Thurzó Gábor – Zsótér Sándor: Hal és háló / Trafó –

…a sulykolt normáknak mindig vannak alternatívái, és ezeknek minden privát vagy hatalmi sulykolás dacára teljes szabadság jár.

A melegekről szóló történetek és/vagy a tágabb körű LMBTQ-témák az elmúlt egy-két évtizedben a háborús színházi életünk frontvonalába kerültek, sőt, azon belül is azokon a szakaszokon tündökölnek leginkább, ahol a leghevesebbek a harcok. Én ezt szomorúan konstatálom, mert a nemi identitást mindenki magánügyének gondolom, amiről persze beszélni, megnyilvánulni bárkinek szabad, de fegyverként oda-vissza lődözni vele szerintem egyszerűen ízléstelen butaság. Provinciális is. Az érintettek hivalkodása ugyanúgy, mint a mások általi megvetésük.

Fehér László / A fotók forrása a Trafó fb-oldalaA provinciálisra minősítésnek látszólag ellentmond, hogy a témának a fejlett nyugaton nagy a divatja a szórakoztatóiparban, de „komoly” színpadokon, igényes művészfilmekben és az aktuális szépirodalomban is. Mert a témát egyaránt jól lehet használni populáris műfajokban és – ha sikerül túlmutatnia önmagán – jelentős műalkotásokban is. Ha a Hal és háló stábjára, alkotóira és előadóira pillantok, az utóbbi bebizonyosodását várom el a produkciótól. E várakozás az előadáson nálam biztató izgalomban kezdődött el, mert eleinte – sokat sejtető környezetben, szinte azonnal megteremtődő különös hangulatban – igényes művi világ lassú felépülését érzékeltem, olyanét, amelynek főszereplője a titokzatos ember, annak is az érzékeny, rejtegetett lelkivilága.

Tiszta a képlet: a fiatal tanár életében (Dauner József szerepében: Fehér László) menthetetlenül eljön a pillanat (ami persze egy rövidre szabott végtelen folyamat), amelyben egyszerre kell megismernie önmagát, a másik embert és a világot, amelyben él. A téma örök, Thurzó Gábor eredetileg Nappalok és éjszakák címmel 1944-ben megjelent regénye előtt húsz évvel írta József Attila az alábbi, remélem, még manapság is sokak által jól ismert sorokat, melyek állítása a regény mottója lehetne: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.”. A különös hangulatot Thurzó kitűnő mondatai alapozzák meg (ezt kifejezetten malíciával állapítom meg, ugyanis egyre ritkább a kitűnő mondat a kortárs színpadokon), de jók a Thurzó-mondatokból készült új mondatok is, melyeket minden bizonnyal Ungár Júlia dramaturg és az író mellett társszerzőként is feltüntetett rendező, Zsótér Sándor közösen írt meg. A szöveg dramaturgiai felépítése is nagyon jól sikerült, alaposan szétcincálták az eredeti regényt, vendégszövegek is kerültek bele, de a minősége okán ma már szinte régiesnek tetsző szöveg ereje végig megmarad, így – elsősorban Thurzó révén – azt érezhetjük a kétórás játékidő alatt, hogy a Nyugat három nemzedékének kultúrája lappang a teremben.

Major Erik

De közben, egy idő múlva a színészi játékot kísérő különböző eszközök elkezdenek tartalmatlanná válni. A tipikus „fizikai színházi” környezet és a hozzá társított szintúgy tipikus mozgásakciók elvesztik (vagy meg sem találják) a funkcióikat, jelentőségüket, érdekességüket. A kockázatos testhelyzeteknek nincs közük a szövegben és/vagy színpadi szituációban rejlő kockázathoz, sem elvontan-áttételesen, sem pedig konkrétan. Provizórikusan és ötletszerűen kerülnek elő tárgyak, legyen az hosszúra kibontott légbuborékos hőszigetelő fólia (a színpadon ilyen anyagból jókora tekercsek hevernek, avagy bútorzatot, játszóhelyeket képeznek egy óriási építkezési fémállvány előtt és körül), vagy két kék lufi. Utóbbiak még a játék legelején egy későbbiekben következetesen végigvivendő szellemes eszközhasználat lehetőségét sejtetik, de ez nem folytatódik, nem fejlődik ki, az eszközhasználatra legtöbbször a szimpla illusztrálás feladata hárul.

Az előadás közepe táján egyre határozottabban fogalmazódik meg bennem a kérdés, hogy vajon miért nincs koreográfusa, mozgásfelelőse a játéknak. Végül azt gondolom, hogy azért nincs, mert a szereplők mindegyike (és nyilván a rendező is) hozta és betette a közösbe a maga ötleteit – amivel a legnagyobb baj az, hogy az ötletek jórészt csak ötletek maradtak. Mindezeket csak egyféle kötőanyag tartja egyben, az általam is hitt és vallott, sokszor hivatkozott felfogás, mely szerint a kortárs művészetnek egyetlen igazi és áthághatatlan szabálya van: az, hogy nincs szabálya. De annak nem ér a neve, aki ezzel tudatosan-cinikusan visszaél.

Nagy-Bakonyi BoglárkaEgy percig sem gondolom, hogy a Hal és háló alkotói-előadói visszaélés szándékával nyúltak volna az anyaghoz. De azt ki kell mondanom: az előadáson – megannyi sok örök élményt adó Zsótér-rendezéssel szemben – ezúttal nem győzedelmeskedik markáns, következetesen keresztülvitt rendezői koncepció, és nem alakult ki komplex, verbális-dramatikus-mozgásos-vizuális-zenés újszerű, avagy egy ideje magabiztosan birtokolt, jellemzően egyedi színházi nyelvezet. Azt gondolom, ehhez nélkülözhetetlen volna egy közösen kialakított, vagy a rendező által kikényszerített határozott vízió. Ennek ellenére az előadás alapgondolata dekódolható: a sulykolt normáknak mindig vannak alternatívái, és ezeknek minden privát vagy hatalmi sulykolás dacára teljes szabadság jár. Ennek határozottan vonatkoznia kell az önismeret szabadságára és a párválasztásra. Az előadás szereplői eljutnak oda (a regény 1935-ben játszódik, ez akkor nagy szó volt), hogy merik felismerni és keresni a hagyományos párkapcsolatok alternatíváit, a két fiatal férfi meleg-, illetve szokatlan öregasszony-kapcsolatban találja meg önmagát, igaz, sokáig és sokszor rejtve marad, hogy a történtekben mennyi az álom (álmodozás) és a valóságos esemény. Valóság és álom kettősségével a regény és az előadás is ügyesen játszik.

Dauner József tanár számára ’35-ben a realitás az, hogy elveszi a latintanár kicsit púpos lányát, aki faék egyszerűségű igényeket támaszt az életével szemben, és Sopronból áttelepülnek a még síkabb Karcagra – minden egyéb álom marad. Ma már mindez máshogy van. Például Macron elnök Franciaországában, ahogy azt jelképezte is a legutóbbi olimpia nyitóműsora.

Az előadás eszmeiségével szívesen azonosulok tehát, de az anyagmegmunkálásával nem. Ez utóbbiban azt látom, hogy jól ismert megoldások sorakoznak Fehér László „fizikai színházi” tanulmányaiból, múltjából és jelenéből. Ladányi Andrea Frieda Lemkent, az idősebb berlini hölgyet alakítja, kevesebb szöveggel, több mozdulattal, a tőle ismert és elvárt módon: hitelesen és érdekesen.

Ladányi AndreaA Giselle című, lassan 200 éves balett híres örülési jelenetének általa előadott kortárstáncos-rángatózós, értelmetlen és nem oda illő parafrázisát azonban megdöbbenve szenvedtem végig, nem is firtatom, vajon kinek a bűne a slendrián, felületes ötlet (amit nem ment az a körülmény, hogy vélhetően a közönség több mint 90 %-a nem ismeri az említett balettet). Várnagy Kálmán „vidéki színész” szerepében Major Erik ugyanolyan nagyon jó, mint főszereplőtársa, Fehér László, mindketten sokarcúan, érzékenyen játszanak, kitűnően teljesítenek végig. Fehérnek a vége felé van egy érzelmes, mélyen átélt nagymonológja is, mely tartalmilag kicsit kilóg a darabból. Nekem úgy tűnt fel, mintha Thurzó leghíresebb regényének, A szentnek a fő alakját, Kaszap Istvánt előlegezné meg, de az sem kizárt, hogy a monológ egy elrejtett személyes vallomás, egy titkos üzenet (például a rendező részéről). A legvégén Fehér egy nehéz dalra fakad, közben mögötte semmitmondó táncos „finálézás” zajlik. Nem csak említést, de kifejezetten dicséretet érdemel Nagy-Bakonyi Boglárka, aki Romváry Pepit, a kicsit púpos lányt és Hubmeyer Ottit, a könnyűvérű fogadósnőt játssza – színesen, örömmel, szaktudással, emberien. Egyebek mellett úgy énekel, hogy ha lenne nagylemeze, azonnal megvenném.

Visszatérve a cikkem elején említett színházi háborúra, kifejezetten a gyengébbek kedvéért bejelentem: nem azért bíráltam meg a Trafó legújabb Zsótér-rendezését, mert hízelegni igyekszem színházi életünk teátrumi oldalának és a Fidesznek, de még meg sem korrumpáltak suttyomban a hatalom sötét emberei. Továbbá: nem azért azonosulok az előadás szellemiségével, üzenetével, mert magam is meleg vagy bármilyen LMBTQ-s volnék… Csak azért, mert manapság mindkét oldalon szeretik felcímkézni a nyájból kilógó másként gondolkodókat.      

Thurzó Gábor – Zsótér Sándor: Hal és háló

Játssza: Fehér László, Ladányi Andrea, Major Erik, Nagy-Bakonyi Boglárka.

Rendező: Zsótér Sándor. Világítás: Marton János. Díszlettervező: Ambrus Mária. Jelmeztervező: Benedek Mária. Dramaturg: Ungár Júlia. Produkciós vezető: Vajdai Veronika.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2024. szeptember 8.