Erdélyi Hét a Gyulai Várszínházban /

Akár élőben is reszkethetett volna a Hold a tó vizén, a közelgő vihar miatt azonban az Erkel színpadára szorult.

A Gyulai Várszínház előadásai után a nézők kapnak egy-egy felsodort cédulára írt idézetet ajándékba. „A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége” – ezt húztam ki a kosárból a székelyudvarhelyiek Ábel. Rengeteg című előadása után, melyet Tóth Tünde rendezett. Később meg olvastam, hogy a színház több más udvarhelyi magyar kulturális intézménnyel együtt nyilatkozatban tiltakozik a létüket fenyegető pénzügyi megszorítások ellen. De nemcsak őket, az egész romániai kulturális szférát, benne az ottani magyar színházakat nehéz helyzetbe hozza ez az intézkedés, amely éppen a gyulai Erdélyi Hét közepén született, így nyilván erősen foglalkoztatta a városban fellépő társulatokat. Akik – akárcsak a hazai független színházak – próbálnak túlélni, és teszik a kötelességüket a szülőföldjükön.

Ábel. Rengeteg / Fotók: Kiss Zoltán, Gyulai Várszínház

Ahogy a 15 éves Ábel is próbálta túlélni az erdőbeli magányt, a rossz szándékkal közeledőket, az édesanyja halálát, a gyerekkor biztonságának elvesztését – a felnövés sokkját. A regény címétől eltérő írásmód azt jelzi, hogy ne számítsunk egy az egyben adaptációra, az előadás azonban híven követi a Tamási-mű cselekményét, amelyet bizonyos jelenetekben mozgásszínházzal, máskor elemelt, költői színházzal vegyít. A kissé hosszúra nyúlt, az epikusságot csak részben levetkező adaptációnak jót tett volna némi húzás, és az, ha ezek az elemelt jelenetek nagyobb arányban vannak jelen.

Különösen jól sikerült például az a rész, amelyben a meghalt édesanyák (Mezei Gabriella és Fincziski Andrea) jelennek meg Ábel és Márkus (Wagner Áron és Jakab Tamás) emlékezetében, vagy az Ábel félelmeiben megjelenő erdei rémek tánca. Cári Tibor zenéje és Ruszuly Ervin koreográfiája is ezekben a jelenetekben érvényesül a legjobban. Üdítő a macska, a kutya és a kecske szerepében Nagy Xénia-Abigél, Pál Attila és László Kata színpadi jelenléte. Ötletes, hogy az erdőt és annak fogyatkozását letépett függönyökkel, az Ábel által talált bombákat pedig fekete maszkos nőalakokkal jelenítik meg.

Az előadás hangsúlyos vonala a reflektálás a háborúra. Az első világháború szomorú öröksége mellett a jelenlegi háborús helyzetre is utal az első felvonás végén sokszor ismételt „Mi legyen a fegyverekkel?” kérdés.

Ábel. Rengeteg / Nagy Xénia-Abigél, Pál Attila, László Kata, Szűcs-Olcsváry Gellért, Wagner Áron

A békéscsabai Tabán Táncegyüttes és az Aradi Kamaraszínház közös előadása, a 497 talányos címe 497 elszaggatott bocskorra, és ezzel négy román fiatalemberre utal, akik 1910-ben elindultak egy tíz évig tartó, világ körüli gyaloglóversenyen, és ahonnan megfogyatkozva, két túlélővel érkeztek vissza. Viszontagságos, tragédiákkal övezett útjukat feszes, ötletekben gazdag, drámai és humoros pillanatokban bővelkedő táncjátékban állította színpadra Farkas Tamás rendező-koreográfus és Tapasztó Ernő társrendező. Színes festékekkel már több táncelőadásban játszottak, láttunk telefröcskölt fehér vásznat, festékben tapicskolást eleget. Itt azonban a színeknek és a csúszós anyagnak is dramaturgiai funkciója van, legyen szó festékről, narancsról vagy lisztről. (Érdekes volt, hogy a táncosok, akik magabiztosan és megingások nélkül táncoltak ezen a kulimásszá váló anyagon, a tapsrendnél már „civilként” óvatosan lépkedtek, csúszkáltak rajta.) A – magyar és román – néptánc- és kortárstánc elemeket vegyítő, gazdag, változatos koreográfia mellett figyelemre méltó a táncosok (Harmati Patrik, László Richárd, Móricz Bence és Varga József) színészi teljesítménye is. Az előadás kissé didaktikus zárlata már a mára, a bevásárlókocsival jelzett fogyasztói társadalomra utal. A benne ülő, fóliával betekert táncos végül letépi magáról a maszkot – a néző pedig erről a „tépjétek le a fóliát!” mozzanatról manapság egész másra is asszociálhat.

497

Az Aradi Kamaraszínház és Tapasztó Ernő rendező duplázott, hiszen másnap a Szegedi Pinceszínházzal közös Amadeusukkal vendégszerepeltek. A két társulat sikeres együttműködésének bizonyítéka a tavalyi, több fesztiválon is díjat nyert Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak. Most is stilizált, elrajzolt játékmóddal állították színpadra Peter Shaffer ismert drámáját, és ezt a nyelvet ezúttal is nagyon jól beszélte a társulat. Mindez most egy különleges, a zenei témához illeszkedő polifon szövegmondással egészült ki. Ahogy a zenében az önálló szólamok, úgy szólaltak meg egyszerre vagy egymásnak felelgetve a különböző szövegek, és ezzel maguk is sokszor zenei hatást keltettek, melyet tovább erősített az ismétlések sora. Papp Janó jelmezei, különösen a Mozartnak kitalált halálfejes hippi nadrág, hozzá a raszta paróka látványban is kifejezték azt a szakadéknyi különbséget, amely a stilizáltan korhű ruhába öltöztetett császári udvar és Salieri, valamint a határokat és korlátokat nem ismerő Mozart között fennállt. A főszerepeket játszó Balog József (Salieri), Gulyás Hermann Sándor (Mozart) és Sebők Maja (Constanze) magabiztosan mozgott ebben a rendezői világban, az eltartáson és az irónián is át(v)érzett mindhárom karakter személyes tragédiája, legyen szó Salieri Istennel folytatott elkeseredett, számon kérő monológjáról, Mozart kamaszos, életvidám magabiztosságának megtöretéséről vagy a női kiszolgáltatottságról.

Amadeus / Sebők Maja és Gulyás-Herrmann Sándor

A nagyváradiak Csinibabája Novák Eszter rendezésében igazi nyáresti helyszín, a Tószínpad után kiált, ahol akár élőben is reszkethetett volna a Hold a tó vizén, és nem papírmasé csónakban kellett volna csónakázni, a közelgő vihar miatt azonban az Erkel színpadára szorult. Volt azonban ennek is előnye, mert közelről nézve a teljes társulatot felvonultató előadást, külön élmény volt a látható játékörömmel, felszabadultan játszó színészeket figyelni. A hatvanas évek hangulatát a dalokhoz illő (ám nem kritikátlan) nosztalgiával megidéző estén mindig volt mit nézni, a tömegjeleneteknél inkább az volt a „gond”, hogy a szimultán zajló apró történések, gegek közül melyiket figyelje az ember, hogy minél kevesebbet mulasszon. Az énekben, zenében is erős társulatból igazságtalanság bárkit is kiemelni, de hadd legyek kicsit igazságtalan: Tasnádi-Sáhy Noémi maga volt a megtestesült közép-kelet-európai díva, a Dolce Vita után vágyakozó budapesti Anita Ekberg. Kiváló zárlat volt az előadáshoz az Imádok élni kezdetű dal, amelyet Gajai Ágnes a „mindennek ellenére, csak azért is” keserűségével indított. És ebben benne volt a történelmi helyzetekbe beszorult kisember keserűsége és életvágya, akinek nincs választása, abban a korban, olyan politikai rendszerben kell a lehetőségekhez képest jól megélni az életét, amelybe beleszületett. (Egyébként jó ómen lehet ezzel a dallal zárni előadást, mert a Tárnoki Márk által rendezett, Soltis színházas kiváló Május végén is ez hallható.)

Csinibaba

Három napon négy előadást, a teljes program felét tudtam megnézni az Erdélyi Hétből, de az összbenyomás így is egy színes, több műfajú, értékes előadásokat felsorakoztató összeállítást mutat. Az idén már hatodik alkalommal megrendezett erdélyi körkép nagy előnye, hogy (az elsősorban szakmai közönségre épülő kisvárdai fesztivál mellett) a szélesebb, nem szakmai közönséget is megismerteti a romániai magyar színházak kínálatával – hiszen a közönség nagyobb része az itt nyaralókból kerül ki. Reménykedjünk, hogy a romániai színházakat is fenyegető gazdasági megszorítások ellenére jövőre is találkozhatunk velük Gyulán.

Erdélyi Hét, Gyulai Várszínház, 2023. augusztus 3 – 5.