Kovács Natália: Neoposzt?

POSZT 2016 – az első három nap

Érdemes volna élesebb határt szabni közönségtalálkozó és szakmai beszélgetés között.

Első alkalommal veszek részt a POSZT-on, így nem tudom megállapítani, mennyiben tér el a korábbiaktól. Azzal kapcsolatban, hogy ezekhez képest mennyit szándékoztak változtatni a szervezők, milyen újításokat szerettek volna megvalósítani, csak előzetes nyilatkozataikra alapozhatok. Ezek lényegében kétfélék: vagy arra vonatkoznak, hogy szakmai párbeszédet akarnak teremteni, egységesíteni a színházi szakmát, vagy pedig arról szólnak, hogy szeretnék korszerűsíteni és bővíteni a fesztivál arculatát, hogy ne csak a szakma számára legyen érdekes, de a tágabb közönség érdeklődése, így a jegyekből és fogyasztásból származó bevétel is nőjön.

magna cumMagna Cum Laude / fotók: poszt.hu

Ennek alapja, illetve előzménye, hogy a fesztivál jelenlegi igazgatója, Szűcs Gábor és az általa vezetett Mozaik Művészegyesület 2014 augusztusában az NKA 5 millió forintos támogatásával tanulmányt készített, amely a POSZT történetét, tapasztalatait dolgozta fel és a jövőjére vonatkozó javaslatokat is tett. Szűcs szerint az elmúlt 10 évben gyakorlatilag a folyamatos szakmai megosztottság és csatározás tartotta életben a fesztivált, mert ezek nélkül senki sem beszélt volna róla, és teljesen feledésbe merült volna. A tanulmány keretében ezerfős közvélemény-kutatást végeztek, amelyből az derült ki, hogy 25 km-nél messzebbről nem érkeznek látogatók a POSZT-ra, vagyis nincs turisztikai (vonz)ereje a rendezvénynek, ami finanszírozás szempontjából nem szerencsés.
Az első két célkitűzést, a szakmai párbeszéd és egység megteremtését illetően, az erre vonatkozó nyilatkozatokat olvasva két kérdés vetődött fel bennem: mennyire reális egy évente megrendezett találkozótól várni az egység megvalósítását, és vajon e sokak számára képmutatóan csengő, utópisztikus kifejezés helyett, nem volna-e racionálisabb és ezért szerencsésebb konszenzusról beszélni? A vágyott konszenzushoz vezető vitáknak pedig valóban remek fóruma lehetne a POSZT. De nem az. És itt a helyszínen nem úgy tűnik, mintha a szervezők törekednének a fórumteremtésre, sőt mintha inkább a párbeszédhelyzetek elkerülése lenne a cél, még az egyes előadások megvitatásakor is. Nagyon meglepődtem a szakmai beszélgetésnek nevezett eseményeken, amelyek szerkezetileg kizárják a valódi viták lehetőségét, és egyáltalán nem is hasonlítanak szakmai beszélgetésekhez. Azokat ugyanis – ideális esetben – nem kulturális riporternek, hanem felkészült szakmaibelinek kellene vezetnie. Semmi kifogásom Veiszer Alinda munkássága ellen, minden tiszteletem és elismerésem az övé, de szakmai beszélgetés moderátora nem kérdezhet rá arra, hogy a színpadon elhangzó szövegrész benne van-e az eredetiben, mert az a dolga, hogy tudja a választ. Ellenkező esetben hiányzik az alap, ahonnan arra lehet rákérdezni, hogy jó döntés volt-e a szövegrészt megtartani az eredetiből, vagy hozzáadni ahhoz. Szakmai beszélgetés az, ahol egy bizottság – pl. a zsűri tagjai – pontokba foglalva, összeszedetten elmondják a véleményüket, kérdéseiket, aztán a szakma más képviselői is tesznek észrevételeket, a társulat pedig – akinek a munkájáról szó esik – lehetőséget kap a reflektálásra. Ehelyett itt nézők két csoportba tömörülve szavazhatnak arról, kifogástalannak, vagy problémásnak tartják az előadást, majd részletesen is kifejthetik, miért. Ha a szervezők így akarják beavatni a nézőket, nagyon jó, tegyék, ezt hívják közönségtalálkozónak. Ám érdemes volna élesebb határt szabni közönségtalálkozó és szakmai beszélgetés között, ellenkező esetben úgy tűnhet, hogy a cél a konfliktuskerülés, ezért sikkad el az utóbbi.

