POSZT 2016 – a negyedik és az ötödik nap

... már-már tarantinói túlzást, groteszk esztétikát idéz, ahogy ízléstelenül nyírják egymást a nemes urak.

Mivel a vasárnapi versenyprogramban szereplő két alkotást, a Forte Társulat A te országod és az Örkény Színház A Bernhardi-ügy előadását korábban már láttam Budapesten, úgy döntöttem, megnézem a Zsolnay negyedben ezekkel párhuzamosan futó produkciókat, a békéscsabai Jókai Színház színpadra alkalmazásában a Mario és a varázslót, valamint az Egyasszonyt, Tenki Réka előadásában. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a versenyző produkciók közül egyik sem nőtt annyira a szívemhez, hogy kedvem legyen újranézni őket. Horváth Csaba rendezésének számos szép alkotóeleme van; Mocsár Zsófia díszlete és Benedek Mari jelmezei erős egységet alkotnak, a csempét imitáló zöldes burkolat borította térben mozgó kék munkásruhák és narancssárga csődarabok így együtt vizuálisan nagyon hatásosak. A csövek használata pedig mind akusztikailag, mind a mozgás szempontjából izgalmas. Ezek ellenére nem éreztem azt az intenzitást, a humor és gondolatiság olyan szerves egységét, amely Horváth Csaba számos más alkotásában magával ragad, és leköti a figyelmem.

A te országod / fotók: poszt.hu

Valószínűleg az Örkény Színház előadásai közül sem A Bernhardi-ügyet jelöltem volna a versenyprogramba, ha rajtam múlik. Azt gondolom, hogy a színháznak évados lebontásban nézve is vannak erősebb alkotásai. Például az Apátlanok – amelyet Mikó Csaba drámájából Gáspár Ildikó alkalmazott színpadra – több szempontból fontos előadás. Egyrészt generációs problémáról szól, másrészt kortárs magyar drámát dolgoz fel, ráadásul olyat, amely a magyar színpadokon nem tipikus beszédmódot alkalmaz. Mindemellett kőszínházi viszonylatban a színpadra alkalmazás módja is viszonylag újító, legalábbis nem biztonsági játék. Ehhez képest Ascher Tamás versenybe került rendezése számomra sokkal kevésbé érdekes, mondhatni konvencionális megoldásokkal él. Miközben az is igaz, hogy a Schnitzler-szöveg jó választás, mert úgy áthallásos, ahogy általában a jó társadalmi drámák: semmit sem kell csinálni – húzni vagy hozzátenni – ahhoz, hogy aktuálisan hasson. Az, hogy a politika beleszól a szakma belső ügyeibe, hogy vannak, akik a politikai közegben ügyeskedve érnek el szakmai előrelépést, vagy hogy egyesek mindig arra fordulnak, amerre a szél fúj, mind olyan jelenség, amelyet mindannyian tapasztaltunk/tapasztalunk.

 A Benhardi-ügy

Szóval kimentem a Zsolnay negyedbe, és még kevesebb embert láttam, mint az előző napokon. Nem tudom, mi lehet az oka, hogy hétvégén még kevesebben érdeklődnek, mint hétköznap. Mindenesetre az előadások, amelyeket itt néztem, teljesen eltérő módokon hatottak rám. Kovács Frigyes Mario és a varázsló-rendezése az emeleten kezdődik, ahonnan az ügyelő – TEK-esekre hivatkozva – leküld minket a kamaraterembe. Ennek a jelentését azon kívül, hogy a terrorelhárítók később, a bűvész halálakor is megjelennek, nem értem. A továbbiakban a főszereplőn, Gulyás Attilán kívül minden szereplő köztünk, a nézőtéren foglal helyet, vagyis az alaphelyzet szerint a közönség valóban Cippola bűvész-bemutatóján van jelen. Annak ellenére, hogy Gulyás játéka koncentrált és érzékletes, valamint hogy a nézőtérre behozott színészi jelenlét megmozgat (sokszor forognom kell, ha látni akarom azt, aki éppen beszél), az előadás nagy részében mégis unatkozom. Talán mert ezek külsőségek maradnak, és nem teremtődik valódi feszültség, mely képes lenne a játékba igazán bevonni.

Mario és a varázsló

Korábban már sok jót hallottam Tenki Réka egyszemélyes előadásáról, Péterfy Novák Éva Egyasszony című regényének színpadi adaptációjáról, amelyet Paczolay Béla rendezett. Azt gondolom, a monodráma talán az egyik legkockázatosabb műfaj, nem egyszerű úgy megoldani a környezet, illetve az atmoszféra megteremtését, hogy ne váljon erőltetetté. Egy-két megoldás ebben az előadásban is kicsit soknak tűnik számomra, például a paraván mögött forgó és zenélő gyerekjáték. Ugyanakkor maga a szöveg annyira erős, és Tenki annyira természetesen mozog benne, hogy nem lehet nem a hatása alá kerülni. Amikor a végén fekete szövet kabátban ül egy széken, és egyenesen a közönségre szegezi tekintetét, miközben részletesen beszél (a megformált karaktere) kislányának temetéséről, azt nem lehet könnyek nélkül győzni. Sőt. Üvölteni tudnék a fájdalomtól.

Egyasszony

Hétfőn este került sor Alföldi Róbert Lear király-rendezésére. Nem meglepő, hogy a fesztiválon eddig talán ezt az előadást övezte a legnagyobb érdeklődés. Valószínűleg a két húzónévnek, Shakespeare-nek és Alföldinek köszönhető, hogy a színpad előtti rész, minden lépcső és az oldalsó emelvények is tele voltak emberekkel. A Nádasdy Ádám újrafordítására épülő előadás egy nagypolgári ebédlőasztal körül játszódik: vidám, ünnepi ebéddel kezdődik, halotti torral zárul, közben pedig már-már tarantinói túlzást, groteszk esztétikát idéz, ahogy ízléstelenül nyírják egymást a nemes urak.

Lear király

Másnap a beszélgetés is teltházzal ment, és kifejezetten jó hangulatban telt. Ez volt az első olyan alkalom, amikor nem voltak kiscsoportos megbeszélések, ami jó döntésnek bizonyult, miután előző nap, A Bernhardi-ügy megbeszélésekor nem hallottuk egymás szavát, a túl kicsi teremben ugyanis összemosódtak a hangok. Nádasdy Ádám jelenlétének köszönhetően kiderültek olyan részletek, mint hogy a Lear királynak két szövegváltozata maradt fenn, de léteznek összevont kiadások is, és ő ilyet használt a fordításkor.
A Bernhardi-ügyről és a Lear királyról szóló beszélgetések meggyőztek arról, hogy ebben a formában közönségtalálkozót tartani, kifejezetten jó ötlet. Látszik az embereken a lelkesedés, élvezik a beszélgetéseket, szívesen kérdeznek, vagy mondják el a véleményüket. Mindebből azt szűrtem le, hogy érdemes lenne évad közben is gyakrabban közönségtalálkozókat szervezni, és komolyan venni azokat, kicsit túlvinni egymás dicsérgetésének keretezésén, amibe gyakran fulladnak az ilyen típusú események. Ugyanakkor továbbra is fenntartom, hogy ezek nem szakmai megbeszélések, ami kár, mert azokra is nagy szükség lenne.

Pécs, 2016. június 15.