Katona József: Bánk bán / Nemzeti Színház - 

Egy tipikus mai, partidrogos éjszakán a nyomorult, kéjenc Ottó (nem mellesleg Gertrudis öccse) ősi magyar szürke marha fejét magára öltve, a szent korona árnyékában teszi magáévá a sunyin bedrogozott, öntudatlan Melindát, a nagyúr hitvesét.

 

Vidnyánszky Attila legújabb Bánk bánja rólunk, a mai magyar társadalomról szól. Nem könnyű színházi előadásban megszólalni arról, hogy aktuálisan milyenek vagyunk. Pláne olyan korban, amikor az ország hangadó értelmiségének egyik része markánsan kormánypárti, a másik meg eltökélten ellenzéki. Azért emlegetek „értelmiséget”, mert az ország népességének egyéb, nagyobb számú rétegeit rohadtul nem érdekli a politika (őket lekötik a boldogulásért vívott mindennapi küzdelmeik), ezen utóbbi állampolgárok különböző (gyakran spontán) okokból négyévente elmennek ugyan szavazni, de ennyivel részükről újabb négy évig le is van tudva a dolog.

A hangadó értelmiség tagjainak viszont (pártfüggetlenül) fontos a folyamatos hangadás, mert egyéni sorsuk, (közvetetten vagy közvetlenül) a pénztárcájuk tartalma függ hangadásuk mértékétől, milyenségétől. Ez jó ideje pontosan így van a színházi világban is. Ennek megfelelően, ha kormányoldali színházcsináló alkot színházi előadás formájában véleményt arról, hogy milyen a világunk, amelyben élünk, és mi milyenek vagyunk benne, akkor az ellenzéki színházcsinálók tábora felháborító hazugságnak, esztétikailag minősíthetetlenül gyengének tartja azt (ez egyfajta tipikus, kihagyhatatlan hangadás). És ez pontosan ugyanígy van fordítva is: kormánypárti esztéták, ideológusok, kritikusok, publicisták (persze nem mindegyik) előszeretettel minősítik nemzetidegen fércműnek a budapesti önkormányzati (kimondva-kimondatlanul: ellenzéki) patinás művészszínházak mégoly nívós produkcióit is. Ebben a helyzetben már nem is nagyon lehet mást csinálni, mint saját közönségnek focizni, megfelelve a kvázi kvalifikált publikum egyre silányabb igényeinek – miközben az ország szélsebesen butul, szellemileg beszűkül.

Elöl: Ács Eszter / Fotók: Jókúti György

Ne legyenek illúzióink: ellenzéki oldalon is kifizetődő a silány, sztereotip mantrák hangos ismételgetése, nemcsak egyes szervezetekben, munkahelyeken lehet sikereket elérni vele, hanem színházban is. Ráadásul annál sokkal gyorsabban, mint ha a pénzre, hatalomra, ismertségre vágyó delikvens komoly munkával mélyen szántó, valódi értéket felmutató alkotást produkálna. Ez utóbbi út a boldoguláshoz hosszabb is, nehezebb is, kockázatosabb is (ha egyáltalán elvezet oda). Maradnak tehát, sőt, gyarapodnak az ellaposodott mantrák, az összekacsintósan érzékeltetett vagy éppen szájbarágósan túlmagyarázott filléres tanulságok és következtetések (előbbit inkább a színházcsinálók, utóbbit a színházkritizálók gyártják mindkét oldalon).

Vidnyánszky Attila legújabb Bánk bánja üdítő, izgalmas színfolt a középszerű alkotások és gondolatmenetek szürke tengerében – persze csak azoknak, akik képesek nyitottan, kormány- és ellenzéki oldaltól függetlenül beülni az előadásra. (A színházi világban hagyományosan függetleneknek nevezettekre, az egykori alternatívokra mostanság nehéz idők járnak. De legalább ekkora baj az is, hogy kormánytól és ellenzéktől egyaránt független, valódi függetlenek gyakorlatilag nincsenek is, pedig úgy is lehet bőven politikus a színház, hogy lerázza magáról mindkét pártpolitikai oldal bornírt, hazug, butító marhaságait, és mindeközben kritikusan szemléli önmagát és a közösség másmilyen véleményt megfogalmazó tagjait is.)

Nagy Mari

A Nemzeti Színházban szeptember 3-án bemutatott Bánk bánban érzékien és hatásosan jelenik meg a mai magyar társadalom bonyolult képlete. Egyáltalán nem fekete-fehér az előadás kódolt üzenete, mint ahogy az ország lakosságának összetétele is igencsak sokszínű – amilyen már a 13. században is volt. Már Katona József eredeti szövegében is találhatók jó és rossz idegenek, mint ahogy majd’ kétszáz évvel nemzeti drámánk keletkezése után, a 20. századi rendszerváltást követően is voltak a közbeszédben például jó kommunisták és rossz kommunisták (lásd: „az én volt kommunistám rendes, a tiéd rohadt szemét kommunista volt”). Jé, mintha a történelemben mégsem a származás, az osztály- vagy csoportérdek jelölné ki a változások és az indulatok amplitúdóit, hanem az örök emberi természet. Mintha Vidnyánszky erre a következtetésre jutna sokadik Bánk bánjában.

A 2002-es Nemzeti színházi rendezésében a sors fonalát szövögető párkák tér/idő metszetek szokatlan egymásra tologatásával gerjesztik az újabb és újabb cselekményszálak drámai fordulatait, mintha az egyén maga tehetetlenül vergődne a Sorsában. Az előadás a maga korában bátor, látványos kísérlet volt arra, milyen olvasatot, megközelítési módot, valamint milyen színház- és színpadtechnikai megvalósítást bír el nemzeti klasszikusunk. 2023-ban Vidnyánszky Bánk-színpadán az egyének nem elszenvedői, hanem előidézői a történteknek. És ami nagy adag hab a tortán: az egyének akarata, egója, horribile dictu egyeseknél az elveik és az erkölcsük mintha felülírná a származásuk és az identitásmezőjük vélt vagy valós parancsait. Mert elvek és erkölcs működésére is találhatni példát még a mai magyar társadalomban is – de mérhető mennyiségben csakis az egyén szintjén (már amelyikén).

Ács Eszter és Herczegh Péter

II. Endre távollétében Gertrudis és udvartartása el is követ mindent, hogy az egyén kiábránduljon a hatalom minden intézményesült formájából (a királyné később fejére olvasott intézkedéseiből ez részletesen megtudható). Bánk ugyan hinni akar a Mária országában Isten kegyelméből létrejött királyság intézményében, de ebben az előadásban – sok-sok vívódás után – végül a súlyos magánéleti válsága elűzi a királynő meggyilkolásáig, mely tett nem egy sima bosszú, nem zsarnok ellen elkövetett, a nemzeti függetlenségért végrehajtott dicső történelmi tett lesz, hanem maga a személyes apokalipszis. Leginkább két egyén személyes apokalipszise, amely persze egy nemzet apokalipszisévé is válik, és amelynek előzményét már az első felvonás végi apokaliptikus, ordenáré dekadens buliban megismerhetjük, amelyben országunk, igaz, idegenekből verbuválódott vezetősége rendesen bemutatkozik (ennél a résznél, bár kedvem lenne rá, de nem a mai magyar kormány rongyrázó holdudvarára gondolok csak (!), hanem a történelmünkből jól ismert, kortól, párttól, ideológiáktól független mindenkori tivornyázó „elitre”). Ilyetén módon, lázas víziókban egyesül Bánk magánéleti válsága a nemzetsorssal, konkrétan: egy tipikus mai, partidrogos éjszakán a nyomorult, kéjenc Ottó (nem mellesleg Gertrudis öccse) ősi magyar szürke marha fejét magára öltve, a szent korona árnyékában teszi magáévá a sunyin bedrogozott, öntudatlan Melindát, a nagyúr hitvesét (a későbbiek miatt fontos tudni, hogy a buliban Gertrudis is kapott egy adagot a jófajta cuccból). Vidnyánszky tehát a történet kibomlását nemzeti hősünknél privát tragédiával motiválja: a nagyúr rettenetesen berág, amikor a bulin váratlanul megjelenve, tetten éri hitvesét. Tulajdonképpen a dráma végéig nehezen veszi be, hogy gyermeke anyja ártatlan volna, merthogy Ottó Melinda tudta nélkül csempészte poharába a szert (megjegyzem: Melinda vitán felül hűséges asszonynak tetszik, de férje gyakori távollétében mintha nem vetné meg a bulikat, sőt, szolidan elfogadva, de nem engedve nekik, mintha kicsit élvezné is romlott udvaroncok széptevését – szóval, egy tipikus, becsületes mai nő).

Gertrudisnak tehát nem azért kell halnia, mert idegen, trónbitorló, gaz meráni fajta (sorsában persze ez is, meg az országos intézkedései is közrejátszanak), Bánk indulata és alaposan mérlegelő ítélete alapján mélymagyar szittya nőként is lakolnia kellene bűneiért (az már más kérdés, hogy a dráma végén kiderül: gyalázatos tettében öccsét nem pártolta, sőt, őt magát is bedrogozták), tehát személyesen Melinda (és Bánk) ellen nem vétkezett. Fontos kérdése is Vidnyánszky rendezésének, hogy akkor Bánk végül is miért öli meg a királynét.

Tényleg, miért is? Hatással volt rá persze Petur bánék szerveződő radikális nemzeti zendülése (is!), de a lábukkal szilaj néptáncosként dobbantó összeesküvők karába egyszer sem áll be a nagyúr, annak ellenére, hogy kétségtelenül osztja nézeteiket. Egy szó, mint száz, mondhatni: rohadt nehéz tisztán látni a kor (korunk) szövevényes viszonyaiban. Például Gertrudis kétségtelenül a sajátjait juttatja érdemtelenül előnyökhöz, de bűnéül róják fel azt is, hogy az ország pénzügyeit saját hasznukra munkálkodó (értsd: lopó, csaló, sikkasztó) „izmaelitákra és zsidókra” bízta (ahogy ezt már Katona is megírta). Fontos, hogy Gertrudisnak a legkeményebb beolvasást a zendülőként elfogott, amúgy a leginkább ártatlan, ráadásul nem is magyar (hanem spanyol) Mikhál bán teszi. A feltárt, királynét terhelő hosszú bűnlajstromból számomra a leginkább elgondolkodtató, legdurvább az, amikor az alábbiakkal vádolja meg a királynét és köreit: elvettétek tőlünk a békességet, és vele a lehetőséget a gyönyörködésre az életben. Ez a mai magyar pártoskodás következménye is. Ezt tesszük most is magunkkal: lételemünknek választottuk a békétlenséget, folyamatosan gúnyolunk, vádolunk és gyűlölködünk, és közben elvesztjük az életben gyönyörködés képességét. Ez a Bánk-előadás engem ezzel talált meg.

A szokásos menetrend szerint most minden nyájas olvasó mondhatja magában (vagy nyilvánosan) a magáét: persze, mert az a rohadt másik oldal kezdte a gyűlölködést, és mi csak jogosan… És mi már rég nem, ha… II. Endre meggyilkolt felesége láttán őrjöng a fájdalomtól, meghallgatja a vádakat, de ő nem vádol, nem gyűlölködik. Bánk életét megkíméli (a történészek a mai napig csak találgatják, hogy valójában is miért tett így), és a gyilkos bosszú helyett furcsa ego-versenyre kel vele: méricskélik, hogy van-e a teremtésben (más) vesztes, vagy csak (én)… Mi, igazi függetlenek tudjuk, hogy van: mi, magunk vagyunk azok, mindenki, a mindenkori legnagyobb vesztes.

