Kiss-Végh Emőke: Romantika / Örkény István Színház /

Látunk egykedvű, fenékcsapkodós kúrást, érzékiségmentes férficsókokat, kicsi a rakást, kibuggyanó mellet, sok-sok ide-oda lézengést a térben…

A Kiss-Végh Emőke rendezte Romantika ősbemutatójának az Örkény Stúdió adott helyet. Az alkotók radikális előadást ígértek. A darab rögtön az első öt percben hozza napjaink kötelező progresszív színpadi kellékét, a kendőzetlen férfiasságot, esetünkben Nagy Zsoltét. Ez a – színpadképet aztán mindvégig meghatározó – hangulati elem nem olyan nagyon váratlan, mert az est felvezetőjében a baseball-sapkát és hozzá rövidre nyírt bajuszkát viselő Kiss-Végh Emőke szavai megelőlegezik az est alaptézisét: az író-rendező elmondja, hogy ő két kicsi gyerek édesanyja, és hogy nyugodtan hagyjuk el a termet, amennyiben szükségét érezzük, a kollégák majd segítenek a kijutásban. Itt még azt gondolom, hogy egy brutális anya-darabnak leszünk tanúi, melyből igen sok születik mostanság, jók és felejthetők vegyesen, céljuk az önterápia, az anyaság okozta sokk feldolgozása, amiért vége a nagy szabadságnak, s nem tehetsz csak úgy, a saját kedved szerint semmit, mert ott egy kicsi, ártatlan ember, aki tőled, és csakis tőled függ. Ez bizony kemény egzisztenciális válsághelyzetekhez vezet az önzés századában, néha biztosan csak bajuszban lehet kibírni, néha meg még abban sem.

 Nagy Zsolt / Fotók: Horváth Judit

A Romantika annyiban tényleg anya-darab, hogy az anyaságra és annak megélésére vonatkozóan több utalást is hallunk, de a fókuszba a lelki kiüresedés, az emberi értékek totális elvesztése kerül. A cselekmény röviden a következő: négy férfi (Brezovszky Dániel, Nagy Zsolt, Novkov Máté, Patkós Márton) és két nő (Kerekes Éva, Zsigmond Emőke) vált jegyet egy olyan klubba, ahol szexuális vágyaikat szabadon, következmények nélkül kiélhetik egymással, csakhogy az események félidőben tragikus fordulatot vesznek, s az idősebb nő (Kerekes Éva) mindenkibe golyót ereszt. Mire elérünk eddig a művéres pillanatig, látunk egykedvű, fenékcsapkodós kúrást, érzékiségmentes férficsókokat, kicsi a rakást, kibuggyanó mellet, sok-sok ide-oda lézengést a térben és ürességet, és hallunk élettörténet-töredékeket, alacsony röptű életfilozófiákat. Ezen a ponton válhatna gazdagabbá az anyag, születhetnének valódi karakterek, „emberek” a szimpla vágy- és undortömegek helyén, de a szándék más. A Kerekes Éva játszotta idősebb nő, aki saját elmondása szerint véletlenül csöppent ebbe a társaságba (barátnőjétől kapta szülinapi ajándékul az estet), sokáig kívülállóként követi a vágykielégítős eseményeket. Úgy tűnhet, ő az egyetlen „normális” ember ebben a társaságban, még akkor is, amikor fegyverrel a kezében közli a többiekkel, hogy innen nem jutnak ki élve. A lányáról mondott mondatai azonban sokkolóak, ő sem őrzött meg magában több lelki finomságot, mint a többiek, ha csak a „rend” sajátos, fegyveres helyreállítását – a többiek kivégzését – nem számítjuk ide. Mintha az Ószövetség angyala jött volna el szőkén, ártatlan kék szemekkel, hogy elpusztítsa a bűnös várost.

A Stúdió megszokott játéktere ezúttal meghosszabbodik az előtérrel, sőt, a fényáteresztő üvegbetétes bejárati ajtó szinte összeköti a nézőt az utca történéseivel, látom a világos meg neonzöld kabátban elsuhanó alakokat, kezükben világító telefonnal. De nem csak mi látunk tovább, hanem a játszók is, föl, a kivilágított nézőtérre. A fény közös nevezőre hozza a jelenlévőket: mi ugyanúgy jegyet váltottunk (igaz, egy előadásra), ahogy a dráma szereplői abba a bizonyos fiktív klubba. Zavarban vagyok, mert nem tisztázottak a keretek, nem értem például, hogy a pálya szélén ülő Kiss-Végh Emőke miért instruálja kétszer is a színészeket. Ez a játék része, színház a színházban, vagy az előadás főpróbavolta indokolja a közbeszólásokat? Bizonyos pillanatokban tényleg szívesen elhagynám a terepet, mivel a rendező csontig leszedi az előadásról azokat a jeleket, kereteket, melyek védelmet nyújtanak nézőnek és játszónak egyaránt. Így aztán remek, olykor zseniális színészi alakításokat csodálok egy részleteiben jól megírt, de dramaturgiailag átgondolatlan darabban, mely a nyílt emberutálattal való provokációt tabudöntésnek nevezi.

Valóban léteznek még manapság a mi kultúránkban tabutémák? Vagy csak kiüresedett lelkük jelzéseit detektálják bizonyos alkotók akként?

Nagy Zsolt és Kerekes Éva

Föloldásként az est kb. utolsó egyharmadában, miután a kivégzettek elhagyják a színt, egy, a klasszikus stand up comedy műfajnak megfelelő stand up comedyt látunk Novkov Máté előadásában. Témája: Magyarország ma. Politika, közérzet, hiányérzet, stb. A nézők hálásan nevetgélnek ettől a cukorkától, mely szerves kapcsolatban ugyan nem áll az azt megelőző feketelevessel, de mi tagadás, szar lenne nélküle hazamenni. Így aztán, a szabadban, az utcán már egy kicsit lazábban, tabuk nélkül beszélgetünk arról a színészbarátnőmmel, hogy mi épít művészt/nézőt, és mi az, amit jobb máshol, más formában kiadni magunkból.

Kiss-Végh Emőke: Romantika (Az Örkény István Színház és a Dollár Papa Gyermekei koprodukciója)

Játsszák: Brezovszky Dániel m.v., Kerekes Éva, Nagy Zsolt, Novkov Máté, Patkós Márton, Zsigmond Emőke.

Rendező: Kiss-Végh Emőke m.v. A rendező munkatársa: Mezei Bence. Világítás: Balogh Csaba Andor. Asszisztens – ügyelő: Veres Emőke. Súgó: Sütő Anikó.

Örkény István Színház, Stúdió, 2024. október 4.