Pintér Viktória: Az abnormalitás diadala

9. Ördögkatlan Fesztivál

Túlfűtött, igazi humánkohó, ahonnan remélhetőleg mindenki el tudott vinni annyi melegséget, hogy a zord időkben is be tudjunk fűteni az egyre csak sokasodó didergő királyoknak.

Szombathelyi katlanozóként mindig külön „élmény” eljutni Nagyharsányba. Nyolc óra utazás után valóban olyan az ember, mintha kicserélték volna. Másként érzékel. Egyszerűen van távolsága a megérkezésnek. Kiszakadok valahonnan, hogy aztán két-három átszállás után egy különös enklávéba érkezzek. Összművészeti kommunába, szeretetburokba. A belépés feltétele: Ne legyél normális! Ez a jelmondat rögtön belém mászott, s nemcsak azért, mert ahogy Törőcsik Mari mondja a nyitónapon, az az egész évemben visszhangzik, hanem azért is, mert valamitől múlhatatlanul elkülönít. Kifordít az elfogadott divatokból, kiemel a tömegből, és a másságot, a különbözőséget teszi meg értékké. Sőt, azzal, hogy együtt kiáltjuk, nem vagyunk normálisak, egyezményesen mondunk nemet egy felsőbbrendű tekintet frusztráló, kategorizáló működésmódjának, és önként vállalunk egy sokkal rizikósabb, de izgalmasabb perspektívát.

arka1BÁRKA-ARKA

Itt minden alulról szerveződik, vagyis mindennek gyökere van, vagy ha épp nincs neki, akkor itt lesz. Az Ördögkatlan Fesztivál kötődik a térséghez, az országhoz, a világhoz. Tulajdonképpen világnézet, nem erőszakos, hanem messzemenően emberi. A szervezők (Bérczes László és Kiss Móni) nem titkolt szándéka, hogy olyan közösségi eseményt hozzanak létre, ahol kicsit meghaladhatjuk magunkat, ahol lehetünk jók, mert visszaigazolják, ahol a segítségnyújtás alapvető intuíció, nem pedig valamiféle hamisan magunkra erőltetett lelkiismeret lefelé pillantó gesztusa. Ebben a térben együtt vagyunk. Romák, franciák, magyarok, ukránok, lengyelek mindannyian. A fesztivál a művészet nyelvén a közös létezés legautentikusabb feltételeit kutatja.

arka2BÁRKA-ARKA

Kísérletezik, próbálkozik. Tökéletes metaforája ennek a BÁRKA-ARKA címet kapó performansz, a lengyel Teatr Osmego Dnia és az Artus koprodukciójában. A performansz mint a jelenlét téridejében megvalósuló művészi tettek sorozata arra készteti a „nézőt”, hogy részt vegyen az „előadásban”. Monumentális hajószerű tákolmány közlekedik a zsúfolt tömeg között. Ahogy „szeli a vizet”, úgy nyílnak, néhol menekülnek, rebbennek szét az emberek. Egyszerre torlódunk és mentjük egymást, miközben testünkkel követjük a hajó útját. A bárka testén folyamatosan alakul a kép. Világkép. Sokan nem értik körülöttem, próbálják összetenni a történetet, persze sikertelenül, de nem mennek el, behúzza őket a rítus. Átszellemült, félmeztelen emberek mozgatják az őselemeket. A víz, a tűz, a föld, a levegő ott cirkulál körülöttünk, bennünk. Jelenlétük az egész előadást univerzálissá teszi, egyszerre elemeli és közel hozza. Hol ámulatba ejt az elemek metamorfózisa, hol valós veszéllyel fenyeget. (Az egyik színész kb. kétméteres vesszőket kötött a kezére, majd meggyújtotta, s többször őrült tempóban befutott a közönség közé. A bőrömön éreztem a tűz melegét, fejemet a mellettem állóba fúrtam. Védtük egymást. Ösztön az értelmezés felett.). Aztán előadáson kívül végignézem, hogy bontják le a több száz elemes bárkát. Órákig pakolták el, hihetetlen precizitással: a teremtés inverze.

feny3Fénylepények / fotó: Komjáthy Máté

A Katlan attól igazán unikális számomra, hogy direkt számít a részvételre, bőr alá megy, szívet markol, de nem rászorít, hanem újraéleszt. Nemcsak minket, nézőket mozgósít ez a közeg, az ideérkező alkotókat is rögtön beszippantja. Gondoljunk csak arra milyen különleges, mikor a francia Wombo Orchestra Cseh Tamást játszik, mert nekünk fontos, és a Katlannak is az egyik fővédnöke. Vagy a K2 csapata és a Faluturisták, akik a különböző falvak helytörténetét parádés előadásokon keresztül juttatják el hozzánk. Genius loci. De ott vannak a villánykövesdi pincék is (új helyszín Palkonya helyett), melyek most épp kiállítótérként működnek. A hűvös, sötét, barlangszerű terek elképesztő atmoszférát adnak a műalkotásoknak, amelyek kikerülve a posztmodern, letisztult fehér kiállítóterekből, új módon lépnek párbeszédbe a környezettel. Andrási Edina keramikus pincéje egyszerre volt extrém és autentikus. A világító kerámiaplasztikák (Fénylepények) közé belépni űrélmény. Ahogy a hőben dolgozó, alakuló anyag mozgalmassága átüt a műtárgyon, abban van valami kozmikus. Főleg hogy a tárgyakat nem megvilágítják, önmaguk árasztják a fényt, kirajzolódva ezzel a sötétből. Az Ördögkatlan tobzódik a kiállításokban. Elmúlt Katlanok ikonjait őrzi egy nagyharsányi fal. (Hrabal, Örkény s most Weöres, akinek portréját előttünk festi Novák Erik. Szájában cigaretta, mindkét kezében ecset.)

bothmiklos

A Kovács Udvarházban szabadult volt rabok tartanak idegenvezetést. Telitalálat ez a szó, hiszen mi vagyunk idegenek az ő világukban. Milyen magától értetődően zökkenünk ki addigi kényelmes perspektívánkból és hangolódunk rá egy másik látásmódra. Pittman Zsófi és testvére Pittman Márton projektje („Úgy érezte szabadon él”) is idekapcsolható, ők a kalocsai börtön fogvatartottjainak segítségével készítették el műalkotásaikat. Régi falvédőket idéző popkult feliratú szőttesek ezek. Kézimunkák, melyek magukba foglalják a fogvatartottak idejét is, azokét, akik minden egyes öltéssel a szabadság, a beilleszkedés, a visszatalálás felé tartanak. A várakozás misztériuma ott van a legbanálisabbnak tűnő, mindenki által ismert mondatok között. A hímzések témája valamilyen formában mindig a bűnről, a fogságról, a szabadságvágyról szól.

feny4Fénylepények / fotó: Komjáthy Máté

Az Ördögkatlan téridejében mindennek és mindenkinek külön története van. A beszélgetés mint a találkozás elemi formája a fesztivál mozgatórugója. A Narancsligetben például Veiszer Alinda beszélget Kovács Gerzson Péterrel (aki a Katlan egyik díszvendége) a kortárstáncról, az élsport kegyetlen emberfaló világát otthagyó táncos-koreográfussal. Aki mindig kifut a vonalból, vagy épp máshová rajzolja fel azt, mert a változás izgatja. Nem bírja a hierarchikus szerveződéseket és az előíró-rendszereket. Sajátos táncnyelve lenyűgöző, ahogy a mikrokozmoszok egymásra sorjázásából átrezegve, a táncosok testén összeáll egy világ, hogy aztán újra elemeire hulljon szét. A vonzás törvénye, amely minden koreográfiájában ott pulzál, behúzza a pupillánkat a tánctérbe. Szűkülnek, tágulnak a bogarak annak függvényében, hogy Kovács Gerzson épp milyen folyamatokat figyel meg nagyítója alatt. Lehet-e hokedliről repülni? – kérdezi tőlem a kisharsányi Teleki-kertben előadott darab, a Deja vu négy vergődő-megiramodó alakja.

deja1Deja vu / fotók: Bánhalmi Árpád

De nem lehetett kihagyni Both Miklós ukrán udvarát sem, ahol ukrán énekmondók dalolták történeteiket. Némelyikük fejből, több napon keresztül képes ismétlés nélkül énekelni egy-egy balladát. Mindent tudnak kívülről, minek írnák le, kérdezik, hisz ott van bennük, a vérrel együtt folyik a szívbe, és az élettel nőtte történetté magát. Majd az énekek után (és közben, mert mindenről felidéződik egy újabb nóta), minden este közös vacsora, tósztok, táncház. Igazi kultúrcsemege, egy letűnő korszak megismételhetetlen felragyogása. Egy elzárt falu megnyitotta többszólamú kapuit.

deja2Deja vu / fotók: Bánhalmi Árpád

A Vylyan-terasz olyan a Katlannak, mint Odüsszeusznak Kirké-szigete. Ha egyszer feljutsz oda, ott maradsz a jazz, a tökéletes fröccsök, irodalmi beszélgetések időtlen, felszabadító rabságában. A panoráma és a kultúra olyan édesen andalít a kihelyezett plédeken és nyugágyakon, hogy nem tehetsz mást, megadod magad. Micsoda kellemes paradoxon. És mikor azt gondolod, ez a lazítás helye, belefutsz a múltfeldolgozás máig akut kérdéseibe. Jelen esetben Ungváry Krisztiánnal Bérczes Tibor beszélgetett az egykori belső elhárítás működéséről és a jelenkori felelősségvállalás hiányáról.
Az Ördögkatlan Fesztiválnak különös ideje van. Hajnalban fejeződik be és ugyanakkor kezdődik. Minden reggel sorszámért állunk sorba, közben felváltva futunk be a helyi vegyesbe kávéért, sóskifliért, kakaóért, mikor mi kell épp a túléléshez. A hét folyamán minden jegyet sikerült megszereznünk, kilenc előadást láttunk. Vidékiként ez életmentő vérfrissítés volt a számomra.

pittman1„Úgy érezte szabadon él”

Hogy minden helyszínre odaérhettünk, azt a humánszponzoroknak és a Katlanbuszoknak szeretném megköszönni. Külön köszönöm annak a családnak, akik Villánykövesden felvettek minket, hogy időben odaérhessünk a beremendi Concertóra, és itt, nyilvánosan megígérem Marcinak, hogy még idén nyáron lecsúszom egy veszélyesnek tűnő csúszdán, az ő biztatására és lelkes történeteinek hatására.
A Katlanban évről évre megdől a melegrekord, sokszor panaszkodunk, hogy elviselhetetlen a hőség. Azt gondolom, ez nem természetfüggő, a szervezők és a résztvevők idézik elő. Túlfűtött, igazi humánkohó, ahonnan remélhetőleg mindenki el tudott vinni annyi melegséget, hogy a zord időkben is be tudjunk fűteni az egyre csak sokasodó didergő királyoknak.

Kezdem érteni, miért preferálják a Katlan-tudósítók a videoblog és a fotó műfaját. Lehetetlen beszámolni, mindenre kitérni. Ennek a jó értelemben kizökkent minivilágnak a jelenlét az egyetlen fogyasztási módja. Jövőre az abnormalitás jubilál. Sok erőt, kedvet, elszántságot hozzá a szervezőknek.

9. Ördögkatlan Fesztivál
Nagyharsány, Kisharsány, Palkonya, Vylyan Pincészet, Mokos Pincészet, Szársomlyói Szoborpark, Beremend, Villánykövesd
2016. augusztus 2-6.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu