Hód Adrienn / Hodworks – Unusual Symptoms / Theater Bremen: Harmónia – Trafó – Kortárs Művészetek Háza -

Az egyik pár mellett egy kerekesszék jelzi, hogy valamelyikük mozgáskorlátozott, de idő kell hozzá, hogy rájöjjünk, melyikük…

Sokan emlékezhetünk arra a Monthy Python jelenetre, amikor Tarzan szerepére egy féllábú férfi jelentkezik. A felvételiztető igyekszik nem megbántani a hiperpozitív delikvenst, akiről viszont minden szelíden megfogalmazott elutasítás lepereg. Végül talán abban maradnak, hogy amennyiben csupa lábnélküli ember jelentkezne, a féllábú férfi bizonyosan megkapja a szerepet. Min nevetünk, amikor ezen nevetünk? Egyáltalán illik (még) ezen nevetni? Vagy azon, hogy egy mozgássérült ember úgy nyeri meg a táncversenyt, hogy csak egy kóláért sétált át a táncparketten?

A harmónia arányos egymáshoz illést jelent, élőlényként az összhangot önmagunkkal, másokkal és/vagy a környezetünkkel. A viszonyunkról környezetünkhöz pedig sokat elárul a nyelv, amely folyamatosan alakuló, eleven lenyomata annak, hogyan gondolkodunk a világról és benne önmagunkról. A „nyomorék”, „béna” és a kevésbé nyíltan lesajnáló „rokkant” szavunkat így váltotta fel az eleinte kevésbé stigmatizáló, „fogyatékos” kifejezésünk, majd néhány évtizeddel ezelőtt született meg a kissé mindmáig kimódoltnak ható, „fogyatékkal élő” szóösszetétel. Ezzel a nyelvi gesztussal az érintettek visszakaphatták méltóságukat és lényegi teljességüket: csupán egyik külső tulajdonságukká vált, hogy valamiben hiányt szenvednek. (Az említett kifejezések, noha nem ugyanarra a halmazra vonatkoznak, jól szemléltetik a változást, amely a mássághoz, ezen belül a maradandó/született károsodottsághoz fűződő viszonyunkat jellemzi.) Ezzel a folyamattal együtt, sőt, vele vélhetően ok-okozati összefüggésben az összes kifejezés szitokszóvá alakult, kivéve (egyelőre) a legfrissebbet.

Fotók: Jörg Landsberg

Egyrészt erőteljes, és lássuk be, ésszerű késztetés van bennünk arra, hogy ami testi adottság és/vagy károsodottság miatt jelent hátrányt, azt negatívumként/hiányként észleljük, és akként is nevezzük meg. Aki vak, annak hiányzik két szeme, és vele a látása. Ez még nem a többség arroganciája. Az valahol ott kezdődik, amikor a többség önmagát eredendően értékesebbnek tartja a kisebbségekkel, a másságokkal szemben. Amikor egy vak embert fogyatékkal élőnek (vagy akár nyomoréknak) nevezünk, ezzel nem állítjuk, hogy jobb emberek volnánk nála. Másrészt a zsidó-keresztény gondolatkör mélyén búvópatakként csordogált egészen a jelenkori humanizmusig az önmagában, vagyis testi-lelki nehézségeivel együtt teljes, ezért egymással egyenlő értékű emberek elképzelése, amely találkozott mások (és önmagunk) elfogadásának igényével. Innen nézve a másság olyan különbözőség, amelynek problematikussága a többségi társadalom által kialakított és folyamatosan alakuló fizikai és gondolati környezettel függ össze.

A szabványokkal, amelyek nem számolnak a törpenövésűekkel, a kerekesszékesekkel vagy éppen a gyengén látókkal, valamint a normákkal, amelyek alapján például mozgáskorlátozott ember nem való táncszínpadra. Pontosabban, legfeljebb szerethető különösségként és/vagy mozgássérült mivoltában jelenhet ott meg. Ez a kétféle, nyelvhasználatban jól tetten érhető, egymásnak ellentmondó szemlélet azonban messze nem a rossz (megbélyegző) és a jó (elfogadó) látásmód küzdelme, inkább egy dinamikusan alakuló egyensúly, amelyben egy ideál igyekszik felülírni több ezer évnyi tapasztalatot. Teszi ezt azzal a nem titkolt céllal, hogy minél több ember számára tegye élhetőbbé, otthonosabbá a világot: ahol a minőségek nem egymás alá, hanem egymás mellé rendeződnek.

De hogy jön ide a nyelv egy kortárstánc-előadás kapcsán? Noha érezhetően sok munka van mögötte, a Harmónia valójában egyszerű rugóra jár. A tíz előadó az előadás első felében/harmadában különféle nyújtógyakorlatokkal készíti fel a saját és a másik testét az elkövetkezőkre, majd már ritmikus hangokra mindannyian egyszerre, hosszabb-rövidebb pillanatokra párokká válva mozognak. Az utolsó részben pedig szólókban vagy duókban igazi örömtáncot járnak jól ismert tánczenékre. Legvégül Yanel Barbeito (aki csecsemőkori agybénulás miatt nehezen mozog és beszél) szellemes és finom öniróniával szólít meg minket.

Az előadás itt azok számára is lehetőséget ad a fellélegzésre, akiknek mindezidáig görcsbeállt a gyomra, elsősorban éppen Barbeito és egy másik, hozzá hasonlóan túlfeszített izomtónusú előadó mozgásának látványa miatt: ha sikerül is túltenni magunkat az esetleges önkéntelen szánakozáson és a tánc mibenlétéről alkotott elképzeléseinken, szinte érezzük magunkon a miénkhez képest súlyosan korlátozott mozgás kínját/nehézségét. Egy lelkész barátomat kérdeztem régebben, hogyan tud olyan jóízűeket nevetni akár kifejezetten blaszfémikus vicceken is. Azt mondta: biztos benne, hogy Istennek jó a humorérzéke. Berbeito kiszólásai után az előadás egyik alapélményeként vele együtt lehet nevetni/mosolyogni átléphető és átléphetetlen előítéleteinken, a Monhy Pythonon, de talán még a nagyon karcos, táncversenyes poénon is.

A nyelv, pontosabban a nyelvi (ön)reflexiók azonban nem csupán a nézők felszabadításában játszanak központi szerepet: a velük felvett interjúkból kiderül, hogy a felkészülés egyik fontos elemeként a résztvevők sokat beszéltek magukról egymásnak. A testlélek jó esetben érzékeny és intelligens, egy idő után megtalálja a másik testlélekkel a közös mozgást, az érintések mikéntjét, de minél távolabb áll tőle a másik alkata, mozgásmilyensége, annál elfogódottabban történik ez, és annál hosszabb időt vehet igénybe. Egyáltalán nem könnyű dolog egymással táncolni. A másik megismerése beszélgetésen keresztül az idegenségből adódó elfogódottság mértékét és az időt is csökkentheti.

Ennyi nyelvfilozófia és szociálpszichológia után félreértés ne legyen, a Harmónia nem egy agyalós darab. Átgondolt szerkezet, de nem filozofál: elemi élményeket ad, amelyek megkérdőjelezhetik, és akár felül is írhatják korábbi elemi tapasztalatainkat. Ahogy az elején a résztvevők egyesével/párosával nyújtják egymás tagjait, elsőre nem is mindig látszik, melyikük ép és melyikük nem. Az egyik pár mellett egy kerekesszék jelzi, hogy valamelyikük mozgáskorlátozott, de idő kell hozzá, hogy rájöjjünk, melyikük, ahogy ahhoz is, hogy észrevegyük, hogy egy másiknak hiányzik a kézfeje. Egy harmadikat innen kezdve már gyanakodva figyelünk, végül kiderül, ő egyszerűen csak afroamerikai. Ahhoz sem kell kommentár, ahogy például egy törpenövésű előadó egy jól ismert kortárs táncosunkat segíti a rákészülésben és fordítva, és mindez nem is csak gesztusszinten történik, hanem tényleges idejű nyújtássorral, ahogy az „normális” táncelőadások előtt szokás. Ezeknek a gyakorlatoknak az alapvető intimitását és a helyzetek különösségét az alkotók egy szakaszon – furcsán csavaródó tagokkal, egymáshoz simuló gyakorlatokkal, egymás arca elé kerülő altestekkel – eltolják a bizarrság irányába. Mintha újra meg újra próbára tennék percekkel korábban már-már megszerzett, elfogadó szemléletünket.

Mire lekapcsolják a nézőtéri fényeket, és az előzőek szerves folytatásaként kezdetét veszi valami más, a résztvevők tehát nemcsak egymást, de minket is meggyúrnak: ezzel együtt vélhetően ők sokkal inkább fel vannak készülve, mint mi. Míg a legtöbb fogyatékosság/korlátozottság/normától eltérés legfeljebb csak kifejezetten célzatosan, külsődleges szempontokat behozva juthat színpadra egy táncelőadásban (pl. érzékenyítésként), a mozgáskorlátozottság egyik legszembetűnőbb és legkevésbé harmonikus fajtája a kortárstánc mindennapi szereplőjévé vált. A görcsbe ránduló vagy éppen remegő test világos ecce homo: a külső és belső erők által megtépázott emberre utal. Azonban ahol a görcsszerű összerándulás nem csupán forma, ott megszűnik az a bizonyos „artisztikus rés” a jel és a jelentés között: nem az ember világgal és önmagával való viszonyának disszonanciáját látjuk, csupán egy sérült ember mozgásának disszonanciáját. Ez a két jelenség egy tőről fakad, és a Harmónia éppen ezt a közös tövet próbálja meg elvágni: megmutatni, hogy egy olyan ember számára, aki így tud mozogni, éppen úgy adott a béke lehetősége önmagával, és éppen annyira lehet számára öröm a tánc, mint bárki másnak. (Ez azonban nem annyira a középső részben mutatkozik meg, mint inkább az előadás fináléjában.)

A kortárstánc rész nem utal önmagán túli jelentésre, az, ami: különböző mozgásminőségű és testalkatú emberek közös mozgása. A jelentését belülről nyeri, hol könnyedebb, hol nehézkesebb találkozásokkal, érintkezésekkel, egyes mozdulatok finom átvételével, az egész szerkesztettségével és az előadók önazonosságának megőrzésével. Erős állításokat téve rákérdez a színpadi tánc és vele a táncos mibenlétére.

Nem kíván különösebb magyarázatot, mennyire aktuális a mássághoz, vagy egyszerűen a másik emberhez való viszonyunk kérdése. A Harmónia nem csupán belemondja a magáét egy régóta adott, mostanában még sarkosabbá váló párbeszédképtelenségbe. És nem is egyszerűen csak felszabadít minket belénk ivódott gátjaink alól, a színpadot és vele a ’táncos’ kifejezésünket pedig résnyire nyitja a hagyományosan „oda nem illők és arra alkalmatlanok” előtt. Felkínálja azt a lehetőséget is, hogy ránézzünk viszonyunkra a mássághoz egy olyan területen, amely nem adja magát olyan könnyen. A Trafó nézőterén ülők túlnyomó többsége ugyanis vélhetően éppen annyira elfogadó a melegekkel, mint a heteroszexuálisokkal kapcsolatban, és gyaníthatóan messzemenőkig támogatja az integrált oktatást bármilyen szintű sajátos nevelési igény esetén, azonban egyáltalán nem biztos, hogy elfogódottság nélkül tud odalépni egy törpenövésű emberhez. És még a Harmónia után is kérdéses, hányan szeretnének például mozgáskorlátozott táncosokat látni profi táncelőadásokon. Márpedig amíg ezeket a dolgokat nem tisztázzuk magunkban, addig harmónia helyett legfeljebb utópiáról beszélhetünk.

Hód Adrienn / Hodworks – Unusual Symptoms / Theater Bremen: Harmónia

Előadók: Yanel Barbeito, Aaron Samuel Davis, Florent Devlesaver, Gabrio Gabrielli, Carolin Hartmann, Paulina Porwollik, Leisa Prowd, Tamara Rettenmund, Nora Ronge, Andor Rusu, Young-Won Song

Koreográfia: Hód Adrienn. Társalkotó: Molnár Csaba. Zene: Gryllus Ábris. Színpad- és jelmezterv: Anna Lena Grote. Fénytervezés: Christian Kemmetmüller. Dramaturgia: Gregor Runge. Dramaturgiai tanácsadó: Szabó-Székely Ármin.

Trafó, 2022. február 12.