Kutszegi Csaba: Tökföldön élünk

A Bukta Imre-kiállításról

Ami pedig eltűnt, az eltűnt, vissza többé nem jön; egy traktor nem csinál paraszti életformát.

Életünk tele van különböző szimbólumokkal – ezt már előttem is igen sokan felfedezték. De Bukta Imre kiállításán arra is rájöttem, hogy az élet, amit mostanság élünk, maga is szimbolikus csupán. Az átformálódó falvak népe és főképp a városi emberek a hajdani világnak csak a jeleit észlelik már, és a jelmagyarázatok ismerete, emlékezetben tartásuk csak szimbolikus cselekvés az egykoron valóban megélt, végrehajtott tettekhez képest. E kettő között hozzávetőlegesen akkora a különbség, mint a tradicionális házi disznóölés és a szupermarket rövidkaraj-akciója között.
Az elmúlt hatvan-nyolcvan évben hétköznapi életünk teljes kulisszája, valamennyi apró tartozéka szinte kifordult önmagából, annyira megváltozott, miközben mi magunk, emberek, ugyanolyanok maradtunk. Esetleg annyit finomodtunk, hogy gyomrunk hajnalban – se szimbolikusan, se in concreto – nem bírja már a friss, hagymás disznóvért.

Falusi ház, 2012

Ennek ellenére falvak és bennük falusi házak vannak. És nemcsak vidéken, hanem az utóbbiak egy speciális példánya a budapesti Műcsarnok kellős közepén is – legalábbis időlegesen – megtalálható (lásd Bukta Imre: Falusi ház, 2012). Bukta Falusi háza igen különös építmény. Nincsen ajtaja, csak négy ablaka a négy égtáj felé, és különböző népek lakják, összezárva. Országház ez, de nem a Duna-parti eklektikus, hanem olyan általában magyarországi szimbolikus. Különböző korú és iskolázottságú emberek lakják, és bár lakrészük külső homlokzata igen eltérő, sorsuk közös. Hasonlóan is viselkednek: elhúzzák a függönyüket, és aggódva lesnek kifelé (nincs ma Magyarországon egyetlen olyan társadalmi réteg sem, melynek tagjai ne aggodalommal lesnének a küszöbjükön túlra). És nem ok nélkül. Ahogy visszaengedik a függönyt, ablaküvegük összetörik, három esetben csak gyanítható, hogy kívülről, szántszándékkal bedobták az ablakot, a negyedik lakrész ablaküvegén viszont a törő üveg zajával párhuzamban, egyértelműen golyó ütette lyukak kezdenek el fürgén szaporodni. A szobában lakó, nemrég kitekintett ember ránézésre roma származású. Mindannyiunknak van okunk aggódni, de annak a legrosszabb, akire közben még vadásznak is. (Ha valaki esetleg nem értené, az ablakok felületein videoinstalláció látható.)

Tökföld

Bukta Imre előszeretettel illeszt be alkotásaiba mozgóképet. Az egyik különteremben kialakított Tökföldjére például három fürdőkádat vetít, amelyekben két kislány lubickol – egy nagy, ovális görögdinnyével. Egy tévéműsorból tudtam meg utólag, hogy az alkotás annyira „eredeti", hogy a tökök mind Bukta kertjéből származnak (sőt, egy másik festményen látható a piktor aktuális büszkesége, egy valódi traktor is, mellyel tényleg szántani jár). Ennek ellenére igencsak irreális látványt nyújtanak a tökföldön zománcozott kádakban fürdőző gyerekek, és még mindig fenn vagyok akadva azon, hogy a tökök között miért dinnyével „gurigáznak" a vízben. Dinnye a vízben – e képnek egyetlen egy reális alapja lehet: gyerekkoromban falun – frizsider nem lévén –, evés előtt mi is kútból húzott hűvös vízben hűtöttük a dinnyét. Szürreális képek ezek a javából, mint ahogy a piros traktoron ülő festő sem valóságos életformát jelez, hanem – szimbolikus élet szimbólumaként – gyerekkori vágyakat, eltűnt életet szimbolizál. Ami pedig eltűnt, az eltűnt, vissza többé nem jön; egy traktor nem csinál paraszti életformát.

De ami eltűnik, nem nyomtalanul tűnik el. A jelei még sokáig élnek. A másik Magyarország, amiről Bukta műalkotásaival beszélni akar, már nem létezik, a kiállítás címe korrekten így hangozna: Másik Magyarország jelei. Nemcsak a paraszti életforma tűnik el, a vallás is szimbolikus díszítőművészetté válik: a Jézus az öregotthonban című festményen az öreg hívő még a vállán érzi a Megváltó érintését, más képeken Krisztus vásári díszítő elem, egy installációban a keresztje agyagból készült parabolaantennákból van kirakva. Régi disznóölésekre már csak a kés emlékeztet (ma EU-s előírások szabályozzák a humánus ölés módját), a „Nostalgy" márkájú, vértől rozsdás konyhakésen malac alakú lyukat vágtak, melyen át korszerű húsfeldolgozó üzemben készült videofelvétel képkockái láthatók. Fényképen parasztasszony óriási cső génmanipulált kukoricát tart, előtte ágas-bogas génkezelt kukoricacsövek – mint valami fordított madáchi falanszterben – kiállított tárgyakként közvetítik a mában a jövő emlékeit (persze egyik cső tengeri sem igazi, mindegyik Bukta kreálmánya), az Okos tájban lemorzsolt kukoricacsutkákból készült, megannyi kereszt alakú kis figura népesíti be szigorú rendben az egyik hatalmas falat – a festő apja emlékére készített installációjában „eredeti" kukoricacsutkák „eredeti" kukoricaszemeket tartanak (értsd: az alapanyagot még az apa vetette és takarította be).

Okos táj

Igazán értékesnek azokat a Bukta-alkotásokat érzem, amelyeken átjön valami igen személyes tartalom. Ez a legtöbb, egyszerű falusi embereket ábrázoló portrén megfigyelhető. De hasonló személyességet kölcsönöz a műnek az egyszerű, egyéni és/vagy egyedi eszköz- és anyaghasználat is. Kifejezetten szerethető „festmény" a precízen tört csempékkel és egymás mellé ragasztgatott gyufaszálakkal is fogalmazó Ártatlanság kora, de emlékezetesek a fémcsövekből kinőtt locsoló emberkék, valamint a fából kifaragott aktatáskában lapuló nyúl vagy a fémtájban szabályos rendben legelő disznók képe.
A kiállításban tetszik a koncepciózus merítés, a különböző műfajú, zsánerű, anyagú alkotásokat összerendező átfogó értelem és az ezredforduló utáni reális Magyarország-kép, amely – a sok-sok szürrealitásból, ikonjelből, szimbólumból – végül is határozottan összeáll. Hogy milyen ez a Magyarország? (Némi áthallást generálva kérdezhetném úgy is: „Mi a magyar?") Szerintem zavarodott, múltját, jelenét, jövőjét kereső, sokszor hazug és álságos, nemritkán agresszíven erőszakos, külsőségeiben igen giccsesedő, de még mindig szerethető... Egészen addig, amíg igazi gyöpött agyú tökföldi tökfilkók teljesen el nem rontják.

Bukta Imre: Másik Magyarország
Kurátor: Gulyás Gábor
Műcsarnok, 2012. november 10 – 2013. február 10.