A félelem megeszi a lelket; Tartuffe, avagy a képmutató; Hamlet / Nemzeti Színház – MITEM 2023 -

Hazugság, álszentség, elfojtott indulatok, eltitkolt vágyak dolgoznak az elegáns, jómódú európai felszín alatt.

Prekoncepció nélkül, önkényesen választottam ki három előadást a 10. MITEM kínálatából. Pontosabban: annyi koncepcióm volt, hogy a Comédie Française Tartuffe-előadása köztük legyen. A másik kettő a kölni Theater TKO Fassbinder-átirata (A félelem megeszi a lelket) és a Kassai Nemzeti Színház kortárstánc-előadása, a Hamlet lett.

Közös témákat, kérdésfelvetéseket sem akartam ráhúzni a három alkotásra, de A félelem megeszi a lelket és Tartuffe, avagy a képmutató tálcán kínál egyet: vajon mi vált ki hirtelen két emberből erősen nem életszerű, sőt, teljesen érthetetlennek tetsző, felfokozott vonzalmat egymás iránt? (Persze, ha egyáltalán kölcsönös a vonzalom – a Tartuffe esetében nyilván nem erről van szó.) Fassbinder 1974-es filmjében szociografikus pontossággal feltárul, hogy a fiatal arab férfi és a koros német nő a kölcsönös szimpátia mellett azért szeret egymásba, mert mindketten olyan társadalmi közegben élnek, amelyben őszintén, emberien talán évek óta nem szólt hozzájuk senki. A filmben az író-rendező nemcsak a korabeli migránsokat (értsd: vendégmunkásokat) övező mély előítéletekre mutat rá, hanem ugyanolyan éles a többségi német társadalom belső viszonyait bíráló társadalomkritikája is. A megözvegyült idős nőre, bár ugyanabban a városban élnek a felnőtt gyerekei, nem nyitja rá senki az ajtót, mert a gyerekek „élik a saját életüket”. A szomszédjaival, a közeli boltossal formális a kapcsolata, ez abból is látszik, hogy mihelyt Ali megjelenik a többlakásos bérházban, mindenki rögtön ellenséges lesz az asszonnyal, még a gyermekei és családtagjaik is.

A félelem megeszi a lelket / Fotó: Juergen Sieckmeyer / A fotók forrása a mitem.hu

A Theater TKO előadása az idegenek kirekesztését helyezi a fókuszba, ráadásul célirányosan aktualizál: bár a bevándorló férfit a színdarabban is Alinak hívják, de itt nem arab, hanem roma. Ennek az egyszerű oka az, hogy az alapítói nevét viselő TKO Színház (Theater Kokotović és Osman) eredeti célkitűzése a romák segítése az integrációban. Az előadás rendezője, Nada Kokotović Horvátországból érkezett Németországba, az Alit játszó Nedjo Osman színész, színházi mindenes, író-költő Szkopjéban született, a két alapító az életben is egy pár. Az általuk alapított színház – elsősorban – jószolgálati.

Az nem árt, ha tudjuk egy előadás deklarált, konkrét célját, ha van ilyenje. De ha van is, a produkció akkor sem vághatja sutba az esztétikát, a megjelenítés művészi eszközeit, nem lehet nézőtaszító, unalmas. Hogy ez utóbbit Nada Kokotović elkerülje, kamatoztatja múltbéli képzési ismereteit. Ő ugyanis a tánc felől érkezett, Zágrábban klasszikus és modern balettet tanult, pályája elején táncosként és koreográfusként dolgozott, később színházi és filmrendezésből, valamint filozófiából szerzett diplomát. A félelem megeszi a lelket-ben kínálja is magát a testnyelven fogalmazás, hiszen a filmben is Emmi és Ali szerelmi történetét közös táncuk keretezi. A kerettáncok mellett a másik két szereplő, Katharina Waldau és Klaus Nicola Holderbaum (valamint az Emmit és Alit játszó Doris Plenert és Nedjo Osman is) visszatérően „teljes testtel fogalmaz”, mindannyian kitűnően használják hangulatteremtésre, karakterábrázolásra és egyfajta sajátos elidegenítésre a színpadi mozgást és a táncot. Az előadáson az elidegenítés klasszikus funkcióval bír: nem engedi a nézőt elandalodni a love story érzelmi követésében, hanem meg-megszakítva a cselekményszálat, gondolkodásra is készteti. Mindemellett az előadás stílusában, eszközeiben a múlt század hetvenes éveit idézi meg, mintegy emléket állítva Rainer Werner Fassbindernek, a század kiemelkedő német filmes és színházi újítójának.

A félelem megeszi a lelket / Fotó: Juergen Sieckmeyer

A Comédie Française Tartuffe-előadása nem a múltba kalauzolja vissza a nézőt, hanem a darab íróját hozza el a jelenbe – a 400 éves múltból (a bemutató 2022 januárjában, a szerző 400. születésnapjára készült). És nincs is deklarált társadalmi-közösségi jószolgálati célja, egy család belső világáról, az ember belső életéről szól, mindemellett persze felveti a legfőbb (színházi) kérdést: hogyan lehet, kell-e ma Molière-t játszani? Fassbindernél megmutatkoznak az okai annak, miért is talál egymásra két, látszólag nem egymásnak való ember, a Tartuffe-ben csak találgatni lehet, miért szereti ennyire Orgon Tartuffe-öt, miért lelkesedik érte, miért tart ki mellette szinte a végsőkön túl is, miért bízik meg benne vakon az egész családja ellenében.

Az emberi belső mellett nagyon érdekesek, beszédesek, elgondolkodtatók a Comédie Française előadásának színházi külsőségei is. A külsőség most kicsit sem felszínességet jelent, ellenkezőleg: a szereplők megjelenése, játékstílusa és a jelenetek tartalma magától értetődő természetességgel és jelentésesen illeszkedik a színpadi környezetbe, a látványközegbe. Pedig szélsőséges indulatokban, felfokozott akciókban is bővelkedik a játék, de mindezek nem tűnnek idegennek a mai, elegáns, nagypolgári miliőben. Leginkább azért nem, mert ez az előadás az első pillanatától az utolsóig felvállalja, hogy játék. A rendezésnek nem célja, hogy illúziót teremtsen a színpadon, de az sem, hogy megszüntesse a színpad negyedik falát, és a színpadi valóságot egyfajta realitásként mutogassa a nézőnek. Ez a Tartuffe nem is olyan, mint az élet, töményebb, keményebb nála, olyan, mint az átélt, megélhető élet sűrített esszenciája, mint egy billiárdgolyóba préselt bolygó – annak összes energiájával, viharaival, szélsőségeivel együtt. Ezt a hatást Ivo van Hove, a neves belga rendező azzal éri el, hogy a színpadi történéseket elegáns, néha óvatos humorral meghintett, de véresen komoly szertartásjátékként tálalja fel.

Tartuffe / Fotó: Jan Versweyveld

A néző úgy érzi, elképesztő súlya, tétje van minden apró gesztusnak, hangnak, elmozduló lámpának, fellobbanó lángnak, fodrozódó, felcsúszott női ruhának. És van is nekik, mert az előadásban semmi sincs a véletlenre bízva, minden anyag, látványeffektus, hanghatás, színészi eszköz, gesztus, hanghordozás a tökéletesre csiszolás szándékával van kidolgozva. Így lesz jelentősége, ereje, súlyos tartalma még a könnyedségnek is.

Fellobbanó lángnyelvek, ragyogó kandelábersorok, gyönyörű virágos vázák között, impozáns nagylépcső előtt jól öltözött (leginkább feketébe), elegáns emberek fehér küzdőszőnyeget, tatamit terítenek le a színpad előterébe. Itt zajlanak majd a páros és négyes dialógusok, a monológok, a felfokozott, kulturáltan erőszakos erotikus jelenetek, amelyek előtt a szereplők meghajolva üdvözlik egymást, majd a szőnyegre lépve, a küzdelem előtt finom gesztusokkal hellyel kínálják egymást. Hazugság, álszentség, elfojtott indulatok, eltitkolt vágyak dolgoznak az elegáns, jómódú európai felszín alatt.

Eltitkolt vágyai leginkább Orgonnak lehetnek, de ezt nem állítja az előadás, csupán finoman sejteti. A férfi jóval idősebb második feleségénél, Elmiránál, akad is célzás arra, hogy eléggé elhanyagolja az asszonyt. Viszont meglepően gyöngéd érzelmekkel viszonyul a nemrég még hajléktalan Tartuffe iránt, óvatos, homoerotikusnak tűnő gesztusokkal, érintésekkel is közeledik az álszent férfi felé. De Orgon imádatának tárgya a nők iránt érdeklődik, például igen hevesen rajong befogadója feleségéért, Elmiráért. Amikor a feleség be akarja bizonyítani a férjének, hogy szeretett pártfogoltja mekkora becstelen csaló (a férj az asztal alatt elbújva hallgatja végig, ahogy Tartuffe, bedőlve az nő cseles csábításának, egyre célratörőbben ostromolja Elmirát), Orgon a teljes bizonyosság tudatában úgy szomorkodik, mint egy csalódott, hoppon maradt szerető.

Tartuffe / Jan Versweyveld

Az egymásnak feszülő indulatok szertartásos küzdelmét francia könnyedséggel oldja fel a belga rendező. Bár Orgon kidobja a házából a képmutató csalót, amire Tartuffe heves, átkozódó ordítással reagál, kilenc hónap múlva meglepő képet mutat a család (ahogyan azt egy befejező élő tablón megláthatjuk). Elmirának nagy a hasa, bármikor szülhet, Tartuffe boldog apaként öleli, Orgon hajléktalannak van öltözve, Orgon fia, a nemrég még nősülni készülő Damis egy csinos maxi szoknyában kecsesen díszeleg. Európa keletibb felén társadalmi-közösségi hatásra változnak meg belül az emberek (lásd: TKO), nyugatabbra belül, fejben, lélekben, vágyakban fogannak meg a változásokat mozgató okok (lásd: Comédie Française). A francia nemzeti színház előadása a színházművészet csúcsteljesítménye, minden, akár kicsi, akár igen lényeges összetevője kitűnő minőségű, a rendezés elejétől végéig koncepciózus és következetes, a színészek lehengerlően nagyszerűek.

Kb. mindezek ellenkezője mondható el a Kassai Nemzeti Színház Hamlet című „kortárstánc-előadásáról” (rendező-koreográfus: Ondrej Šoth). A fiatal, lelkes tánccsapat (és a MITEM közönsége is) az ilyen előadásoknál többet, jobbat érdemelne. A koreográfia lebutított klasszikus balettre emlékeztető mozgásnyelve igen szegényes, középfokú tananyagnak is kevés, a Shakespeare-drámára néha nyomokban emlékeztető jelenetek tartalma, sorrendje beszélő viszonyban sincs a korrekt dramaturgiai szerkesztéssel, a zenei mix is koncepciótlan, eklektikus és szedett-vetett, a különböző komponisták motiválatlanul kiragadott tételei között nemcsak zavaró stílusbeli eltérések, hanem orbitális minőségi különbségek is vannak, a vérszegény szólók, kettősök, négyesek stb. sokszor követhetetlen egymásutánja csak nagyon ritkán lök egyet-egyet a történések menetén, helyette provizórikusan megjelenített hangulatokat illusztrál. Pozitívumként megemlíthető, hogy van néhány önmagában szép jelmez, és érdekesek, izgalmasak a feltaláló Leonardo da Vincit idéző színpadi szerkezetek (igaz, a nagy polihisztor vagy száz évvel korábban élt, mint a nagy angol költő, de kétségtelenül mindkettő „reneszánszkori”), kár, hogy a hatalmas hengerszerkezet és a nagy kerekek ötlettelen, sztereotip mozgatása, használata hamar unalmassá válik.

Hamlet / Fotó: Joseph Marcinsky

Örömteli, hogy a 10. Színházi Olimpián és a MITEM-en táncelőadások is szép számban műsorra kerültek-kerülnek, de a válogatáshoz nem ártana tánchoz értő szakembert is találni, aki némi verbális és vizuális anyagból meg tudja ítélni, kit érdemes meghívni (ha esetleg nem ismeri eleve a képbe kerülő alkotót és társulatot).            

Rainer Werner Fassbinder: A félelem megeszi a lelket

Rendező: Nada Kokotović.

Theater TKO, Köln, Németország

Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Színpad, 2023. október 5., 19 óra

Molière: Tartuffe, avagy a képmutató

A XIV. Lajos által cenzúrázott három felvonásos változat

Rendező: Ivo van Hove

Comédie Française, Párizs, Franciaország

Nemzeti Színház, Nagyszínpad, 2023. október 7., 19 óra

William Shakespeare, Ondrej Šoth, Zuzana Mistríková: Hamlet

Rendező: Ondrej Šoth

Kassai Nemzeti Színház, Szlovákia

Nemzeti Színház, Nagyszínpad, 2023. október 11., 19 óra

MITEM 2023