Radu F. Alexandru: Gertrud; Marin Sorescu: Jónás; Edmond Rostand – Rimas Tuminas: Cyrano (Egy szerelem komédiája) – Nemzeti Színház, MITEM 2025  

…legtöbb munkájának alapkaraktere az ismeretlen világban vélt vagy valós igazát és helyét kereső ember, aki korlátok közé van szorulva, akinek kilátástalan, reménytelen a helyzete.

Silviu Purcărete Olasz szalmakalap-rendezéséről szóló kritikámat ezzel a mondattal kezdtem: „Már az előadás első pillanataiban úgy érzem, világszínházban ülök.” A MITEM-en vendégszerepelt, szintén Purcărete rendezte Gertrud kezdetén is azonnal rám tör egy hurráélmény-szerű felismerés: olyan előadást fogok látni, amelynek rendezője minden apró részletet alapos műgonddal kidolgozott. Szomjazom az ilyen színházra, mert sok olyat látok, amelyik, ha végül jó minőségűvé is érik be, az elején legalább félórába telik, mire bemelegszik.

Purcărete nem siklik át kényelmesen egyetlen percen sem, ha már néző ül a nézőtéren, kihasznál minden pillanatot. A Gertrud elején kb. combmagasságig megy fel a függöny, az így feltáruló sáv jó felét is takarja egy „mögöttes”, mozgatható könnyű elem. A maradék bevilágított csík jobb szélén egy alak ücsörög a földön, balról két láb igyekszik felé. Ennyi. Érdekes. Főleg azért, mert rögtön változik a négyszögletes blende-fókusz, kitágul, felemelkedik, összeszűkül, mögötte persze újabb és újabb „kiemelt” képek tárulnak fel. Úgy érzem, a színpad „negyedik fala” egy érintős képernyőfelület, már nyúlnék is oda, hogy hüvelyk- és mutatóujjammal széthúzva, felnagyítsam azt a képet, amelyikre jobban kíváncsi vagyok, persze rájövök: ez most a rendező dolga. De ekkor már menthetetlenül, szájbarágás és egyéb harsányan modernkedő utalgatás nélkül is úgy érzem, ez a felület (színház) az enyém, a (digitális) koromban játszódik, a máról szól – mindenképpen nekem, remélhetőleg rólam is.

Gertrud / Fotó: Florin Ghioca

Később egyre inkább azt remélem, hogy nem kifejezetten rólam szól. A mai világról viszont igencsak, de éppen arról a részéről, amelyiknek egyáltalán nem akarok része lenni. Még az Olasz szalmakalap bemutatója előtt volt szerencsém Silviu Purcăretével beszélgetni, a rendező akkor toxikus kapcsolatrendszerként írta le a kortárs román író, Radu F. Alexandru darabjában ábrázolt dán királyi udvar belső magjának viszonyait. Találó megfogalmazás. Az előadáson nekem akkor remegett be igazán a gyomrom, amikor kezdett beigazolódni, hogy a hatalomra egyáltalán nem áhítozó, de az igazságra kíváncsi királyfi barátja (Horatio), majd a szerelme (Ophelia) is a hatalomhoz jutásért cserébe simán lemond barátról, szerelemről. Pontosabban: nem is lemondanak, hanem eleve beépített részei voltak a hatalmi gépezetnek, ha úgy tetszik, fizetett árulóként működtek abban a bizonyos kapcsolatrendszerben. Van okunk úgy érezni, hogy ez a mi, mai világunk tökéletes diagnózisa. És ami a legjobb benne: gondolatban bárki bármelyik alak helyére behelyettesítheti az általa ismert kis vagy nagy világa szereplőit – meggyőződésének, világnézetének, identitásának, pártállásának vagy csak aktuális kedvének megfelelően –, az illeszkedés tökéletesen sikerülni fog.

A kortárs Hamlet-átiratban játszódó történet előzményeiben is már hemzsegnek a tragikai vétségek, ugyanis az ifjú Hamlet feltehetően nem a király fia, hanem Claudius (a király öccse) és Gertrud (a királynő) viszonyának gyümölcse. Az is kiderül, hogy a király erről még életében tudott, de nem merte feltárni az igazságot, szellemként viszont bosszúállásba igyekszik hajszolni a fiát, de máshova sikerül neki. Az ifjú királyfival persze együtt érezhetünk, azonosulhatunk a vágyával, hogy inkább menne vissza Wittenbergbe diáknak, mint hogy király legyen a velejéig romlott, toxikus Dániában. De elmennie nem lehet, maradni nem bír, ezek után egy választás vár rá – amivel viszont még képzeletben sem könnyű azonosulni (ez itt nem spoilerezés: öngyilkos lesz).

Gertrud / Florin Ghioca

A bukaresti I. L. Caragiale Nemzeti Színház hét színművészének mindegyike kitűnő alakítást nyújt. Mind a heten férfiak, a címszerepet és Opheliát is férfi játssza. E döntésnek számtalan magyarázatát lehetne találni, sokféle üzenet sejthető benne. De Silviu Purcărete (saját állítása szerint) a rendezéseiben sem konkrétan, sem elvontan nem fogalmaz meg üzeneteket, hanem „csupán” a színházcsinálás örömét keresi. Én sem firtatom a maszkulin ábrázolás okát, azt gondolom, a rendező így érezte adekvátnak. Ha szándékolt eszmei mondanivaló sulykolásáról tehát nem is beszélhetünk, azt azért nem lehet nem észrevenni, hogy Silviu Purcărete legtöbb munkájának alapkaraktere az ismeretlen világban vélt vagy valós igazát és helyét kereső ember, aki korlátok közé van szorulva, akinek kilátástalan, reménytelen a helyzete. Az optimizmus, a derű is megjelenik nála (lásd: Olasz szalmakalap), de nem erősíti a reményt, csak felmutatja, hogy a világ minden szörnyűsége, rossza, feldolgozhatatlan ellentmondásai ellenére csodálatos, szerethető és szép.

A Gertrud másnapján Marin Sorescu Jónását játszották a MITEM-en – szintén Purcărete rendezésében. Az igen sokoldalú, 20. századi író, költő, képzőművész, politikus Sorescu a bibliai történetet írta át alaposan. Filozofikus, költői darabjában (ahogy lényegében a Gertrudban is) a ma embere keresi a helyét a világban. A rendező itt is – egyszerű fogással – kitágította és közérthetővé tette az értelmezés határát: régi alkotó-előadó társára, a japán Kuranosuke Sasakira osztotta a monodráma főszerepét (rajta kívül még három, kitűnő munkát végző, nélkülözhetetlen segítő működik közre). Ószövetségi téma, romániai, egy képben kifejezetten rusztikus környezet, japán előadó, stílusban, eszközökben számtalan távol-keleti színjátszásra utaló elem, globális kérdésfelvetések – ezekből rendezte össze Silviu Purcărete a szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház és a Tokyo Metropolitan Színház közös produkcióját. Az eredmény egy magától értetődő természetességgel egységesen működő, hatásos, mélyen elgondolkodtató, de igen szórakoztató összművészeti előadás.  

Jónás/ Fotó: Alexandru Condurache

 

A cethal gyomrában (is) különös a világ, sok minden történik ott, némán ülő, mozdulatlan társak is feltűnnek, meg asztal, rajta pálinkásüveg, poharak, később egy egész, rusztikus szobabelső is. Persze könnyen lehet, hogy mindezek emlékképek. Itt is erőteljesen felmerül a Kékszakállú-opera Regősének kérdése: „Szemünk pillás függönye fent: / Hol a színpad: kint-e vagy bent, / Urak, asszonyságok?” A halász elkeseredett küzdelmet folytat, mindent elkövet, hogy kiszabaduljon a fogságból, amikor azt hiszi, sikerül, még inkább kilátástalan helyzetbe kerül. Az anyját többször hívja, szólítja. Majd üvegpalackba cédulát helyez, melyet kijuttat a tengerfelszínre. Ez az üzenete: „Anyám! Szüljél meg újra! Ezt az életemet elrontottam.”

A Kuranosuke Sasaki által megjelenített figura nem rendíthetetlen szamuráj, nem is mitikus hős, hanem pont olyan, mint a világ összes szerethető kisembere. Nem ritkán maga felé hajlik a keze, tele van emberi gyarlósággal, szeret ripacskodni, de olykor nagyszerű clown. A színpadért, a közönségért szinte mindenre képes szent bohócokkal van tele Rimas Tuminas Cyranója is, amelyet a két Purcărete-rendezés utáni harmadik napon láthattam a Nagyszínpadon. Az előadás teljes címe: Cyrano (Egy szerelem komédiája); írója Edmond Rostand, a múltszázadforduló újromantikájának jeles képviselője, akinek eme főművét három évvel a 20. század kezdete előtt mutatták be a párizsi Commédie Française-ben – hatalmas sikerrel. A MITEM-re a Tel-Aviv-Jaffa-i Gesher Színház hozta el. Ez az előadás nem (elsősorban) a világról, nem rólunk, hanem a tavaly elhunyt világhírű litván rendezőjéről, Rimas Tuminasról szól.

Cyrano / Fotó: Isaiah Fainberg

Az előadás premiere 2023 decemberében zajlott, a bemutatót alig több mint két hónappal élte túl a rendező, de még volt ideje rá, hogy az idei MITEM-re ezt a rendezését ajánlja. Ez a háttér-információ az előadáson egészen addig nem jut eszembe, amíg a második felvonás vége felé el nem érünk az „igazság pillanatáig”, amikor is Roxán a haldokló Cyranóval folytatott utolsó beszélgetése közben rájön, hogy a verseket nem a szerelme, Christian, hanem a csúfnak vélt gascogne-i írta, tehát igazán ebbe a férfiba (Cyranóba), e férfi lelkébe volt szerelmes – csak egy életen át nem tudott róla. Színház az egész világ, idézhetnénk, avagy az élet egy nagy színjáték, fűzhetnénk hozzá, de akármi is jut eszünkbe közben, felejthetetlen színházi pillanat Roxán (Yuval Sharf) és Cyrano (Shlomi Bertonov) utolsó, közös nevetése önmagukon, a becsapós életen, a benne eljátszott szerepeken. Ez Tuminas búcsúja. Az előadás végén a taps közben az Eiffelt alakító Yval Yanai szót kért, és rövid beszédben éltette a rendezőt.

Azért nem mellékes, hogy a végső nagyjelenet előtt egy nagyon intenzív, bájos szeleburdisággal eljátszott előadást láttunk. Benne Tuminas felhord mindent a színpadra, ami számára fontos és kedves (volt), látható az Eiffel-torony egyik lába (két évvel a Cyrano bemutatója után adták át), maga Charlie Chaplin, Gustav Eiffel is, egy bűbáj „parisienne” utcai táncosnő és még sokan mások. És felkorbácsolt érzelmek, szenvedély, szerelem, szeretet. Cyrano részéről pedig ma már leginkább elképzelhetetlen férfiúi erények: nagyvonalúság, önfeláldozás, hűség.

 

Radu F. Alexandru: Gertrud (I. L. Caragiale Nemzeti Színház, Bukarest)

Játsszak: Claudiu Bleonț, Marius Manole, Mircea Rusu, Alexandru Potocean, Marius Bodochi, Paul Chiribuță, Lari Giorgescu.

Díszlet-, jelmez és fénytervező: Dragoș Buhagiar. Koreográfus: Florin Fieroiu. Zeneszerző: Vasile Șirli. Dramaturg: Radu F. Alexandru. A fénytervező asszisztense: Daniel Mateescu, Ștefan Dumitra. Hang: Liviu Stoica, Bogdan Golumbeanu. Rendező: Silviu Purcărete.

2025. május 23., Nemzeti Színház, Nagyszínpad

 

Marin Sorescu Jónás (Radu Stanca Nemzeti Színház, Szeben)

Szereplők: Kuranosuke Sasaki, Veronica Arizancu, Liviu Vlad, Eduard Pătrașcu. Fordító: Mayo Nishiike & Florin Grancea. Díszlettervező: Dragoş Buhagiar. Zeneszerző: Vasile Şirli. Producer: Constantin Chiriac, Suzuki Junko.

Rendezőasszisztens: Mariana Cămărășan, Sanda Anastasof, Kyle Yamada. Művészeti tanácsadó és szinkrontolmács: Ritsuko Kato. Projektmenedzsment: Claudia Maior, Minako Naito. Marketing koordinátorok: Naomi Yoshida, Shinobu Kuroda. Rendezte: Silviu Purcărete.

2025. május 24., Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Színpad

 

Edmond Rostand – Rimas Tuminas: Cyrano (Egy szerelem komédiája) (Gesher Színház, Tel-Aviv –Jaffa)

Játssza: Shlomi Bertonov, Yuval Sharf, Avi Azulay, Ori Yaniv, Sasha Demidov, Alex Senderovich, Lilian Ruth, Svetlana Demidova, Nir Knaan, Yval Yanai, Anna Grinfeld, Shir Sayag, Eli Menashe, Nikita Goldman.

Díszlettervező: Adomas Yatsovskis. Jelmeztervező: Yudith Aharon. Zeneszerző: Gedurus Puskuniges. Hangterv: Michael Vaiburd. Fényterv: Aleksander Sikirin. Dramaturg: Katya Sassonski. Rendezőasszisztens: Dasha Shamina. Rendező: Rimas Tuminas.

2025. május 25., Nemzeti Színház, Nagyszínpad

 

12. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó