Török Ákos: Nagyváradi hullámvasút

Interetnikai Fesztivál 2026 / Nagyvárad, Szigligeti Színház – IV. rész /

A fesztiválról írt beszámolók stafétája és vele az idei Interetnikai Fesztiválról szóló számadásunk egy újabb szerző két írásával lassan elérkezik a hajrájához.

Nem tudni, hogy a véletlen műve vagy a fesztivál szervezőinek tudatos döntése áll mögötte, de a november 17-i két előadás egyazon esztétikai gesztusból indul ki. A történéseket mindkettő könnyedebb hatásokkal szórakoztató kulturális közegbe helyezi: a marosvásárhelyi Alaszka egy cirkuszi bohócszám, a Chicago pedig alapjáraton egy kabaréest. (Ezzel, illetve az egyaránt magas színvonalú zenével véget is érnek a hasonlóságok, de erről majd később.) Elise Wilk a Yorick Stúdió felkérésére írta az Alaszka szövegét, az előadás pedig a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulatával együttműködve jött létre. Az előadáshoz kapcsolódó, másnapi szakmai beszélgetésen a színészek részéről elhangzott, hogy végig érezték a sűrű csendet a nézőtéren. Jól érezték: Sebestyén Aba rendezése súlyos, elmélyült csendre készteti a nézőit.

916665954 3786784794792622 888232161911534295 nAlaszka / Fotók: Vigh László Miklós

Victoria egy Daciában ülve egy különös lény vezetésével kel útra téren és időn át. Az ötven évet átölelő time road movie keretén belül családja három generációjának meghatározó történéseit élheti át újra. Akár a Karácsonyi énekben, csak itt nincsen karácsony, se megváltás. Bár ez utóbbi kapcsán a szakmai beszélgetésen volt, aki mindenki mással, köztük az alkotókkal szemben is ragaszkodott a különvéleményéhez. A darab konkrétan a Ceaușescu-éra és úgy általában a múlt századi kommunista rezsimek nemzedékeken átívelő, mindmáig tartó hatásait kutatja. Ez az utazás a lény minden támogató gesztusa és biztonságot sugalló jelenléte ellenére sem Victoriáért van, hiszen vele mindez és minden megtörtént. Miután végigkövetve a szeretetvággyal és szeretetlenséggel, hibákkal és vétkekkel átszőtt életét, és átélve/átérezve az igazságát, magunkhoz ölelnénk őt… De éppen abban van az előadás botránya, hogy vele nem történik, mert már nem is történhet semmi sem. Az előadás ugyanis egy bohócszám, egy kétórányi hosszúságú „Voálá!”, amelynek Victoria nem az alanya, hanem a tárgya. Az angyalszárnyas bohócalak elénk penderíti őt a maga befejezett múlt idejével együtt. Ez az alkotói szemtelenség teszi igazán hátborzongatóvá a marosvásárhelyiek produkcióját.

Ez persze önmagában csak egy erős formai keretötlet, és még ehhez tartozik Cári Tibor zeneszerzőnek a színpadra helyezése is, aki szomorúbohócként (némi Michael Jackson-beütés mellett) élőzenével kíséri, vagy inkább ütemezi a színpadi történéseket. Lehet ő éppen akárki egy ismeretlen sajáttörténet súlyával, de lehet, hogy ő az egyik anyai nagyapa cirkuszi szellemképe, akiről zongoristaként éppen csak említés esik, és aki így sokkal több, mint zenei kíséret: a számunkra megismert történeteken kívüli eredetpont, aki az egészet színpadra zenéli. Akár így, akár úgy zenél, ezt Cári Tibor remekül teszi, és hátul, ültében is az előadás egyik főalakja tud lenni.

911065893 1142016605195382 7821779493688134829 nAz Alaszka tapsrendje

A forma önerejéhez a többletet itt is, mint ahogy a kiemelkedően jó előadásoknál szokott lenni, a kiemelkedően jó színészi játékok adják. Nagyrészt Berekméri Katalin érdeme mindaz, amit fent írtam Victoria magunkhoz öleléséről. Ha az eredeti képnél maradunk, ebben az előadásban ő egy cirkuszi akrobata. Őt látva az lehet az érzésünk, hogy az ötven életesztendőt átfogó ecce homójának a természetessége pofonegyszerű dolog, pedig talán ez a legnehezebb színészi feladat. Mindenki más több szerepet is játszik. Victoria anyja (Nóra) és lánya (Anita) is emberléptékű szereplők, előbbit Nagy Dorottya, utóbbit Gecse Ramóna formázza meg sallangmentesen és meggyőzően. Nagy és Gecse ezen kívül több férfi szereplőt is porondra állít, ezek mindegyike pontos emberismerettel és erős vonásokkal megrajzolt, már-már karikatúraszerű alakok, amelyek a retinánkon, a rekeszizmainkon és az emlékezetünkben is mély nyomot hagynak. Ezek jobbára szándékból működtetett figurák, igaz, nagyrészt a történetek szintjén is egyetlen szándék áll mögöttük. Nem véletlen, hogy Nagy Dorottya Anita apjaként, Gecse Ramóna pedig saját nagyapjaként nyitogat a harmadik dimenzió felé – ők a szöveg szerint is többek érzékletes sablonoknál. A cirkuszi játék pedig nem egyszerűen megengedi, egyenesen igényli ezeket a karakteres túlzásokat. Az igazi „ta-da!” vagy inkább „csiribí-csiribá!” azonban B. Fülöp Erzsébet nevéhez fűzödik az előadásban, aki a címszereplő „angyalbohóc” mellet féltucatnyi női figurát játszik. A gyors karakterváltás nagy trouvaille, B. Fülöp azonban nem egyszerűen (vagy nem is annyira egyszerűen) stílusbravúrokat hány halomra: egy-egy általa megformált alak a felfokozottsága mellett is önálló tanulmány. A legizgalmasabb közülük a címszerep: az általa játszott Alaszka egyszerre gyerek és ősöreg, félelmetes és megnyugtató, törékeny és hatalmas.

911035290 3250995568444348 68143053764480946 nChicago

A huszadik századi szovjet-orosz birodalmi politika családokon belüli utórezgései a besúgások és feljelentések rendszerével láthatóan Romániában és Magyarországon is aktuálisak. Az Alaszka ebben a témakörben a maga bohóctréfájával olyan, mint a svéd/székely favágókról szóló poén, amikor az egyikük véletlenül levágja a társa kezét: viccnek kicsit durva lenne. Innen nézve, ezen a ponton nyer értelmet a cikkem címe: akik a szerzővel együtt erről az előadásról zuhantak be a temesvári Csiky Gergely Színház Chicago című előadására, joggal érezhették úgy, hogy tiszta erőből falnak csapódnak. A csendes mélázás vagy hangos üvöltés helyett egyik pillanatról a másikra a musicalirodalom legtöbbet játszott és egyik legsoványabb mondandójú darabjába fejeltünk bele. A kommunikáció, a hírérték és a show mindent felülír, igazságot és tehetséget egyaránt: igaz és napjainkban kifejezetten aktuális állítás. Ahogy egyébként a szorzótábla is az. A hullámvölgy persze elsősorban nem is az adott darabnak és előadásnak, hanem a műfajnak szólt, a személyes beszélgetések tanúsága szerint sokunknak kellett minimum félóra, mire át tudtunk állni musical-üzemmódra.

A temesváriak előadása egy tisztességes és komoly munkával összeállított produkció. Főként úgy, hogy a Chicago egy tánckar, illetve tánc- és énektagozat nélküli színház esetén, amilyen a temesvári teátrum, kifejezetten merész vállalás. Olyan előadásokkal kell versengenie, amelyekben évtizedes képzésekkel és kiemelkedő alapkészségekkel rendelkező tánc- és énekművészek szerepelnek, miközben a színművészet lehetőségei, amelynek kihasználásában ők erősebbek, ebben a darabban egy-két perces gyorsvágtákra korlátozódnak. Ennyi idő alatt bármiféle mélységet adni a karaktereknek és a viszonyoknak valóban művészet: gyakorlatilag lehetetlen. Mivel pedig a szerzői jogok rendkívül rigorózusok ebben a műfajban, változtatni szinte egyáltalán nem lehet a darabon. Egy Broadway-musicalt csupán választani lehet annak minden következményével és kihívásával együtt.

A temesvári előadás legerősebb, beszédes gesztusa a színpadkép: a történések egy hatalmas napilap széthajtogatott lapjain játszódnak. A tánckar üdítően sokféle alkatú színészből áll össze, akik egymástól helyenként el-elcsúszkálva, és némi dinamikai deficittel, de hozzák a kötelezőt. Foltányi Edina Roxie Hartja, Magyari Etelka Velma Kellyje és Molnos András Billy Flynnje is rendben van játékban, énekben és mozgásban egyaránt.

911040801 1526972299258403 624628813387009886 nChicago

Akik ennél jelentősebbek: Aszalos Géza Roxy jelentéktelen férje szerepében, illetve Czüvek Lóránd túlmozgásos karaktere a meggyilkolt amorózó alakjában. A temesvári produkció egy jól láthatóan rengeteg belefektetett munkával létrehozott üzembiztos menetelés, amelyből hiányzik az x faktor, az a plusz energia és pontosság, amitől felrobban a darabban lévő bomba. Mert van benne ilyen, nem véletlen, hogy ez a legnépszerűbb Broadway-darab.

A szakmai beszélgetésen kapott némi magyarázatot ez a hiátus: a temesváriak elmondták, hogy hét hónapon keresztül nem játszották az előadást, szerepátvételek is voltak, és a tánckarban is volt új beugró, ráadásul az előadás egy ennél sokkal kisebb játék- és nézőtérre készült. Ahogy Aszalos Géza fogalmazott: „Egy ekkora térben nem tudom, ki van jobban meghökkenve, mi vagy a nézők”. A beszélgetés vezetője, Karsai György méltató szavak és építő jellegű kritikai megjegyzések mellett erre azt mondta, hogy mindez bármennyire fontos, csupán lábjegyzet az előadáshoz. Bármennyire kegyetlenül is hangozzék, minket nézőként mindez nem érdekel, már csak azért sem, mert nem is tudunk róla.

Itt most ugrunk az időben, de a tematikán belül maradunk: a bukaresti Giuvlipen Színház Get Up! (Ébredjetek, romák!) című roma stand-up estje november 19-én egy előadáson, néha egyetlen gesztuson belül kínált meg a hullámvasutazás élményével. Előre kell bocsájtani, hogy mivel az est nagyrészt román nyelven zajlott angol feliratozással, és a műfajból eredően nem kevés improvizatív elem is került bele, a nyelvi akadályoztatás miatt nem venném a bátorságot az elemzéshez, legfeljebb benyomások megosztásáig merészkednék. A Giuvlipen egy feminista, független, roma színházi társulat, a fellépők tehát nem humoristák, hanem színművészek, és azt estjüknek több oldalról körbejárt, karakteres mondandója van. A humor és az (ön)irónia széles eszköztárával emelnek szót romboló társadalmi előítéletek, elsősorban a rasszizmus, a szexizmus és a homofóbia ellen. Egy jó stand-upos sem csak szövegel, van valamilyen, karakteres stílusa. A Get Up! előadói ennél tovább mennek, a finoman áttűnő figurától (Anastasia Dade) a szinte parodisztikusan elrajzolt színpadi alakig (Răzvan Rotaru) felépített, vélhetően önazonos karakterekből beszélnek vélhetően saját személyes tapasztalataikról. Miközben a becsempészett színművészet emeli az est kifejezőerejét, előadásuk, spontán reakcióik, a nézőkkel folyamatosan fenntartott kapcsolatuk bármelyik profi stand up-klubban megállná a helyét. Sőt.

916057656 3364215217115563 7031930310575147060 nGet Up!

A fent említett hullámvölgy alapvetően azzal a személyes félelmemmel függött össze, hogy egy poén erejéig lecitálnak a színpadra, és az előadás egyetlen férfi szereplőjének a műsorához kapcsolódott. Răzvan Rotaru egy meleg, vagy ebben az esetben ideillőbb kifejezés, hogy egy kőbuzi roma pasit vezetett elő fullba nyomva. Mindezt elképesztő lendülettel és remek mozgáskészséggel tette, ami nem véletlen, mivel ő alapjáraton képzett táncos és egyben a társulat koreográfusa is. Első fellépőként külön érdem, hogy a nézők legtöbbjét rövid időn belül szemmel láthatóan képes volt a semmiből érkezve is magával ragadni. Vélhetően ízléstől és a bennünk lévő látens homofóbia mértékétől is függ, mennyire tudunk menni olyan poénokkal, mint amikor az előadó egy mozgásos imitáció keretén belül az ánuszrózsáját fotózgatja és a farkát verdesi, majd az ondóját többször is a saját arcába és egy kicsit talán a miénkbe is fröccsenti. És noha nem ez az általa előadott műsorszám alaphangja, a túltolt alhasi alpária vissza-visszatérő elem benne. Ez azzal együtt tűnik visszásnak, hogy az előadó még ezekben az esetekben is meg tudja őrizni a figura alapvetően barátságos karakterét és szerethetőségét. Az is kérdés, hogy a társadalmi sztereotípiák ellen mennyire lehet érdemben felszólalni egy szélsőségesen sztereotipikus karakteren keresztül. Néhányan éppen ezt követően hagyták el a nézőteret, talán a fent írtakhoz hasonló érzések, talán amiatt, hogy még időben átérjenek a Kolozsvári Magyar Opera Mária főhadnagy című előadásra. Mivel én végignéztem a stand up-estet, a kolozsváriak produkciójába csak a második felvonásnál tudtam bekapcsolódni. A bennem lévő kétségek és a nyelvi nehézségek ellenére: jól döntöttem, amikor a Get Up! előadását választottam. Ez azért valamit elárul a Mária főhadnagyról is. De ez már egy következő írás lesz.

Folyt. köv.

Nagyvárad, 2026. november 17., 19. 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu