MAFESZT 2023 – első rész

…mindig az igazságot keressük, de az sosem mutatkozik meg nekünk egyértelműen, minden részletében kidolgozottan.

A Magyar Kultúra Hete rendezvénysorozat, azon belül a negyedik MAFESZT zajlik éppen Európa Kulturális Fővárosában: Temesváron. Ha nem tudnám, hogy a bánsági nagyváros mellett még a magyarországi Veszprém és a görögországi Elefszína is elnyerte idén a megtisztelő címet, arra gyanakodnék, hogy a Magyar Kultúra már kivonult hazánkból – az európai Romániába. De hagyjuk az értelmiségi nyavalygást, még ha ez napról napra egyre kevéssé ellenzéki is (ugyanis mintha regnáló pártunk és kormányunk hívei között is egyre többen féltenék a magyar kultúrát… – elég pl. a pedagógusok melletti kiállásokra gondolnunk).

De most Temesváron vagyunk, ahol a helyi Csiky Gergely Állami Magyar Színház mellett Nagyvárad, Szatmárnémeti, Csíkszereda és Székelyudvarhely társulatainak „legújabb és legjobb” előadásai láthatók a Héten. Nem tudom, egyáltalán törekedhettek-e volna „teljességre” a szervezők (akkor nyilván törekedtek is volna rá), de azért kár, hogy például Gyergyószentmiklósról, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Sepsiszentgyörgyről nem érkezett előadás… De ha ezúttal ennyi fért be a keretbe, ennek is örvendeznünk kell, annál is inkább, mert színvonalas előadásban és érdekességben nem volt hiány – legalábbis az általam itt töltött három napon biztosan nem.

A párhuzamos város: Gyárváros / Fotók: Petru Cojocaru / A fotók forrása a Temesvári Csiky Gergely Színház fb-oldala

Már az érkezésem első délutánján (a Bega partján ringatózó vaporettó helyett, amelynek alkalmi „színházi járata” csak jó időben közlekedik) autóbuszba szálltunk egy közeli utcában, hogy részesei lehessünk a kanyargó járgányon kezdődő színházi előadásnak, a házigazdák Állami Német Színházzal közös A párhuzamos város: Gyárváros című produkciójának. Szándékosan írtam néző helyett részest, mert a későbbiekben is a passzív néző szerepe helyett az aktív résztvevő (persze szabályok között tartott) lehetőségeivel élhettünk. A buszon megismerkedtünk két főszereplővel és a történeteket generáló konfliktusaik alapvető okaival, a későbbi helyszínen pedig, a Makovecz Imre tervezte Új Ezredév Református Központban további főszereplők vártak ránk, akik az izgalmas, többszintes, zegzugos épület különböző színterein folytatták a… Hogy mit is folytattak? Ez jó kérdés.     

Mert az biztos, hogy a Gyárváros nem hagyományos színházi előadás (mint ahogy az előzménye, A párhuzamos város: Józsefváros sem az, és a hírek szerint a folytatása, az Erzsébetváros sem lesz az). Ha muszáj volna fogalmat alkotnom az esemény műfaji meghatározására, leginkább azt mondanám: együttlét. Egy ad hoc szerveződött „vegyes társaság” bő kétórás szimbolikus együttléte, amelyen töredékeiből megismerhetünk egy szövevényes családi történetet és Temesvár egyik városrészének – párhuzamos terekben és idősíkokban zajló – néhány jellemzőjét, eseményét. Ráadásul a szövevényes családi történet egyes részleteit nem egyformán és nem ugyanakkor kapjuk meg, hisz azok előadása különböző színtereken párhuzamosan folyik, kis csoportokban követhetünk egy-egy szabadon kiválasztott színészt, akikhez olykor (játszó)társak is csatlakoznak. Mindeközben fogalmunk nincs róla, mi történik más helyszíneken. Az összes jelenetet senki sem tudja végignézni, hisz tervezhetetlen és követhetetlen lenne a nézővándorlás, ráadásul megduplázódna (vagy megháromszorozódna) a játékidő.

A párhuzamos város

Engem kicsit sem zavart, hogy a történet összes feltárt összetevőjét nem ismerhettem meg. A jórészt múltban vájkáló, krimiszerű családi sztori érdekes, de semmiben sem több vagy kevesebb, mint bármelyik hasonló ilyen, Temesvárt meg csak igen kevéssé, felületesen ismerem, így rengeteg helyi utalást nem érthettem meg. Ezért is (meg más esetekben: általában is) engem az érdekel inkább, hogy egy műalkotás mennyire tud több lenni a helyi értéknél, mennyire képes elemelkedni, általánosságban is érdekessé, érvényessé válni. A Gyárváros előadásában ez kitűnően sikerül, hisz a történet feltárásának egyes nyomozati eredményei helyett engem az tartott végig kellemes izgalomban, hogy folyamatosan szembesülhettem az emberi élet egy örök ellentmondásával: hogy tudniillik mindig az igazságot keressük, de az sosem mutatkozik meg nekünk egyértelműen, minden részletében kidolgozottan. Sőt, nem túlzás azt állítani, hogy az igazságkeresők általában annyi igazsággal találkoznak, ahány emberrel. A temesvári magyar és német társulat színészeit dicséret illeti az ügyes és hiteles játékért a nem szokványos helyzetekben, remek munkát végzett az előadást összehozó és összefogó alkotópáros is, Peca Ștefan író és Ana Mărgineanu rendező.

Egy őrült nap, avagy Figaro házassága

A temesváriak produkciója tehát nem nevezhető hagyományos színháznak, a nagyváradi Szigligeti Színházé viszont igen. Még akkor is, ha a Beaumarchais-Figarójuk (a teljes címén: Egy őrült nap, avagy Figaro házassága) kiállítása és játékmódja egy kicsit sem szokványos. Az új formákat kereső, műfaji határsértő színházi kísérletezés mellett kifejezetten kedvelem azt is, ha klasszikus darabból – arányainak, szerkezetének, jórészt szövegének megtartása mellett – minden ízében kortárs, korszerű és aktuális előadást alkotnak. Botos Bálint rendezésében még a jelmezek is utalnak valamelyest a darab születésének korára, persze nagymérvű és beszédes az akkori viseletek átdolgozása, átértelmezése (jelmeztervező: Jeli Sára Luca). Mindehhez egyszerűségében kitűnő látványkeretet teremt Golicza Előd díszlettervező tulajdonképpen minimalista színpadképe (a mozgatható, szabálytalan „v” alakzatban vagy akár frontálisan szembe állítható, átjárható díszletfalakat megannyi függőleges, csillogó-villogó ezüst girland dobja fel). Ebben a látványközegben realizálódik a következetesen végigvezetett „fizikai színházi” játékmód, amely azt jelenti, hogy a színészek nemcsak szöveget mondanak fel, hanem teljes testtel játszanak – ez a legtöbb esetben megkoreografált mozdulatsorozatok folyamatos abszolválásában és/vagy állandó karakterábrázoló testtartásokban, mimikában és gesztikában mutatkozik meg.           

Az előadás a máról szól. Sebestyén Hunor megformálásában Figaro nem mindent ügyesen elrendező elegáns machinátor, hanem boldogulni vágyó, a vállát nyomó terhektől már-már megnyomorodott kisember, aki utolsó leheletéig nem adja fel az álmát, hogy családja legyen, és szerető feleségével az oldalán gyarapodjanak, gazdagodjanak. Ellentéte Szabó Eduárd Almaviva grófja, aki korunk nagymenő, befutott alakja, elegáns, finomkodó, élvezi a rangot, hatalmat, gazdagságot, de legbelül ugyanolyan (kis)emberi vágyai vannak, mint mindenkinek. Felesége, a Grófné szintén karcsú, magas és jól öltözött, Tasnádi-Sáhy Noémi jeleníti meg tökéletesen. Az olykor kétségbe eső elhanyagolt asszony megaláztatásai ellenére is titkon hisz a férjében, és csak őrá vágyik.

Egy őrült nap, avagy Figaro házassága

Suzannét Trabalka Cecília adja. Ha a színlapból előzetesen nem derül ki számomra, hogy eredetileg nem ő kapta meg a szerepet, hanem a premier után kellett beugorva átvennie, simán lefogadom bármibe, hogy őrá lett kitalálva az egész koncepció, az ő különleges karaktere köré szerveztek mindent és mindenkit a színpadon. Sebestyén-Figaróval együtt ők korunk hősei. Trabalka-Suzanne esetlen, bumfordi, de nagyon szerethető gyarlóságával azt üzeni, hogy kivétel nélkül mindenkinek joga van a tisztességes élethez, a boldogsághoz. Mindezt egy olyan világban, amelyben minden elektromos kütyü feszt azt harsogja, hogy a boldogság csak a jól szituáltaknak és szépeknek érhető el, a minimum olyanoknak, mint a Grófné.