Bodor-Joó Renáta, Bordás Roland és Gulyás Anna

A lehetőséget rá, hogy ilyesmiről elmélkedjünk, a színészek játéka teremti meg. Igen, látszólag sajnálatos, hogy Nagy Mari egész este nem, vagy csak alig szólal meg, de ő a „semmit” is régóta nagyon jól csinálja, és biztató, hogy A királyi gyerekek nevelőnőjeként ő „hozza be” a (Fortinbras)-II. Endrét, és később is biztatóan mellette marad. Rubold Ödön sem használ extravágáns színészi eszközöket, de az emlegetett Mikhál bánként emlékezetes marad az igazmondása („szép volt szájából az igaz”). Kristán Attila nem régies klisékkel operáló, hanem mai, összetett Tiborca szerintem színháztörténeti alakítás. És mellettük ott van egy sereg fiatal, akik (mára már elmondható) hirtelen fazont adtak a Nemzeti társulatának. (A legtöbbjük kaposvári Vidnyánszky-tanítvány, akárhogy csinálja is, tud színészt képezni a mester, lehet, kevésbé fájna most sokak feje a színházi világban, ha kaphatott volna osztályt az SZFE-én az ezredforduló táján.) A 2017-ben Kaposváron Vidnyánszkynál végzett színészosztály már most legendás, egykori tagjai csak ebben a Bán bánban négy főszerepet adnak (ötödikként Bordás Rolandnak Meráni úrként ezúttal „kis szerep” jutott, de a legjobb mellékszereplő második díját – Nagy Mari után – bízvást neki adnám).

A központi triászt három volt Vidnyánszky-tanítvány játssza, Bánk Berettyán Sándor, Gertrudis Ács Eszter, Melinda Barta Ágnes. Figuráik három világot képviselnek, ha más csillagzat alatt születnek, ha máshogy alakulnak a dolgok, szerelemben, békében, kölcsönös elfogadásban is élhetnének egymással – dacára, hogy mindhárman más nemzet sarjai. Nem egymás ellenére akarják élni az életüket, Bánkot és Melindát például őszinte, tiszta szerelem fűzi össze, Berettyán Sándor és Barta Ágnes egy szimpatikus mai házaspárt formál belőlük. A férfi folyton a „van” és a „kell” szorításában kínlódik, mindkét kihíváshoz megvan a maga fegyverzete, mindegyik helyzetben az eszével tudja, hogyan kell viszonyulnia a szituációhoz, de az érzelmei, indulatai szinte mindig mást diktálnak. Mai kihívás ez is: jó lenne egyszerre szuper hősnek és egyszerű rendes embernek lenni. A felesége nem kínlódik ellentmondó kihívások között, az ő lénye egyszerűen elemésztődik a világ aljasságában. Népballadák szegény, megvádolt-megcsúfolt lányainak sorsára jut, jelmezében, viselkedésében, visszatérő, ideges kézmozdulataiban Barta Ágnes nagyszerű játékában ősi balladáink halálig reménytelenségben küzdő hősnője jelenik meg – pedig ő sem magyar, hanem spanyol (Mikhál és Simon húga). Gertrudis legalább meráni és gonosz is. Bár ez utóbbit óvatosan olvasnám a fejére. Az Ács Eszter által bravúrosan felépített karakter csak korunk (és régebbi korok) népbetegségét kapta meg: kéjesen imádja a hatalmat. Konkrétan ráutaló, vulgáris gesztusok nélküli, mégis orbitálisnak ható orgazmussal képes prezentálni a parancsolás örömét. Mindannyian találkozhattunk már életünkben számos ilyen női vagy férfialakkal, legyen az okmányirodai ügyintéző, balettmester vagy színházigazgató.

Szabó Sebestyén László és Herczegh Péter

Az előadáson mindenki kitűnően teljesít, de nem hagyható külön említés nélkül a minden porcikájában-pillanatában nagyszerű Szabó Sebestyén László infernális Biberachja, aki egyáltalán nem mellesleg háttérben munkálkodó kulcsfigurája a történetnek (ő kijelenti fennhangon, nyeglén korunk mindenek feletti fogyasztói jelszavát: ahol a haszon, ott a haza), valamint Szász Júlia sokarcú, soklelkű és soktestű Izidorája és Berettyán Nándor keleties szelek szárnyán érkező II. Endréje. Külön öröm, hogy a Petur bánt játszó Mészáros Martin vezette „néptáncos” különítmény mellett három remek kortárstáncos is szerepel Gertrudis udvartartásában: Vida Gábor, Bodor-Joó Renáta és Gulyás Anna.

A színészek mellett persze a rendező is mindent megtett azért, hogy ez a Bánk bán elejétől végéig látványos, izgalmas, érdekes előadás legyen. Már az első pillanatokat abszurd, szürreális, krimiszerű hangulat tölti meg, amolyan David Lynch-i világ tárul fel a színpadon. A későbbiekben az intim izgalmú jeleneteket csúcsra járatot színpadtechnikával felturbózott nagyképek váltogatják, a felpörgetett bulik, az apokaliptikus látomások a végére óriási halotti pompává teljesednek ki. És dúl persze az anakronisztikus zenei eklektika, ami ugyan nem Vidnyánszky találmánya, de lassan áruvédjegye lesz. Például van valami dekadensen felkavaró, pusztító és egyben felemelő abban, ahogy Ács Eszter-Gertrudis üvölti A felkelő nap háza című The Animals-slágert (amely cím, ugye, az amerikai kultúrában a kuplerájra utal), majd kisvártatva a meráni férfiak német blökvers-fordításban éneklik el John Lennon Imagine-jét (furcsán is hat ezen a németen az „Imagine all the people / Living life in peace”). Az előadás igazolja a rendező előzetes nyilatkozatait (lásd például: „A Bánk bán shakespeare-i mű, tehát szabadon, nagy rendezői gesztusokkal lehet színpadra vinni.”; vagy: „Az, hogy a mozdulattal, a gesztussal, a zenével együtt meséljek, szintén régóta létezik a rendezői eszköztáramban. Nem szoktam ezt elemezni, hanem ahogy »kijön«”…).      

 

És végül a szövőnőkről… Ahogy említettem már, Vidnyánszky Attila 2002-es Bánk bánjában a nyílt színen párkák szőtték a szereplők sorsfonalát. Ezúttal csak „kintről” hallatszik végig mechanikus szövőgépük jellegzetes, tompán csattanó zaja. Ám az előadás végén megjelenik munkájuk impozáns eredménye: három jókora molinó méretű szőttes emelkedik a színpad fölé, három különböző jelképet szőttek bele, forgás közben lelógó, sűrű szálaik kibogozhatatlanul egymásba gabalyodnak. Közülük biztosan csak egyet ismertem fel: a Szent Koronát. De azt gondolom, mind a hármat – közös múltunk és jelenünk révén – okom és elvitathatatlan jogom a magaménak érezni.

Katona József: Bánk bán     

Jelmeztervező: Berzsenyi Krisztina. Dramaturg: Verebes Ernő. Súgó: Kónya Gabi. Ügyelő: Dobos Gábor, Csasztvan András. Rendezőasszisztens: Herpai Rita. Rendező: Vidnyánszky Attila.

Játsszák: Berettyán Sándor, Ács Eszter, Barta Ágnes, Herczegh Péter, Szabó Sebestyén László, Szász Júlia, Berettyán Nándor, Kristán Attila, Mészáros Martin, Rubold Ödön, Szép Domán, Madácsi István, Bordás Roland, Horváth Márk, Vida Gábor, Nagy Mari, Varga József, Gémesi Zoltán m.v., Hajdu Ádám m.v., Hornyák István m.v., Latabár Öcsi m.v., Varga Péter m.v., Palyov Attila m.v., Taba Csaba m.v., Bodor-Joó Renáta m.v., Gulyás Anna m.v., Balogh Edina, Kiss Izabella, Kosina Mónika, Hegedüs Donát Dorián, Bognár Heléna, Kalmár Gergő, Menyhárt Boglárka, Szentkereszty Csongor.

Nemzeti Színház, 2023. szeptember 11.