Pintér Béla és Társulata: Az Imádkozó – UP Újpesti Rendezvénytér –

Egyetlen dolog képez ívet, fűzi fel egy szálra az előadást: az aktuálpolitikai állásfoglalás.

Nagyon úgy fest, hogy a Pintér Béla-bemutatókon már nem számíthatunk többé a megszokott kellemes szórakozásra. A színész-író-rendezőnek újabban láthatóan nem is célja a kellemeskedés, de az a kérdés is jogosan feltehető, hogy az aktuális jelenben a színházművészetnek egyáltalán mi is lehet a célja.

Persze ahány színház (és rendező), annyi stílus, ars poétika, felfogás, válasz, sőt, még több is, mert változnak az idők, és a rendezők is változnak bennük. Pintér Béla előadásainak egyedisége jó ideig abban rejlett (egyebek mellett), hogy a megrázó, kemény, drámai témákat körüljáró jelenetekben is búvópatakként csordogált a bármelyik pillanatban elementárisan elő is törő humor, nem volt szinte soha olyan megrázó színpadi pillanatuk, mely közben a néző szájszéle ne kunkorodott volna önkéntelenül is felfelé, hogy aztán a bujkáló félmosoly harsány röhögésbe csapjon át. És ez fordítva is igaz volt. Én, például amikor Pintér-előadáson a legjobban röhögtem, akkor sem voltam soha gondtalan (és gondolattalan), mert a nagyot szóló poénok vagy kacagtató helyzetek, események mögött is mindig elgondolkodtató ambivalencia vagy akár levonható tanulság is lappangott. Nekem ez a könnyen fogyasztható sokrétűség, az állandó, humoros utalások mindannyiunkat foglalkoztató témákra, a profin kidolgozott egyértelmű kétértelműségek tetszetős, színvonalas színészi megfogalmazása, nekem ez jelenti a kellemes szórakozást.

Jankovics Péter, Messaoudi Emina, Takács Géza és Fodor Annamária / Fotó: Toldy Miklós

Ilyeneket Az Imádkozó előadásában szinte alig találtam. A kiborulós, ordítós, sokkoló jelenetek közben egyáltalán nem volt kedvem röhögni, csak elborzadtam a szörnyűségek láttán-hallatán, miközben nem ritkán (nem is kicsit erőltetetten) mégis röhögtetni akartak, elidegenítő kiszólásokkal a közönségnek, zenei kontrasztokkal vagy éppen egy álarcos, virágos, szürreális figura ki-be vonultatásával. Csattantak poénok is ugyan, melyeken belső indíttatásból felröhögtem, de ebben az előadásban (ellentétben sok-sok korábbi Pintér-opusszal) nem képez folyamatos ívet a bölcs humor, nem alakul ki groteszk világszemlélet, amelybe belehelyezkedve, a néző derűsen tud bosszankodni, és a mulatságos örömök mögött át tudja érezni az üröm jelenlétét is. Bohóctréfaszerű röhögtetéssel meg-megszakított, szörnyű véget érő rémdrámát látok, amelyben csupa kínlódás az élet, de még együtt sem tudok érezni a szereplőkkel, mert a maga módján mindegyik erőszakos, valahogy hiányzik belőlük az esendőség.

Egyetlen dolog képez ívet, fűzi fel egy szálra az előadást: az aktuálpolitikai állásfoglalás. Az állandó díszletháttér eleve beszédes. A horizonton a Gellérthegy sziluettje látható sajátos látószögből: a tetején, a rendezői balon a Szabadság-szobor, a másik oldalon kikandikál mögüle egy felhőkarcoló, a Kopaszi-gáton épülő Mol-toronyház, amely – mint tudjuk – a Fidesz-kori nemzeti burzsoázia egyik jelképe is. Az előadáson rendszeresen felhangzanak (ellenzéki politikusok szólamait idéző hangnemben) rendszert bíráló beszólások, pejoratív módon és szövegkörnyezetben említenek állami intézményeket, a miniszterelnököt is nevén nevezik – mindez valamennyi esetben nagy derültséget okoz. Egy indulatos, egyértelmű NER ellenes kirohanás (monológ) végén kitör a hálás taps a nézőtéren.

Szabó Zoltán és Jankovics Péter / Fotó: Toldy Miklós

Budapesti színházi előadásokon nem ritkák az ilyen aktualizáló, egyben véleményt is megfogalmazó eszközök, Pintér Béla darabjaiban is régóta fellelhetők. A színháznak (jó esetben) feladata és célja is közéleti, aktuálpolitikai vélemények megfogalmazása, nincs is semmi gondom a jelenlétükkel azon kívül, hogy – más színházakban, egyéb esetekben is már nem egyszer így véltem – a darabba illeszkedésük, a megjelenésük módja, sok esetben a színvonaluk nem méltó a színházi környezethez. Egyszerűen nincsenek jól megcsinálva, sokszor erőltetettek, érezhetően csupán a törzsközönség ilyetén igényeinek kielégítése végett kerülnek bele az előadásba.

A sok-sok jó, korábbi Pintér-előadás közben mindig azt éreztem, hogy rólam szól az este, mert – mint mindenki – tele vagyok én is hibákkal, gyarlóságokkal, színházban röhögni is önmagamon a legjobb, pláne akkor esik ez igazán jól, amikor bárki más is szabadon és kiadósan kap a pofájára (ez is egy vállalható emberi gyarlóság). Az Imádkozó előadásán úgy érzem, hogy nem magunkon röhögünk, hanem a másik oldalon levőkön. A zsarnokság szemét, korrupt hívein, akik a lenyúlt nagy pénzeket és állami kitüntetéseket seggnyaló, szar produkciókkal hálálják meg. Persze ez a jelenség mostanság igazán nem ismeretlen, csak én ezen nem tudok röhögni, főleg azon az alapon nem, hogy én bizony sohasem tennék ilyet, csak azok a szemét, másik pártszövetség hívei. Ezen az alapon kielégülést nyerve röhögni egyszerűen sekélyes.

Fodor Annamária / Fotó: Tody Miklós

Az előadás vége sem kelt bennem derűs hangulatot. Történik, hogy a kétes erkölcsű (számításból elcsábítja a tehetséges zenész családapát) negyvenes énekesnő azért imádkozik istenhez, hogy szülessen gyereke. Az ima meghallgatást nyer, a gyermek, igaz, lombikprogrammal, az ötödik petesejt-beültetés után megszületik. A szövevényes, szürreális ugrásokkal, nézőpontcserékkel megtűzdelt történetfolyam végén húsz évet ugrunk előre az időben. A Gellérthegy fölött már új toronyházak magasodnak: egy kínai betűs (valószínűleg a Fudan-egyetem), egy cirill betűs atomügyi (talán a Paks 2) és egy külföldi gázcégé (amelyről konkrétan nem sikerült semmire asszociálnom). Az anya már jó ideje elhagyta a gyerekét, lelépett Los Angeles-be a közutálatnak örvendő menedzserrel (nem kizárható, hogy a sikerült lombikbébihez ő szolgáltatott anyagot), a viszonylag rövid idő alatt nagyon megöregedett hivatalos apa nyomorog, akit a már húszéves, egykor nagyon áhított, jelenleg drogfüggő, kezelt, de visszaesett leánygyermek egy zacskó fehér porért és harmincezer forintért agyonver. Ja, és közben a Szabadság-szobor ledől, mint egy vasúti szemafor, megtiltva mindennek és mindeninek az elindulást.

Takács Géza és Jankovics Péter / Fotó: Toldy Miklós

Értjük az üzenetet. Ám részünkről felelősen nem tudunk állást foglalni az ügyben, hogy a jelenlegi kormány és kormányfő tevékenysége vajon tényleg ilyen jövővel kecsegteti-e hazánkat (és hogy a mai ellenzék Kánaánt hozna-e helyette). Én egyet tudok biztosan. Nem szeretem azt a színházat (teljesen mindegy, merre lőnek benne), amelyikben a direkt politikai aktivitás túlsúlyba kerül magával a színházzal szemben. Persze, lehet azt is mondani, hogy vannak idők, amikor hallgatni kényszerülnek a múzsák… De nem jó elképzelni, hogy bezárják a színházakat, és az összes színházcsináló elmegy noÁr- és/vagy Partizán-csatornákat szerkeszteni (bármennyire is bírom mindkettőt).

Az Imádkozó (Pintér Béla és Társulata)

Beethoven Holdfény szonátája, orosz népdalok és a Blonde Redhead művei nyomán zenéjét összeállította: Pintér Béla. Zenei vezető: Jankovics Péter.

Zongora: Takács Géza. Gitár: Jankovics Péter. Dob: Messaoudi Emina. Ének: Fodor Annamária, Szabó Zoltán. Díszlet, maszk: Gergely-Farnos Lilla. A díszlettervező munkatársa: Dárdai Balázs. Jelmez: Hornyák Dóra. Jelmezasszisztens: Nagy Krisztina. Hang: Belényesi Zoltán. Fény: Varga Laca.

Technikai munkatárs: Berecz Csaba. Fodrász: Bari Boglárka. A rendező munkatársai: Hornyák Dóra, Nagy Krisztina. Írta és rendezte: Pintér Béla.

Szereplők: Fodor Annamária, Jankovics Péter, Takács Géza, Messaoudi Emina, Szabó Zoltán.

UP Újpesti Rendezvénytér, 2022. október 1.