell konkrétan politizálnia, ha diktátorról akar beszélni, jobb, ha általánosságban jeleníti meg a diktátorságot. Ám akkor valahogy elpuhul a téma. Általában engem is sokkal jobban megérint, ha konkrét történelmi személyek féktelen aljasságaival vagy akár megbocsátható emberi gyarlóságaival szembesítenek, bár az is igaz, hogy Sztálint, Hitlert, Rákosit, Ceaușescut sokszor már lerágott csontnak érezzük. Nekem egyébként a legjobban nem a közelmúlt, hanem a régi idők nagy zsarnokai jönnek be. Mindegy, hogy történelmileg hű-e, a lényeg, hogy saját korával adekvát legyen a jelenségük feldolgozása, és hogy a jelenhez is hitelesen szólni tudjon. (Ilyen nagyszabású, príma előadást láttam nemrég Egerben: a Quo vadist, egy tipikus mai, kortárs Néróval.)
Szerintem nem járok messze az igazságtól, ha azt gondolom, hogy a marosvásárhelyi Yorick Stúdió előadása elsősorban szórakoztató színház. Sőt: mindemellett leginkább Galló Ernő jutalomjátéka. A színész mindent előad, ami színészszemnek, -szájnak, -testnek ingere lehet. Líraian mélázik, kisfiúsan játszani invitálja a nézőket, haragszik, kitör, dühöng, átkozódik, többtucatnyi világsztár alakjába belebújik, énekel, táncol, primadonnáskodik, majd a végén, amikor diktátorrá válik, félelmetes lesz. Nem attól, hogy fenyegetőzve, a világ összes olyan nyelvén, amelyen diktátor valaha is megszólalt, mikrofonba ordibálni kezd, hanem attól, hogy kedvesen mosolyogni próbál.
Szakmai beszélgetés / Galló Ernő és Sebestyén Aba
A Galló teremtette alak gesztusai néha-néha hajazhatnak egy-két ismert politikusra, de összességében a figura egyikre sem akar hasonlítani. Helyette folyamatosan ránk hasonlít. Nyilván vannak, akik ezt nem tudják, nem akarják észrevenni, vagy észreveszik, de nem ismerik be. Pedig meggyőződésem, hogy ez a legjobb értelmezési irány, feltételezem, hogy ez az írói-rendezői-színészi szándék is: a bennünk élő diktátor megjelenítése a színpadon. Szerintem erre utal Galló-Diktátor többértelmű búcsúja is az előadás legvégén: „visszajövök…” Mert azt a reményt nem adhatjuk fel, hogy legalább a demokratikus országok előbb-utóbb már eljutnak oda, hogy soha többé nem választanak, nem húznak magukra diktátort. De a bennünk élő csak úgy tesz, hogy elmegy, aztán hamar, sokszor észrevétlenül visszatér. A sok-sok röhögtetés mellett ezzel a legfőbb tanulsággal szolgál az előadás.
Folyt. köv.
Nagyvárad, 2026. november 15-16.