Figura FESZT 2. /

A pillantásukban, a mimikájukban, a mozdulataikban ott van az a szöveg mögötti plusz, amitől különleges lesz a kettősük.

Mrożek abszurdját, a Ház a határont nem először mutatják be a Figurában, 1992-ben Kövesdy István rendezésében már játszották. Erre az előadásra most az előtérben felállított installációval emlékeztek az utódok. Belepillanthattunk az előadás felvételébe, és láthattuk az abban szereplő óriásbábokat is. (A két bemutatónak van közös szereplője is: Tamás Boglár akkor kislányként szerepelt benne, most a Vámost játssza.) A szakmai beszélgetésen a mostani bemutató rendezője, Keresztes Attila, azt mondta, azért tartja jobbnak elődje munkáját, mert az a maga nyerseségével tudott hatni, a mostani előadásban több a simára csiszolt profizmus. Sok szó esett a beszélgetésen arról is, hogy az abszurd mást jelent ma, mint az eredeti mű, a Mrożek-novella megírásának idején, a hatvanas években, hiszen ma a legabszurdabbnak képzelt dolgokból válik váratlan valóság.

Ház a határon / Fotók: Figura Stúdió Színház

Az alaphelyzet, mely szerint két ország új határvonalát éppen egy családi ház közepén húzzák meg a hatalmasok, demarkációs övezetté változtatva egy békés család életét, történetek sorát hívta elő a jelenlévőkből. A határhelyzetek és az imbolygó identitások nagyon is a családi tapasztalatok részei errefelé. Ezt bizonyította a helyi Tarisznyás Márton Múzeumban tett látogatásunk is, ahol egy gyergyószentmiklósi örmény család történetét ismerhettük meg, akiket éppen úgy a diplomáciai döntések (Trianon, II. Bécsi döntés) dobáltak ide-oda, mint a darabbeli családot.

Erősen elrajzolt, rajzfilmszerű figurák alkotják a Ház a határon családját: az övéire büszke atya, a szőnyegeit féltő, tökéletes háziasszony, a tévéző nagyszülők, a túl okos kisfiú és egy (mai terminológiával) SNI-s kislány. A családtagok ismétlődő mondatokon és cselekvéssorokon át sodródnak egyre lehetetlenebb helyzetekbe, majd tragédiákba, amelyeket próbálnak természetesnek megélni. Lőjék bár le a nagymamát, azért a közös vacsora nem maradhat el, a gombócokat (képletesen is) lenyelik. A színészek egységes játékstílusban, pontosan és mértéket tartva viszik végig a figurákat, mi pedig egyre kevésbé tudunk felszabadultan nevetni ezen a ma szinte példázatnak ható abszurd mesén.

Szakmai beszélgetés

A fesztivál utolsó napján a Liliomot nézhettük meg, és bizton mondhatjuk, hogy a szervezők jól időzítettek: az előadás a négy nap csúcspontja volt. Pedig ha azt mondom, hogy Molnár Ferenc és Tankcsapda, az legalább olyan abszurdnak hangzik, mint  Mrożek házat keresztülszelő országhatára. És nem kockázatmentes választás azért sem, mert a rockegyüttes kedvelői és a színházba járó közönség nem feltétlenül alkot népes közös halmazt. De hát a Figura egyik alapelve a kísérletezés, az Albu István rendezéseit ismerők pedig kezdenek hozzászokni a hasonló párosításokhoz. Nemrég Szatmárnémetiben hozta össze Woyzecket a német Rammstein zenekar zenéjével, valódi koncerthangulattal vegyítve a drámát. A koncerthangulat itt is megvan: a Fogalmazót is játszó Bocsárdi Magor vezetésével a zenészek (Bernád Boldizsár, Ferenc Ferdinánd és Simon András), úgy  is, mint a négy arkangyal, valamint énekesként a Liliomot játszó Faragó Zénó biztos sikert aratnának egy új zenei formációként is. Fontosabb azonban, hogy hogyan tudnak illeszkedni a Liliom eredetiben megtartott szövegéhez és történetéhez. Mert itt magát a darabot szépen és pontosan eljátsszák. A forgószínpad és Márton Erika jelzésszerűségében is kifejező látványvilága köti össze a két idősíkot és teret. Különleges élmény, hogy körülbelül az első két szám után a nézőben megtörténik a fúzió, és onnantól kezdve nem külön nézi az egymást váltó jeleneteket és zenei betéteket, hanem egységes egésszé olvad az előadás.

Liliom (középen Faragó Zénó)

A Tankcsapda-szövegeken csak kicsiket módosítottak, a legfontosabb talán az utolsó számban, a „nem vagyok az apád” szövegrész „én vagyok az apádra” változtatása, hiszen azt Liliom a lányának énekeli. De ha valaki nem ismeri az együttest, és ez a zenei stílus is távol áll tőle, ahogy az egyik idősebb román kritikus kollégától, ahogy ő is elmondta, a Liliom karakteréhez nagyon is passzoló zenei attitűd akkor is pontosan átjön a színpadról. És igen, éppen ez a világra és önmagára egyaránt dühös és fájdalmasan elkeseredett alapállás biztosítja ezt az egységet.

Faragó Zénó és Szilágyi Míra kettőse emlékezetes Liliom – Julika páros. A pillantásukban, a mimikájukban, a mozdulataikban ott van az a szöveg mögötti plusz, amitől különleges lesz a kettősük. De ki kell emelni Pascu Tamara naiv kislányból asszonnyá keseredő Mariját, Bartha Boróka Muskátnéját, Tamás Boglár sípoló tüdejű Hollundernéját. Az pedig már a négy nap össztapasztalata, hogy a Figuráé egy rendkívül rokonszenves, erős és összeszokott társulat. Kár lenne, ha például a Liliomjukat nem láthatná a magyarországi közönség. Nálam mindenesetre felsorakozott egy régi-régi Liliom-emlék, a Paolo Magelli-féle zalaegerszegi előadás mellé.

Figura FESZT, Gyergyószentmiklós, 2024. október 10-13.