A nevetésre ingerlő szövegek és színpadi szituációk mellett az előadás legfőbb humorforrása az eltúlzottan groteszk, önironikus játékmód, ennek egyik eszköze a sok mozgás is. Trabalka Cecília, aki (eredetileg) zeneszerzőként jegyzi az előadást, jó komponistaként a mozgássorozatait is zeneszerűen, periódusokba, szekvenciákba szerkesztve építi fel, fűzi össze. Nem egymás után végrehajtja a betanult mozdulatokat, hanem muzsikál a testével. Egyik fontos hangszere a markáns mimika, amit nem öncélúan, díszítésként használ, hanem belehangszerel a testzenekarába, így azzal nemcsak hangulatot illusztrál, hanem jelentéstöbbletet is létrehoz.      

Szakmai beszélgetés a Figaróról

A produkció „színpadi mozgását” a rendező jegyzi, de – Győrfi Csaba személyében – külön koreográfus is van a stábban. Utóbbi nyilván a három lány (A környék szépei) táncosabb jeleneteit készítette el. Akárhogy is osztották meg a munkát, valamennyi mozdulatra jellemző, hogy nem öncélúak, nem provizórikusak, hanem adekvátan-tartalmasan a játék részei. Ebben a fizikai színházban a mozdulat idomul a verbális szöveghez, de nem felszínesen illusztrálja azt (nem is elvont, elidegenítő ellenpontot képez vele), hanem olyan többletet tesz hozzá, amilyenre a szó önmagában nem lenne képes.    

Még több kitűnő karakteres alakítást ki lehetne emelni az előadásból, ifj. Kovács Levente felkavaróan nagyszerű Don Gusman de Hübele bíróját azért is érdemes külön megemlíteni, mert alakításával azt is demonstrálja, hogy ez az összetett színházi nyelvezet igen variábilis, alakítható, újabb és újabb eszközökkel dúsítható. Ifj. Kovács az eszközhasználatot kombinálja a nyelvvel történő játékkal, hosszú, uszályos köpenyébe ugyanúgy belegabalyodik, mint a kimondani képtelen mondataiba.

Beaumarchais is szívesen váltogatja darabon belül a játéka-mondandója stílusát, hangulatát. A könnyed bolondozás mellett megjelenik nála a forradalmi hevület, az elnyomók elleni harag is. A váradi Figaróban ez testnyelven is megfogalmazódik: amikor Figaro kikel a sorsa és a sok igazságtalanság ellen, öröm látni, ahogy ferde testtartása kiegyenesedik, és az egész alak szinte megnő.

Caravaggio

A harmadik este újra a temesvári társulat lépett színre. Visky András Caravaggióját, amelyet ezúttal maga az író vitt színre, 2014 júniusában mutatták be Caravaggio terminal címen a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. A 16-17. században hányatott életet élt iskolateremtő festő fenegyerekről szóló darab legfőbb erénye a témaválasztása. Caravaggio művészete kapcsán egy sor releváns és mély esztétikai, filozófiai, hitbéli és erkölcsi kérdés boncolgatható, meg is teszi ezt az író súlyosan és kiváló nyelvi kifejezőerővel. Ám a létrejött szövegek monológok, valamint nem feltétlenül életszerű dialógusok formájában jelennek meg a színpadon, drámai fejlődésre, fordulatokra nem sok teret engedve. Fokozásra is, szituációteremtésre is kevés lehetőséget ad a játékmód, mert a totális intenzivitás nem fokozható újabb és újabb totális intenzivitással. A hangerő, a brutalitás és az indulatok hevességének állandó fokozása egy idő után egyszerűen funkció nélkülivé válik, és visszaüt.

Caravaggio

Pedig a színészek megtesznek mindent, kicsit sem kímélik magukat. Különösen igaz ez a címszereplő Balázs Attilára, aki hihetetlen energiákat mozgat meg azért, hogy a különleges főhős történetének és művészetének hatása lejöjjön a színpadról. Ám az jórészt ott marad, mert az előadásban nincs (komoly) játék, csak véres komolykodás. A Caravaggióban még a néha felsejlő humor is komolyan komoly. Nekem például az érzékeimre nem nagyon tudtak hatni a látottak, nem is voltam képes beleélni magamat egyetlen alak szerepébe se. Viszont rengeteget tanultam, töprengtem, járt az agyam egyfolytában, és tudom: az előadáson örökre (vagy legalább hosszútávra) belém rögződtek a közvetetten megfogalmazott kérdések. Már csak a válaszokat kell megtalálnom…

MAFESZT, Temesvár, 2023. január 19-26.