Wéber Kata: Egy nő anatómiája / Vígszínház, Pesti Színház /

Pechemre én az előadás előtt megnéztem a filmet, és a nem kevés ordító különbség engem elgondolkodtat…

Az Egy nő anatómiája a Pestiben jól sikerült, kitűnő előadás. Minden pillanatában, élő, izgalmas színház, korszerű és érdekes a színpadképe, ízlésesek, találóak benne a jelmezek, jól működnek, beszédesek a furcsa berendezési tárgyak, a díszkacsák meg kifejezetten szépek. Egy jókora, kör alakú, többfunkciós bútorzat uralja mindvégig a színpad közepét, felhúzott teteje eleinte műtőlámpára is utaló világító lámpatest a mennyezeten, majd egy alapos átrendezés után ugyanez a tető leengedve, egy hatalmas étkezőasztal lapja. Kétoldalt egymásra szimmetrikus ferde vonalban megannyi beépített konyhabútor sorakozik, ki-be pakolhatók, lehet rájuk és róluk le-fel rámolgatni.

A történet meglepő fordulatokkal épül, pereg, bontakozik, a megülő poénokat és a kifejezetten röhögtető pillanatokat súlyos, tragikus, keserű pillanatok váltják. Az előadás elején például a „műtőlámpa” alatti kerek „ágyon” egy hosszú, igen fájdalmas, ráadásul tragikus végű vajúdás zajlik, mielőtt és néha miközben is, humoros beszólások, történések „oldják a feszültséget”. A színészek ezeket nagy játékkedvvel, tehetségesen és technikásan abszolválják, Telekes Péter a szülő nő férje (Lars Isaksen) szerepében mulatságosan adja a szánalmasan ügyefogyott, beijedt, semmire sem jó férfialakot, Petrik Andrea (Maya Nitovski) drámai erővel, tökéletes hitelességgel, általános együttérzést keltve jeleníti meg a kíméletlen fájdalmat és a leküzdeni próbált félelmet, de közben néha-néha ő is kiprésel magából egy-egy nevettető öniróniával telített megnyilvánulást.

Petrik Andrea, Márkus Luca, Telekes Péter, Nagy-Kálózy Eszter / Fotók: Dömölky Dániel

Három hónappal a csupán néhány percet élt újszülött fájdalmas, felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan halála után a házaspár szélesebb rokonsága üli körbe a már leeresztett kerek asztalt, és bár rögtön érezhető a felszín alatti feszültség, látszólag mégis általános a jókedv, repkednek a poénok. Pedig Maya anyján (Nagy-Kálózy Eszter) már jól láthatók a kezdődő demencia jelei, és elképzelhetetlen, hogy Maya már túltette magát gyermeke halálán. Ráadásul Lars vadul piál és drogozik, és rányomul Maya unokatestvérére (Suzanna Zlatzky szerepében: Radnay Csilla). Maya húga (Monika Nitovski: Márkus Luca) pedig politikusi karrierre készülvén, erőszakosan ráront mindenkire, aki nem azonosul azonnal és kritikátlanul a keresztény-konzervatív értékrendjével. Vőlegényének (Wojtek Biernacki: Kövesi Zsombor) mellette nem könnyű az élete. Az egész szereplőgárdában egyedül Waskovics Andrea karaktere, a kezdő, de munkáját lelkiismeretes igyekezettel végző bába tetszik életszerűen normálisnak (de ő szerepe szerint hamar végez). A színészekről egyöntetűen elmondható: kitűnően teljesítenek, nagyszerűen játszanak.

A rendező Alföldi Róbert dramaturgjával, Kovács Krisztinával remek, korszerű, a mai igényeknek és elvárásoknak megfelelő előadást hozott össze Wéber Kata darabjából. És itt rögtön le is zárható volna az értékelő ismertetés, mert az előadás megítélése szempontjából teljesen mindegy, hogy az előadás az ugyanebből a színdarabból készült kanadai-magyar-amerikai, Mundruczó Kornél rendezte filmdrámához képest milyen: jobb-e, rosszabb-e, miben más stb. De pechemre én az előadás előtt megnéztem a filmet, és a nem kevés ordító különbség engem elgondolkodtat, és ezért is igen tanulságosnak vélem az összehasonlítást. Kifejezetten annak ellenére is, hogy magam is vallom: a legtöbbször tévútra vezetnek a teljesen felesleges összevetések az eredeti (vagy korábbi) film- vagy regényelőzményekkel. Ráadásul jelen esetben megállapíthatjuk: Wéber Kata színdarabjából két – nemcsak műfajában, hanem tartalmában is –, egymástól igen különböző alkotás született. Összehasonlításukban engem csakis az érdekel, hogy vajon melyik alkotó mit tartott fontosnak fókuszba helyezni, miért járt el úgy, ahogy, továbbá: mit akar mindezzel üzenni, megfogalmazni?

Kövesi Zsombor és Telekes Péter

A film magyar író drámája alapján az amerikai-kanadai piacra készült, a Pesten bemutatott színdarab (elsősorban) a budapesti színházlátogató közönségnek. Az egyik szembetűnő különbség az, hogy a filmben nyoma sincs semmilyen pártpolitizálásnak, színházi bemutatót viszont 2024 őszén Magyarországon, úgy tetszik, nem lehet megúszni a nélkül. (Ha valamiért egyszer beszüntetem a színházlátogatást, annak oka minden bizonnyal az lesz, hogy végérvényesen megunom a két szemben álló politikai oldal burkolt vagy nyílt, öntelten röhögtető vagy harciasan dühösködő, klisébirodalommá szélesült manifeszt üzengetéseit, amelyek persze nem is egymásnak, hanem a publikum ide vagy oda húzó elkötelezettjeinek szól.) Az eredetileg is lengyel környezetben játszódó történetben (a darab színházi ősbemutatója 2018-ban Varsóban volt) Lars azért lóg ki a családból, mert ő nem lengyel, hanem norvég favágó. Persze a pesti nézőnek nem nehéz megfejtenie (hanem szerintem inkább már unalmas), hogy Monika keresztény-nemzeti kirohanásai és a legtöbbször arra visszavágott társadalomkritikus beszólások egyáltalán nem a lengyel viszonyokról szólnak.

A másik szembetűnő különbség az, hogy a filmben nincs önfeledt röhögés és/vagy direkt röhögtetés. Imádok színházban röhögni, de nem egyszer már taszít, hogy a leginkább drámai pillanatokban is megkomponált poénokkal, feldobott és rögtön alaposan le is csapott labdákkal röhögtetnek. Miért is kell röhögnünk a kínlódó vajúdás nézése közben, ha már a rövid, előzetes ajánlóból tudjuk, hogy perceken belül meg fog halni az újszülött? Ez lenne a pesti humor? Szerintem: egy csudát! Azért röhögtetnek, mert tudják, hogy szeretünk röhögni, és így több jegy fogy majd.

Nagy-Kálózy Eszter

A 2020-as film néhány korabeli (magyar) kritikusa felrója az alkotóknak, hogy pozitív kicsengést biggyesztettek a film végére, és hozzáteszik: ez Amerikában a kasszasiker miatt kötelező. Ám Mundruczó kidolgozott, gondosan felépített katarzisa szerintem felemelő, sőt, implicite hatalmas történelmi megbocsátást pedzeget (a filmben a női főszereplő, a zsidó származású, gyermekét elvesztő anya, Martha-Maya meg tud bocsátani a perbe fogott bábának, mert megérti, hogy nem bűnös, és megteszi, hogy mellette vall a bíróságon; majd’ egy évvel a gyermeke halála után ezzel a tettével tud túllendülni a gyászon). Én ebből arra következtetek, hogy általában is a megbékélés, a gyász feloldása felé elsősorban a korrekt gondolkodás és a ráció diktálta megbocsátani tudás készsége vezet, nem pedig az értelmetlen, ráadásul sokszor célt tévesztett bosszúállás. Az Egy nő anatómiájában nincs is bírósági tárgyalás, csak az válik nyilvánvalóvá, hogy a család nagy részét – kortól, nemtől, származástól, vallástól függetlenül – a jelentős összegű kártérítés megszerzése (és általában is: a pénzszerzés) motiválja. De mindeközben örömmel nyugtázom, hogy Alföldi (egészen más tartalmú, de hasonlóan mélyen humanista) darablezárása szomorúságában, tragikumában szintén felemelő, és Nagy-Kálózy Eszter – az azt megelőző sok-sok röhögés után – némán, aztán kevés szöveggel meg is teremt vele egy végső, felejthetetlen színházi pillanatot.

Röviden: nem a Pesti Színház bemutatójával van bajom, hanem a világgal, amelyben játszódik az előadás… És amelyikben élek.           

Wéber Kata: Egy nő anatómiája

Díszlet- és jelmeztervező: Kálmán Eszter. Dramaturg: Kovács Krisztina. Világítástervező: Friedrich Gergely. Ügyelő: Báhner Péter. Súgó: Jároli Helga.

Rendezőasszisztens: Efstratiadu Zoé. Rendező: Alföldi Róbert.

Játssza: Petrik Andrea, Telekes Péter, Nagy-Kálózy Eszter, Márkus Luca, Kövesi Zsombor, Radnay Csilla, Waskovics Andrea.

Vígszínház, Pesti Színház, 2024. október 5.