Figura FESZT 1. rész /

Egészen szürreális élmény a lepusztult gyárépület középső részén kialakított kis ékszerdoboz színház.

Negyven éves a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház, és ebből az alkalomból négynapos miniévadon mutatták meg, hol tartanak jelenleg. A Figurát 1984-ben Bocsárdi László és a vele együtt a városba érkezett frissen végzett egyetemisták (zömükben mérnökök) alapították. A céljuk egy kísérleti színház létrehozatala volt. Ez a célkitűzés az után is megmaradt, hogy tíz év múltán Bocsárdi László és a színészek többsége átszerződött Sepsiszentgyörgyre.

A Figura ma, egy jó emberöltővel később is kísérleti színházként határozza meg önmagát. (Jelenlegi igazgatója, Albu István rendező éppen abban az évben született, amikor a színház megalakult.) Helyileg pedig egy-két éve visszatért abba az öntödébe, ahol annak idején megszületett. Egészen szürreális élmény a lepusztult gyárépület középső részén kialakított kis ékszerdoboz színház, amely körül napközben most is működik az öntöde, dübörgéssel színesítve a próbákat. A magyarországi alternatív színházba járóknak az Artus székhelye juthat eszükbe, itt azonban egy stúdiószínháznyi tér áll a játszók rendelkezésére, ahová alkalmanként 50-70 ember ülhet be. A potenciális közönségszámot persze meghatározza, hogy egy tizenötezer lakosú városban működnek. A társulat is kicsi, tizenegy állandó színésszel dolgoznak.

Szakmai beszélgetés a színház előterében / Fotók: Figura Stúdió Színház

A fesztiválon négy előadást láthattunk. Az első estén Az eltört korsót Botos Bálint rendezésében. Heinrich von Kleist klasszikus darabját időtlenné tágították. Három oldalról ültük körbe a medenceszerűen kialakított színpadot, amelyben a színészek két szinten játszottak: a nézők szemmagassága alatt, a „mélyben”, és velünk nagyjából szemmagasságban, de ott szűk helyen, kényszeredetten görnyedt testtartásban. A két szint leképezte a társadalmi hierarchiát, a hatalomnak kiszolgáltatottak és a helyi vagy a központból érkezett hatalmasságok viszonyát. Azzal, hogy minket, nézőket feljebb helyeztek, a mi helyünket is kijelölték ebben a hierarchiában. Elvégre a Kleist-drámákra, vagy bármilyen színházi előadásra járók és az írástudatlan, kiszolgáltatott réteg életlehetőségei igencsak más szintet képviselnek. Cinkostárssá tettek bennünket azzal is, hogy már az első percekben nyilvánvalóvá vált, hogy a korsót és vele a lány becsületét a bíró törte össze. A bírót játszó Moşu Norbert-László jelmeze, vagy inkább jelmeztelensége, a ráapplikált sérülések, és a színész játéka is egyértelműen utalt bűnösségére. A pozdorjából készült szemétdombon kakaskodó bíróhoz képest a fentről érkezett törvényszéki tanácsos (Kolozsi Borsos Gábor) megint egy másik szintet képviselt, a törvényt számon kérő, de a nyilvános botrányok elkerülése végett azt mégiscsak hajlítgató állami tisztviselőt.

Pontos, egymásra figyelő társulati játékot láttunk, a kis térre méretezett, jól eltalált gesztusokkal, mimikával. Moşu Norbert-László olyan bírót formált, aki meg van róla győződve, hogy helyzete szilárd, mindent megtehet. A „revizor” érkezése egy pillanatra megrémíti, de még sokáig hiszi, hogy ezt is megússza, eddig se volt következménye a törvénytelenségeinek, ez után sem lesz. Külső igénytelensége (sokat elmond róla a foltos-koszosra öregített alsónadrág, amit leplezni se akar) mellett fokozatosan feltárul lelki romlottsága. Kitől várjunk igazságot és méltányosságot, ha éppen az árulja el a kisembert, aki védeni lenne hivatott? Az előadás végén ránk gyújtott fények és ránk szegezett tekintetek a Revizor legvégét idézik. Ha nevetünk, magunkon nevetünk. De a rendezés már korábban is inkább a kesernyés magunkra ismerésre, és nem nevetésre késztetett.

Moşu Norbert-László Az eltört korsóban

A második napon egy Mizantróp-átdolgozást láthattunk Visky Andrej rendezésében. (Szerencsésebb lett volna a címben is jelezni, hogy elég távolra sodródtak az eredetitől.) Martin Crimp brit drámaíró mai, filmes közegbe helyezte a drámát. Itt Alceste író, a szerelme, Jennifer színésznő, a többi szereplő színész, újságíró, kritikus. De ezek a látszatra és önérdekre építő, a valódi gondolataikat elkendőző karakterek lehetnének egy multi cég dolgozói, politikusok vagy egy tantestület tagjai, a lényegen ez nem változtatna. Velük szemben Alceste belső kényszere, hogy azt mondja, amit gondol, ne legyen tekintettel érdekekre és érzékenységekre. Faragó Zénó kezdő monológja egy őszinte, tépelődő, az őt körülvevő világot mélyen megvető embert mutat. Tiszta, sallangtalan megszólalás a hamis hangok erdejében, színészileg nagyon szép munka. Csak aztán főhősünket legyőzi a szerelem és a féltékenység, kifordul higgadt önmagából, ebből pedig – divatos szóval élve – egy mérgező kapcsolat kerekedik. Innentől az a kérdés vethető fel, mennyire kiszolgáltatott az ember az érzelmeinek és a szenvedélyeinek, és mekkora a felelőssége azok féken tartásában.

A modern lakásbelső egyszerre konkrét és jelzésszerű a hatalmas, katasztrófákat és trash műsorokat sugárzó tévéképernyővel és az üveggömbben köröző aranyhallal. Róla Szilágyi Míra csillogó, a molylepkeként köré gyűlő férfiak gyűrűjében létező Jenniferjére asszociálhatunk. Egy újságírónak ő őszintén elmondja, kiről mit gondol, azonban ahogy Az eltűnt korsóban a tetteknek, itt a kimondott szavaknak nincs következménye, minden hír csak néhány pillanatig borzolja a felszínt.

A mizantróp

A rendezés egyensúlyoz a realitás és a kissé karikírozott, jelzésszerű játékmód határán. Utóbbira jó példa a kritikus (Kolozsi Boros Gábor) elrajzolt figurája. (Vajon mi, kritikusok megérjük egyszer, hogy ne elmebeteg pojácáknak ábrázoltassunk? :) )

A játék intenzitása néha enged egy kicsit, a látványos érzelmi kitörések helyett az elmélyült pillanatok győznek meg jobban, az előadás azonban visz magával, és képes közelebb hozni hozzánk Molière klasszikusát.

Folyt. köv.

Figura FESZT, Gyergyószentmiklós, 2024. október 10 – 11.