Hanoch Levin: Krum / Vígszínház, Pesti Színház –

Abban a képben a tragikum abszurd módon ráépül a humor maradványára.

A hivatásos néző (értsd: kritikus) legnagyobb gondja egy idő után az, hogy nem tudja nyugodtan, tét nélkül nézni az előadást, mert rögtön véleményt akar alkotni róla, sőt, nem egy esetben, ahogy felment a függöny, már fogalmazza magában a leírandó mondatokat. Milyen jó a színházba „csak úgy” járó publikum tagjainak, nem törik a fejüket holmi fogalmazványokon, ha valami megtetszik nekik, közösen morajlanak, ha nagyon megtetszik, hangosan felnevetnek, ha felismernek egy fiatal színészt, akit már láttak a tévében vagy moziban, örülnek neki, és ha konstatálják, hogy egyértelműen kétértelmű, elgondolkodtató utalásokkal célozzák meg őket, megértik a színházcsinálói szándékot, és szívesen elgondolkodnak a felvetülő kérdésen.

Teljesen rendben van (sőt!), ha valakinek kb. ennyi az igénye a színházzal szemben, a jóisten adjon minden arra érdemes társulatnak ilyen (fizetőképes) nézőből rengeteget. És az ilyen nézőknek sok olyan bemutatót, mint a Pesti Színházban látható Krum.

Fotók: Dömölky Dániel

A Krumot tehetséges, világszerte méltán felkapott író (az izraeli Hanoch Levin, aki sajnos már nincs köztünk) írta, több évtized alatt szerzett, hihetetlen nagy tapasztalattal rendelkező színházi mindentudó rendezte (Valló Péter), elképesztően jó színészek játsszák, ráadásul minimum három színészgeneráció szerepel benne, összecsiszolódva, egyforma lendülettel, játékkedvvel egyéni ízeket, stílusokat mutatva meg. Sem kellemetlen, sem kellemes meglepetést nem okoz a fémszerelvényekből épített többszintes, variálható díszletszerkezet, játszótársként működve, mindig ügyesen teremt a színészek számára újabb és újabb tereket (díszlet: Horváth Jenny), és mindenki karakteréhez illően jól van felöltöztetve (jelmez: Benedek Mari).

Valami hiányérzet mégis mindvégig motoszkál bennem. Talán azért, mert az 1975-ben bemutatott darab céltalan-úttalan harminc körüli alakjai óta (és már előtte is) annyi elveszett generációt ismerhettem meg, élhettem át aktuális és koronként/nemzedékekként újratermelődő helyzetüket, hogy talán már kezdek immunis lenni „az ifjúsági problémára”. Kicsit sem akarom ezzel szimplifikálni az életkezdés (a cél- és értelemkeresés) traumáit, és ugyan ijesztgetni sem akarok senkit, de a kapunyitási pánik után hamar jön az életközépi válság, majd a kapuzárás. Az élet kb. ennyi. Azt, aki állandóan válságokat él vagy asszisztál át (márpedig mindannyian így vagyunk), nehéz újabb válságtermékekkel megdöbbenteni, a Krum esetében is azt érzem, hogy a címszereplő (Wunderlich József) provokatív, önsorsrontó megnyilvánulásai ma már nem túl furcsák, nem elég ütősök, de még barátja, Gloomer (Ötvös András) beteges hülyeségei is inkább csak röhögtetők, mint megdöbbentők. Mindehhez mintha a Pesti Színház előadásában tudatosan igazodna a rendezői és a színészi szándék is: kellemes, nevetős perceket akarnak szerezni a közönségnek.

Legalábbis másfél felvonáson át. Utána ugyanis tragikus fordulatok következnek, és ez – éppen a korábbi, derűs másfél óra után – engem eléggé meglep. Valahogy idegen az előzményeitől ez a „madáchi” vég, azt gyanítom, hogy 1975-ben, az izraeli ősbemutatón már a kezdetétől fogva sokkal provokatívabb lehetett az előadás (ez egyébként a Levin-bemutatókra általában is igaz volt), ami jobban motiválhatja a tragikus befejezést. A „madáchi vég” azért is jutott eszembe, mert Az ember tragédiájának is hasonló, logikátlanul biztató a befejezése. Ahhoz, hogy Krumnak legyen életcélja, és valóban végre összeszedje magát, el kell üldöznie magától az egyetlen lányt, aki igazi szerelemmel szerette (Trudy: Szilágyi Csenge), valamint meg kell halnia a hipochondernek vélt, egészségmániás legjobb barátjának, Gloomernak, és az „elviselhetetlen”, mindig problémázó-aggódó édesanyjának is (Nagy-Kálózy Eszter). Ezek után érti és éli meg, hogy nincs mit tennie: küzdenie és bízva bíznia kell. Be is jelenti elszántan, hogy megírja régóta tervezgetett, jelentős nagyregényét.

A kezdő másfél felvonásban túl sok a poénkodás (amit egyébként nagyon jól adnak a játszók), erre nem eléggé motiváltan jön rá a tragikus vég. A kettő közötti átmenetként azért van egy igen artisztikus, és tartalmában torokszorító jelenet. Krum elviszi a tengerpartra haldokló barátját, hogy utoljára láthasson még egy naplementét. Abban a képben a tragikum abszurd módon ráépül a humor maradványára. Valahogy felemelő, ahogy a két színész eljátssza.

Wunderlich József, Ötvös András és Kövesi Zsombor

Az előadás összes színésze kitűnően játszik. Wunderlich József, mint már többször, most is igazi színészkirály, Nagy-Kálózy Eszter ugyanaz nőben, több évtizedes tapasztalattal. Szilágyi Csenge is mindig nagyon jó, Hegyi Barbara (Felicia) és Seress Zoltán (Dolce), a házasság intézményének válságát prezentáló kettőse folyamatos humorforrás. Márkus Luca elbűvölő tehetséggel játssza Doopát, a lúzer lányt, groteszk, önironikus, de könnyed, túlzásokba nem esik, egyértelműen ő az est legjobban szerethető figurája. A kimagaslóan legjobb alakítást viszont Ötvös András nyújtja. Tragikum-komikum, nevettető abszurd idiotizmus, emberi kisszerűség, a kisember együttérzést ébresztő vágyai és félelmei, a sodródás a sorsszerű végkifejlet felé – mindezek elejétől végéig ott bujkálnak, mocorognak a gesztusaiban, mozgásában, hangjában, tartásában, nézésében… Szóval, a játékában.

Hanoch Levin: Krum                   

Fordította: Kovács Krisztina. Díszlettervező: Horváth Jenny. Jelmeztervező: Benedek Mari. Dramaturg: Kovács Krisztina. Világítástervező: Csontos Balázs.

Zenei Szerkesztő: Hajdu Gábor. Olasz Tanár: Mario Cossu. Ügyelő: Báhner Péter. Súgó: Ádám Dorottya. Rendezőasszisztens: Efstratiadu Zoé. Rendező: Valló Péter.  

Játssza: Wunderlich József, Nagy-Kálózy Eszter, Ötvös András, Szilágyi Csenge, Hegyi Barbara, Seress Zoltán, Márkus Luca, Ertl Zsombor, Kövesi Zsombor, Brasch Bence, Gál Réka Ágota e.h., Hirtling István, Kukovecz Ákos e.h., Bukovszky Orsolya e.h.

Pesti Színház, 2023. október 19.