Tennesse Williams: A vágy villamosa / Budaörsi Latinovits Színház

…egyszer sem érzem úgy, hogy bármit is el- vagy túljátszana, pedig színészi eszköztárának rengeteg fogását harcba küldi. Csak egyszerűen ott van a színpadon: Takács Katalin a benne és/vagy általa létező Blanche-sal.

Engem (is) elsősorban az érdekel, mit nyújt nekem az előadás, mennyire érint meg. Mindemellett arról sem tudok leszokni (nem is akarok), hogy törjem a fejemet azon, milyen képet fest, milyen üzenetet hordoz a produkció (nyilvánvalóan: indirekte) az ország vagy a régió színházi életéről.

A budaörsi A vágy villamosa esetében az első felvetésre könnyű válaszokat találnom, mert mindig örömmel tölt el, ha kitűnő színészi alakításokat látok. Engem (és kb. mindenki mást is) ezzel simán meg lehet fogni. Ezúttal is elkaptak rendesen, a Blanche-ot alakító Takács Katalin játéka ugyanis egyszerűen foglyul ejtett, úgy érzem, nem is fogok egyhamar kiszabadulni a szorításából. Az igazán torokszorító az, hogy Takács Blanche-a nem kattan be egyáltalán, még a darab végén sem, nem is issza el az eszét, a piát csak stresszoldásnak használja, hogy újra erőt merítsen belőle, mert nem adja fel a hideg ésszel vívott, könyörtelen életharcát. (Idekívánkozik a közhely: az a jó színház, amelyik rólunk szól.) Ha meg kellene írnom a Tenessee Williams-darab folytatását, Ördög Tamás rendezése alapján már a befejezés utáni első (új) jelenetben Blanche finoman a markában tartva morzsolgatná új otthonának, a tébolydának ujjai köré csavart orvos-igazgatóját, aki a felvonás közepén térden állva kérné feleségül a finom úri hölgyet…Persze, nem csak a színdarab, az élet sem ilyen.

Takács Katalin / Fotó: Borovi Dániel

A Takács Katalin megformálta Blanche nem szimpatikus ember, nem tudjuk és nem is akarjuk megszeretni, mert szinte azonnal kiderül, hogy színlel, hazudik, a stílusa maníros és dagályos, kicsit mindig játssza az eszét, hogy többnek mutassa magát az egyszerű embereknél. Stanley-vel és két kártyapartnerével, Steve-vel és Pablóval szemben még hajlamosak vagyunk neki drukkolni, de ellene, a rovására érzünk egyet a húgával, Stellával, aki egyszerűen jószívű, kedves, élni tudó és szerető, szeretetre méltó emberi lény. De mindeközben például én magamban nem tudom letagadni, hogy belül nagyon is hasonlítok az életében hibát hibára halmozó, gyarló Blanche-ra (a közös szándékkal történt, de jogosan bűnnek minősülő, „kiskorú elcsábítását” és az egyéb ledérségeket most elegánsan vegyük ki a pakliból). Egy másik közhellyel szólva, Blanche korunk hőse, nem találja a helyét az eldurvult világban, mert mélyen érző ember, belül szeretetre, kívül finomabb stílusra, modorra, kulturált viselkedésre vágyik. Nekem szimpatikus, hogy nem adja fel, Mitch is jobban járna, ha a kegyetlen környezete nem döbbentené rá az igazságra, és elvenné feleségül a nőt – talán boldog tudatlanságban és szeretetben élhetnék le együtt az életüket.

Takács Katalin és Bohoczki Sára / Fotó: Borovi Dániel

Láttam már nem egy hatásos, igen figyelemre érdemes Blanche-alakítást színpadon és filmen. Takács Kataliné azért a legkülönlegesebb közöttük, mert a karakter sok-sok eddig még nem ismert vonását megmutatja, miközben a figura képviselte jelenségnek a környezethez, az élhető élethez fűződő bonyolult viszonyát is feltárja, bepillantást enged e viszonyrendszer mélyrétegeibe. Mindezt egy, a legtermészetesebb állapotában létező emberalakkal képes megteremteni. A nő félelmeivel, vágyaival, rettegésével, bűnbánásával, nem-feladásával, kitartásával, agresszivitásával, támadásaival, színleléseivel, taktikai hárításaival, „A” és „B” terveivel, reményeivel és reménytelenségével. Hol kedveskedik, hízeleg, nevet, hol félrevezet, mellébeszél, vannak drámai kitörései, kiborulásai, kerül olyan helyzetbe, ahol az erőszaktól rettegve üvölt a félelemtől, de egyszer sem érzem úgy, hogy bármit is el- vagy túljátszana, pedig színészi eszköztárának rengeteg fogását harcba küldi. Csak egyszerűen ott van a színpadon: Takács Katalin a benne és/vagy általa létező Blanche-sal.

Rába Roland és Takács Katalin / Fotó: Borovi Dániel

Méltó partnerei vannak. Elsősorban Rába Roland, aki Stanley szerepében maga a kő bunkóság eszenciája, minden ízében, porcikájában a Blanche-jelenség ellentétpárja. Mégsem taszító, sőt, még valamennyire vonzó is, és nemcsak Stella, a felesége számára, akinek ragaszkodása hozzá érthető, hiszen a fiatalasszony igényeit – mindentéren – maximálisan kielégíti. A leginkább csak a lengyelsége emlegetésére érzékeny férfi faragatlan is, agresszív is, faék-jelenség, ahogy az el is hangzik, de az élet nem túlbonyolított kérdéseiben mindig pofán vágón igaza van. Rába Roland valósággal lubickol eme ellentmondásos karakter harsány életre keltésében, lelkes tábora is van a színpadon: kártyapartner barátai kitűnően adják alá a lovat. Fröhlich Kristóf (Steve) és Juhász Vince (Pablo) jó úton halad afelé, hogy egyszer majd Stanley-nél is nagyobb bunkó legyen, olyan pofátlanul és idegesítően röhögni más kárán, mint ahogy azt Fröhlich teszi, kevesen tudnak. Mitch szerepében Ilyés Róbertnek nincs könnyű dolga. Darabbéli barátainál sokkal összetettebb, változékony karaktert kell felépítenie – nem túl sok megjelenéssel, szöveggel. Rokonszenves fickót formál maximális hitelességgel egészen Blanche lelepleződéséig, de amikor be akarja hajtani a nőn az adósságát (értsd: meg akarja erőszakolni), szerintem – a darabkörnyezethez jobban igazodva – fűthetné erősebben primitív, állati düh. De Ilyés végül Mitch jólelkűségét engedi a mélyben dolgozni, igaz, őt ez teszi különbbé a környezeténél.

Takács Katalin és Ilyés Róbert / Fotó: Borovi Dániel

Nagyon megszerettem Bohoczki Sára Stella-alakítását. Érzékeny következetességgel építi fel magában az archetipikus női finomságot és az érzelmi intelligenciát. Ő sem tagja egyetlen tudományos akadémiának sem, szereti a könnyű filmeket, a csajos programokat, a csúcsra járatott szexet, mindeközben emberségből és empátiából is – ösztönösen, erőlködés nélkül – jelesre vizsgázik. Az ő alakításában is az egyszerű természetesség a kiragyogó érték. Az egész színészgárda egységesen jó, Páder Petra (Eunice), Sas Zoltán (Fiatalember) és Bregyán Péter (Orvos) hozza az immár elvárt, kötelező budaörsi színvonalat és játékkultúrát.

Hogy mindezek mellett én még az országos és régiós színházi életről is elgondolkodom, az leginkább a magam baja. De nem tudom nem észrevenni, hogy a rendező Ördög Tamás életművében ez a munka érzékelhető váltást jelent. Az nem újdonság, hogy immár klasszikusnak számító darabok, avagy filmek inspirálják a rendezőt, de A vágy villamosát nem jellemzi az Ördögtől megszokott extrém látásmód, sőt, ezúttal inkább a mainstreambe tartozó, hagyományos eszközökkel és módokon játszat, mint aki meg akar felelni a néző feltételezett elvárásainak. Én ezt teljesen normális dolognak gondolom, még ha szép számmal akadnak olyanok is, akik e feltevést a kortárs színházban súlyos vádnak, és Ördög Tamás esetében igaztalan rágalmazásnak ítélik. Pedig csak arról van szó, hogy nem kell mindig a korszerűnél is korszerűbbnek lenni, pláne akkor, ha azt a közönség nem is nagyon igényli.

Takács Katalin / Fotó: Borovi Dániel

E tekintetben (is) a budaörsi A vágy villamosa teljesen rendben van. Gondolatokat sugalló, jelentéses a látványvilága: az egész színpad jó fél méterrel meg van emelve, így a történet is kétségtelenül elemelkedik a földhöz ragadtságtól, nem számít, mikor és hol íródott a darab, az ábrázolt jelenség kortalanná és globálissá válik. A vágy villamosa ma szuper expresszként száguld. Mai eszközök, ruha- és bútordarabok láthatók a színen, Hamvai Kornél pedig aktuális magyarra fordította a lassan nyolcvan éves szöveget, az eredményre a magyarítás szó szerint megfelelő fogalom volna, hiszen az angolban ennyi ízes, triviális-trágár kifejezés aligha található. Ha országunkban és régiónkban hirtelen kulturális pezsgés ütné fel a fejét, erre az előadásra Budapestről nagy számban elutaznának a nézők, a budaörsiek meg egy idő után az Ördög-rendezésekre bejárnának a Trafóba és/vagy az Örkénybe – hogy még olyanabbakat is lássanak.        

      

Tennesse Williams: A vágy villamosa

Fordította: Hamvai Kornél. Dramaturg: Németh Nikolett. Díszlettervező: Izsák Lili. Jelmeztervező: Kiss-Végh Emőke. Világítás: Sokorai Attila. Koreográfus: Mezei Bence. A rendező munkatársa: Balla Anett. Súgó: Haselbach Ivett Gabriella. Rendező: Ördög Tamás.

Játssza: Takács Katalin, Rába Roland m. v., Bohoczki Sára, Ilyés Róbert, Páder Petra, Fröhlich Kristóf, Sas Zoltán e.h., Juhász Vince e.h., Bregyán Péter.

Budaörsi Latinovits Színház, 2024. február 24.