srály2Sirály

Nem vitatható viszont a törekvés az erős OFF-program és a turisztikai vonzerő kialakítására; ez magyarázza például a Kaukázus-, a Lóci játszik- vagy Magna Cum Laude-koncerteket, de azt is, hogy a Zsolnay negyedben is sűrű a program: számos színházi előadás, közönségtalálkozó, szabadtéri kiskoncert, néptáncbemutató kap helyet ezen a városrészen. Magam is több OFF-programot megnéztem, mert érdekel, mit szánnak a szervezők a nagyközönségnek, és mert kifejezetten izgalmas előadások is szerepelnek köztük. Meghívást kapott két Zsótér-rendezés (Sirály, Mindent a kertbe), Tenki Réka egyszereplős előadása, az Egyasszony, vagy a 90 éves Auschwitz-túlélő Fahidi Éváról szóló Sóvirág. Ám a színvonal változó. HOBO Halj meg és nagy leszel című önálló estjében – amelyet Vidnyánszky Attila rendezett – egy kiöregedett, elfáradt hippi süt el olyan poénokat, amelyek a generációja számára talán még érdekesek, de számomra elavultnak hatnak. Életét az Istennel való viaskodás keretében értelmezi újra, ami szép is lehetne, de a színpadon egy idő után mesterkélten hat, ahogy újra és újra megszólítja az Urat. Stefanovics Angéla, Bánki Gergely, Keszég László és Mészáros Béla közös produkciója, a 40! avagy Véges élet bohózat az öregedéstől való félelemről, ám az előadás sajnos olcsó poénokból építkezik, nincs benne semmi mélység vagy kontraszt, amely minőségi iróniát, esetleg groteszk pillanatokat eredményezhetne.

mindent kertbaMindent a kertbe

Sok időt töltöttem a Zsolnay negyedben, és eddig azt tapasztaltam, hogy kevesen lézengenek errefelé, a nézőterek pedig – néhány előadást leszámítva – foghíjasak. Ennek persze többféle magyarázata lehet, például az, hogy Gáspár András programszervezőnek és csapatának mindössze két és fél hónapja volt megszervezni az eseményt. Ez egyébként itt-ott kitűnik, kerülnek homokszemek a gépezetbe, nem zajlik minden zökkenésmentesen. A fesztiválélményem azzal kezdődött, hogy majdnem lemaradtam egy előadásáról, ugyanis amikor megérkeztem a színházba, egy szervező határozottan állította, hogy nem jó helyen vagyok, majd olyan helyszínre küldött, ahol valami egészen más program zajlott. Másnap pedig nem engedtek be Ifj. Vidnyánszky Attila Rómeó és Júlia-rendezésére – annak ellenére, hogy sajtós karszalag volt a kezemen, a nevem pedig szerepelt a listán –, mert nem volt cetlim. Egy papírdarab, aminek a létezéséről nem is tudtam, mert nem tájékoztatott senki. Hozzáteszem nem a POSZT az egyedüli színházi fesztivál Magyarországon, ahol előfordul, hogy regisztrált sajtósokat nem engednek be az előadásra, amelyről írniuk kellene. Nem egy ilyen esetem volt tavaly a Thealteren. Valamint az sem egyedi jelenség, hogy a szervezők előszeretettel csereberélik a jegyeket (az Ördögkatlanon hajnali ötkor kezdtek sorba állni az emberek az iroda előtt azért, hogy kapjanak jegyet az előadásokra, amelyekre előzetesen megvették a karszalagot). Nem hiszem, hogy ne lehetne ezzel kapcsolatban jobban és praktikusabban eljárni.
Mindenesetre sajnálom, hogy emiatt mindössze annyit láthattam Ifj. Vidnyánszky Attila és a kaposvári növendékek produkciójából, amennyi szabad téren játszódik: veronai köztérré változott az E78 előtti udvar, Montaguek és Capuletek viaskodásának helyszínévé, és veronai utcácskákká, ahol Rómeó szerelméről ábrándozik. Hatásos kezdés, lelkes fiatalok, intenzív színészi jelenlét, hol a színpadon, hol az ácsorgó nézők között rohangáló szereplők. Annál is inkább sajnáltam, hogy az ajtónál véget ért számomra az előadás, mert mindezek alapján kifejezetten izgalmasnak ígérkezett.

egyasszonyEgyasszony

Ifj. Vidnyánszky budaörsi rendezése, a tavaly év végén bemutatott Liliomfi, amelyhez Vecsei H. Miklós dolgozta át a Szigligeti-darabot (illetve ő az előadás dramaturgja is) viszont szerepelt a versenyprogramban, így ezt volt szerencsém megnézni. Tényleg szerencsés, aki részese lehet annak, amit ez a főként fiatalokból álló csapat létrehozott. Intenzív, feszes ritmusú, sziporkázó humorú szerelemjátékot mutatnak be, ahol a szerelem tárgya a színház. Komédiásként lépnek színre, folyamatosan ide-oda lépkedve – ábrázolt szerep és reflektált színészi minőség közt. Énekelnek, komédiáznak, varieté- és bohócelemeket használnak, s mindezzel magával ragadó mesés közeget építenek ki, amelybe egyszerre férnek bele 19. századi kedvelt műdalok (pl. Petőfi: Sárga cserebogár) és az Andrews Sisters. És mint minden jó mese, egyszerre szól az első sorban ülő gyerekeknek, akik nem egyszer belépnek a játékba, azzal, hogy reagálnak a tőlük pár centiméterre lévő színészek tetteire, és a felnőtt nézőknek, akik harsány nevetéssel kísérik a színjátékot. Az előadás ritmusa annyira pörgős, hogy a közönség nem győzi kapkodni a fejét, amihez a tér szerkezete is hozzájárul, amely eleve dinamikát visz a mozgásba: két egymást keresztező kifutó négy részre osztja a nézőteret és egy falusi ház falai közé zárja. A színészek hol a kifutón rohangálnak, hol azok valamelyik végén, vagy a ház ablakaiban bukkannak fel. A közönség alacsonyabban ül a játék szintjénél, úgy néz fel a színészekre, ahogy annak idején a szekérszínpadokra nézhetett fel a falu lakossága; ezzel, valamint azáltal, hogy a szereplők vendégekként üdvözlik a közönséget, és végig a vendégeikként bánnak velünk vásári vagy fogadói hangulat teremtődik, amelyet az élőzene is erősít.

4040! avagy Véges élet 

Különösen érdekes volt ezt az alkotást a székesfehérvári Vörösmarty Színház Tizenkét dühös ember-előadása után nézni, mert így kiütközött, hogy még a jó színészek is mennyire el tudnak veszni a színpadon, ha nem elég erős a színészvezetés, és mindenki milyen jó tud lenni, ha a rendezői koncepcióban pontosan kitalált, részletesen kidolgozott helye van. Reginald Rose darabja Cserhalmi György rendezésében finom, messianisztikus áthallást kapott. Az isteni döntéshelyzetben lévő emberek (hiszen élet-halál ügyében kell ítéletet hozniuk), úgy ülnek előttünk, mint Leonardo Utolsó vacsoráján Jézus és az apostolok. Aki a feltételezett bűnössel szemben a könyörületes nézőpontot képviseli, és kinevetett prófétaként szembemegy a többiekkel, a 8-as számú esküdt (Kuna Károly) ül az asztal közepén, Jézus helyén. Ráadásul, amikor kezd átbillenni a mérleg, és egyre több mindenkit meggyőz arról, hogy a fiú, akit a bíróság gyilkossággal vádol, ártatlan, elhangzik, hogy még két apostol és elkezdhet vízen járni. Azt gondolom, az előadásnak ezen a motívumon kívül is vannak szép és izgalmas megoldásai: az, hogy fele-fele arányban vannak jelen nők és férfiak a színpadon, vagy az, hogy a baseball drukker esküdtből női szereplőt formáltak (Radnay Csilla). Azonban eleinte, hosszú perceken keresztül úgy tűnik, a színészek próbálják átkiabálni a Pécsi Nemzeti Színház tágas terét, és túlmozogják karaktereiket azért, hogy legyenek valamilyenek. Ahogy fokozatosan kibontakozik a történet, ez mintha alábbhagyna, vagy talán a játék találja meg egyre inkább a helyét, de továbbra is kissé ripacskodásba hajlik az összhatás.

12duhosTizenkét dühös ember

Hogy minderről mit gondol a zsűri, az pár nap múlva kiderül, addig is kíváncsian várom, és hamarosan írom a folytatást.

Pécs, 2016. június 13.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu