Jean Racine: Bereniké / Nemzeti Színház, MITEM 2025 /

…küzdelemről szól, amelyben egy nő lezárja a mély megbántással, csalódással végződő válságos életszakaszát, és új lapot húz elő.

Nem könnyű értelmezni a flamand Guy Cassiers szándékát, hogy tudniillik miért is rendezte ennyire statikusra a Comédie-Française Bereniké-előadását. Magyarázatokat persze nem nehéz kreálni, de a koncepciója lényegét megragadni már korántsem egyszerű feladat. Akármennyire is bizarr, de szerintem Cassiers finoman utalni akart a korabeli színjátszóstílusra, amely ellen Antonin Artaud majd’ háromszáz évvel később is még lázadt (a „könyörtelen színházában” kora elavultnak bélyegzett játékmódját Racine-tól eredő beszélő bábok beszédeként bélyegezte meg). De azt is gyaníthatjuk, hogy maga Racine is benne van az alig mozduló színpadképekben, hiszen éppen a Bereniké előszavában arról ír, hogy a sok cselekmény azoknak a menedéke, akik nem bíznak abban, hogy a szöveg leköti a nézőket.

Egy biztos: cselekmény alig zajlik a kb. kétórás előadáson, a szereplők rendszerint állnak és beszélnek, esetleg tesznek néhány lépést, és leülnek. De szépeket mondanak változó intenzitású szenvedéllyel, ez kétségtelen, legtöbbet a szerelemről (bár elég nehéz az írott fordításban követni), tehát bőven megtapasztalhatjuk, hogy nem véletlenül írta Babits Mihály: „Racine-nál minden a szerelem”. És leköt a szöveg, ha nem adjuk fel, hanem elmélyülünk benne és hagyjuk általa sodortatni magunkat.

Jérémy Lopez, Juliane Brahim / Fotó: Christophe Raynaud de Lage

Nekem van egy egészen sajátos megközelítési, értelmezési módozatom is. Szerintem Guy Cassiers Bereniké-rendezése olyan, mint egy igényes, technikás kortárstánc-előadás, csak verbális nyelven fogalmaz, nem megkoreografált mozgással. A műfajként és/vagy stílusként felfogott kortárstánc jó harminc-negyven éve kezdődött nagy korszakának alkotásaira kifejezetten jellemző, hogy nincs bennük cselekményábrázolás, az alkotók-előadók nem történetet akarnak színre vinni, hanem állapotokat, érzelmeket, hangulatokat igyekeznek megjeleníteni. A Bereniké alapkoncepciója ehhez nagyon hasonló. Az ebből születő verbális szövegszínházi megvalósítás viszont igen kockázatos. A kimondott szónak ugyanis mindig van konkrét jelentése (is), bárhogy is mondja ki a színész, és bármilyen absztrakt, hangulatteremtő környezetet kreál köré a rendező. Vele szemben a mozdulat, ha csak nem szándékosan realisztikus pantomimgesztus, mindig elvont, elemelkedett, nem földhöz ragadt. Ezért könnyen meg lehet felelni vele az ezredforduló színházművészetének sokak által preferált igényének, hogy tudniillik ne rágjanak semmilyen megfejtést a néző szájába, az értelmezésben kapjon a befogadó teljes szabadságot, mindenki saját (akár éppeni) beállítottsága szerint észleljen egyénien, olvasson ki a műalkotásból mást és mást. Ez az, amit elhangzó verbális szöveggel nagyon nehéz tartalmasan-értelmesen megcsinálni, ám sok szószínházi kortárs rendező – a legkülönbözőbb eszközök bevetésével – mégis törekszik erre. Például megkoreografált mozdulatok, zene, hangok, igényesen megkomponált látványvilág alkalmazásával. Ennek megfelelően új színházi stílusirányzatok is születnek, lásd: látványszínház, fizikai színház, lírai színház stb.

A Comédie-Française honlapján és a Nemzeti Színház MITEM-ajánlójában is olvasható, hogy a Bereniké színpada „fantazmagórikus tér”. Ha nem így volna, nem is lehetne mit kezdeni azzal a húzással, hogy Titus és Antiochus, a két eltérő, súlyos egyéniség, hős, a két barát, a két szerelmi rivális szerepét – összevonva – egy színész, Jérémy Lopez játssza. Ugyanígy kettejük két bizalmasáét is, Arsace és Paulin szerepében: Alexandre Pavloff. A fantazmagórikus tér sui generis hely, természetesen nem reális, ezt támasztja alá diszkréten a Bereniké minden látvány- és hangeleme is, a furcsa, hatalmas, osztott ablakszerű fényforrás mögötti változó non-figuratív vetítéstől a középre belógatott jókora, színe változó háromdimenziós amorf alakzaton és a sejtelmesen takarható hátsó járásokon át az irreális zörejekig, zenefoszlányokig.

Alexandre Pavloff, Jérémy Lopez / Fotó: Christophe Raynaud de Lage

Nekem elég hamar leesett, hogy ez az előadás az emberi tudat belsejében játszódik (legalábbis én így észlelem, értelmezem). Ezt erősíti bennem az észnélkülien gyors beszédtempó is. Emberek ilyen tempóban nem beszélnek több mint másfél órán át, főleg ha jórészt szerelemről esik szó. Guy Cassiers egy ember, ráadásul egy mai ember aktuális tudatállapotát és annak változásait jeleníti meg. Csak a gondolat, a tudatban felvillanó képek, előtörő hangok ilyen gyorsak. Csak az agyban zúdul egymásra felhevült lelki állapotban szinte kontrollálhatatlanul – akár ébren, akár félálomban – értelem és érzelem, heves fájdalom és forró szerelem, társadalmi-közösségi, politikai kötelesség és vágy a tiszta, nyugodt magánéletre, szeretve gyűlölés, a kiút kétségbeesett keresése… De kinek a tudatállapotába nyerünk betekintést?

A darab végén Titus-Antiochusban rövid ideig egybefésülődik a két karakter szövege, mintha egy emberré válna. A férfi(ak) akkorra rendesen magába(/magukba) is zuhan(nak). Bevallom, én az egész előadáson azon filóztam, vajon ki fog-e derülni, hogy miért vonódik össze a római császár és a görög-iráni Commagene királyának tudatállapota egy emberbe. De a vége felé történik valami. Megjelenik átöltözve az addig elhagyatottságában, megalázottságában fájdalmasan szenvedő Bereniké (Suliane Brahim alakítja), és bejelenti: döntött, elhagyja Rómát – egyedül. Leszámolt magában mindkét férfival, elege lett abból a világból, amelyben a frissen császárrá avanzsált szerelme, Titus „Róma” és a politika elvárásának megfelelve száműzi őt (mert a római császár felesége nem lehet palesztin királynő), továbbá szerelmének legjobb barátja, Antiochus egy fél életen át titkon szintén szerelmes volt belé, és a férfi – most, hogy a beteljesülésnek reális sansza is mutatkozik – igen hevesen meg is vallja a szerelmét.

Jérémy Lopez, Suliane Brahim / Fotó: Christophe Raynaud de Lage

Akkor egyértelművé válik számomra, hogy az előadáson végig Bereniké tudatállapotában kirándulgattunk. Árulkodó jel az is, hogy a két férfi két bizalmasát is egy színész játssza, ők „gazdáiknak” általában alternatívákat kínálnak, ösztökélik őket, vitatkoznak velük – mindezt persze Bereniké tudatában, ahogyan a nő összerakja az információkat, ahogy próbálja a helyzetét értelemmel elrendezni, érzelemmel elfogadni. Azon sem csodálkozom – ez logikusan kikövetkeztethető –, hogy Bereniké régóta tisztában volt Antiochus iránta táplált érzelmeivel, az ilyesmit a nők mindig megérzik. Megemlítendő, hogy a királynőnek is van bizalmasa, ám Phénice szerepét másik színésznő, Claude Mathieu adja, ő reális figurát hoz, ugyanis nem Bereniké tudatában él, hanem a királynő mellett áll. Cassiers elvont, mai, kicsit futurisztikus környezetbe helyezett, mai öltözetekben játszott rendezése egy küzdelemről szól, amelyben egy nő lezárja a mély megbántással, csalódással végződő válságos életszakaszát, és új lapot húz elő. Felemelő, hogy ehhez van ereje, kitartása. Így értelmet nyer az eltelt 110 perc minden mozzanata.

Általában a színház társadalmi beágyazottságára vetve egy pillantást, az is felemelő, hogy pl. Párizsban következetesen végig mernek vinni az előadáson egy ilyen, finomam szólva is nem nézőbarát rendezői koncepciót. Ráadásul alázattal, sallangmentesen. Hazánkban egy ilyen előadásra – bármelyik színházban! – biztos bukás várna. Még szerencse, hogy nálunk az illetékesek általában tudják ennek ellenszerét: szórakoztató elemeket, könnyen érthető poénokat, avagy összekacsintó pártpolitikai üzeneteket kell ügyesen beleölteni a produkció szövetébe, hadd nevessen is, örüljön is kicsit a néző. Aki meg ilyen mélyen elgondolkodtató előadásokra vágyik, az vigyázó szemét (pl.) Párizsra vesse.                                   

Jean Racine: Bereniké (Comédie-Française, Párizs)

Előadja: Jérémy Lopez, Alexandre Pavloff, Claude Mathieu, Suliane Brahim, Pierre-Victor Cabrol.

Rendező: Guy Cassiers. Díszlet: Guy Cassiers, Bram Delafonteyne. Jelmez: Anna Rizza. Fényterv: Frank Hardy. Videóterv: Bram Delafonteyne, Frederik Jassogne. Zeneszerző és hangtervező: Jeroen Kenens. Rendezőasszisztens: Robin Ormond.

Nemzeti Színház, 2025. június 12.

12. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó