Georg Büchner: @LL3t4rgIA / Vígszínház /

Egyébként a @LL3t4rgIA főszeplői, a napjainkban érettségiző, tehát 2007 körül született mai 18 éves Z-sek már generációjuk utolsó hajtásai, sőt, lehet, hogy már tkp. a 2010 után született alfások előhírnökei.

Nekem azért tetszik ez az előadás (is), mert ifj. Vid­nyánsz­ky At­ti­la rendezéseit nézve magával ragad a bennük érzékelhető friss, lendületes, fiatalos és újszerű színházi nyelvezet… Amely lehet, hogy belátható időn belül már nem fog újszerűnek hatni, és nem fog magával ragadni. Ez persze bárki másra is igaz lehet. Ifj. Vidnyánszky színházában korunknak éppen az a jellemzője mutatkozik meg rendszeresen, hogy tudniillik szinte követhetetlen tempóban változik a világunk, pontosan a közvetlenül, bőrön is érzékelhető része, pl. a mindennapjaink, az időtöltési módjaink, a társas, a családi, a személyes kapcsolataink, a viszonyunk az új és újabb technikákhoz, az élethez, a szeretethez, a halálhoz és még sok egyéb máshoz.

Márkus Luca / Fotók: Dömölky Dániel

Az újabb és újabb generációk olyan tempóban követik egymást, hogy ilyen gyorsan már nevet adni is nehéz nekik. Öregedő boomerként elszomorodom, ha belegondolok, hogy tegnap, tegnapelőtt még az ikszeseket váltó Y generáción csodálkoztunk, de hol vannak már ők a Z-s Zoomerekhez képest, akiknek a percei közben már szintén meg vannak számlálva az ante portas türelmetlenül toporgó alfások bármelyik pillanatban bekövetkezhető invazív bezúdulása miatt. Egyébként a @LL3t4rgIA főszeplői, a napjainkban érettségiző, tehát 2007 körül született mai 18 éves Z-sek már generációjuk utolsó hajtásai, sőt, lehet, hogy már tkp. a 2010 után született alfások előhírnökei. De ha már számolgatunk, az a kérdés is óhatatlanul felmerül, hogy az 1993-ban született, még csont nélkül Y generációs rendező képes-e felfogni a már majdnem alfás Z-sek világproblémáit, arról nem is beszélve, hogy az ugyanabban az évben világra jött Medveczky Balázs, aki (szerintem egyébként parádésan) Leonce szerepét játssza az előadásban, hogyan tudja a bőrén érezni a mai 18 évesek gondjait. Igaz, az sincs sehol szabályba foglalva, hogy Júliát csak 13 éves színésznők játszhatnak, mert írva vagyon, hogy „she hath not seen the change of fourteen years”.

Nem is kell komolyan venni és mereven kezelni sem a számokat, sem a generációk határvonalait. De még a generációkhoz kapcsolódó klisés sztereotípiákat és a hozzájuk társuló tipikus topikokat sem. Egészen biztos vagyok benne, hogy rengeteg olyan Z generációs fiatal él (még jómódú városi családokban is), akik idejük nagy részét nem azzal töltik, hogy bamba tekintettel, merev arccal valamilyen kütyübe bámulnak, és közben nem vesznek tudomást az őket körülvevő világról. Szerintem érzékelik a mi világunkat (amelyet – csak így élhetik meg! – tőlünk kaptak készen), de finoman szólva, nem rajonganak érte. Nehezen találják meg benne a nekik szánt kötelező menetrendben a sajátjuknak érezhető útjukat, a jövőt, amiért lelkesedhetnének. A mindenkori Zoomereknek mindenhol ez, vagyis a vállalható és vágyott jövőkép hiánya a problémájuk (mi ezt hajdanán a van és a kell paradoxonjaként emlegettük), erről szól Georg Büchner Leonce és Lénája és Vid­nyánsz­ky At­ti­la – Né­meth Ni­ko­lett @LL3t4rgIA-ja is. Bár az alkotók az utolsó pillanatig titkolni akarták, de a játékosságon kívül ennek semmi jelentőségét nem találom, ezért annak, aki még esetleg nem tudja, elárulom, hogy kell kiolvasni a címet. Szóval: Letargia.

Márkus Luca, Igó Éva, Medveczky Balázs

Ifj. Vid­nyánsz­ky sodró, lendületes színházi nyelvezetének egyik jellemzője a markáns, szélsőséges (olykor költői) túlzás, a mindent átható, abszurdig fokozott groteszk, amely látványban, énekben, zenei és zörejhangzásokban, de a karakterábrázolásban is folyamatosan és határozottan megmutatkozik. Színpadán kicsit hülye alakokat nem is érdemes keresni, mert a figurái a maguk monomániáiban általában igen nagyon hülyék. Azt már nézője válogatja, hogy közülük ki a mindemellett szeretetre méltó is, és ki kelt, ha gyűlöletet nem is, de ellenszenvet. Azt gondolom, teljesen érthető, hogy én a kábé korosztályom tipikus vezető tanárfiguráitól kaptam az előadáson általános bőrkiütést, mert a csodálatos tanító- és tanáregyéniségek mellett emlékeimben számtalan rendkívül idegesítő tanerő alakját őrzöm. A borzalmasan viselkedő, különböző idegbetegségekben szenvedő, a legtöbbször sík hülye, érthetetlenül kommunikáló, iskolában drogozó, szelfiőrületben és toxikus nárcizmusban szenvedő, de mindeközben erőszakosan, csoportosan szexelő fiatalokat viszont szeretetteljes szimpátiával, magamban jókat röhögve szemléltem. Mert biztos vagyok benne, hogy (csekély számú kivételeket leszámítva) valójában egyáltalán nem ilyenek a Z generáció tagjai, csak éppen az idősebbek egy része szereti így látni és láttatni őket. Ilyetén ábrázolásukban szerintem valamilyen hasonló, több csavaros rendezői szándék munkál, nem pedig megbélyegző kritika.    

Gyöngyösi Zoltán, Böröndi Bence

Ifj. Vid­nyánsz­ky rendezői fogásai között gyakran megfigyelhető a „mindent bele” elvének csúcsra járatása egyes direkt felfokozott jelenetekben. A @LL3t4rgIA-ban ehhez szerencsésen fazék is kerül a második felvonás egyik őrületes képében, amikor is a kijelölt sorsuk elől (külön-külön, egymástól függetlenül) menekülő főszereplő fiatalok egy táncházba, vagy inkább egy abszurd, népszokásos mulatságba keverednek (mindezt a lelkes magyartanár tornatermi mesedemonstrációjában követhetjük). Ott főznek is, esznek is, a fazékba végül még a ki tudja, ki által indított, de ügyesen leütött mini drón is belekerül, miért is ne, hiszen a mindennapi életünkbe is korlátozás és kérés nélkül minden belehull, amit folyamatosan be is kajálunk. Aztán csak táncolnak, amíg a világ egy felborult fazék nem lesz. Büchner Woyzeckjének egyik legszebb jelenetében arról szól a mese, hogy a szegény árva gyerek társtalan bolyongásában a holdig is eljutott, és amikor vissza akart menni a földre, „a föld se volt már más, mint egy felborult fazék”. A „mindet bele” elv működtetésének nincsenek korlátai. A világfazékba beleférnek a folytonosan jelenként működő múltdarabok, a teljesen szabad asszociációk, a műfaji korlátok nélküli utálások, a költői reminiszcenciák, a giccsek, a túlzások, a hazugságok, a szerelem nélküli szex és az örök hűség, minden, ami folyamatosan zúdul ránk a létezés különböző csatornáin át. Erre szép színházi példák találhatók az ifj. Vidnyánszky rendezte Ifjú barbárokban, a Janovicsban, de a vígszínházi Liliomfiban is – hogy csak néhány közeli bemutatót említsek.

         Nem mellékes erénye egy előadásnak, hogy unalmas-e, vagy jólesik nézni. Én egy percig nem unatkoztam a két felvonás alatt, mert nagyon érdekel és örömmel tölt el, ha markánsan a képembe tolják, hogy milyenek a fiataljaink, vagy első blikkre milyennek látszanak, vagy milyennek gondoljuk őket, vagy milyenek a rejtegetett titkos vágyaik, vagy hogyan látják (nem kevés öniróniával) saját magukat – a rendező Z generáció-ábrázolásába ez összes opció vélhetően belefér. De nemcsak ezért szórakoztató az előadás, hanem azért is, mert az alkotók-előadók tudatosan rámennek a szórakoztatásra. Az abszurditásig szélsőséges figurák szövegeibe (megalkotásukba improvizációkkal a társulat is beletette a magáét) mulatságos ki-beszólások is megjelennek, az egyik legmeglepőbb, igen nagy derültséget okozó az, amikor az Iskolapszichológust játszó Kovács Patrícia a közönséget kezelésbe véve, szakszerűen felkészíti az estre – egyebek mellett azzal, hogy bejelenti: Wunderlich József ma nem szerepel.

Medveczky Balázs és Márkus Luca

A fiatalok az AI-jal kiszámoltatják, hogy hány évig kell spórolniuk, hogy saját lakásuk legyen. Amikor megérkezik a válasz (kb. három-négyszáz), Ötvös András Iskolaigazgatóként tök komolyan beszól: de most a 3%-os hitellel majd könnyebb lesz. Na, ekkor a nézőtéren a röhögés mellett a taps is kitör. Az Iskolaigazgató egyébként előszeretettel utal történelmi és műveltségbeli eseményekre és szövegekre is, közben biztosan tudja, hogy mindez a diákoknál süket fülekre talál: pl. Kossuth és Petőfi szerepét egyénien értékeli, műveltségét fitogtatva villog a „fehérek közt egy európai” (József Attila) vagy „álmomban két macska voltam, és játszottam egymással” (Karinthy Frigyes) idézetekkel. A @LL3t4rgIA eredeti Büchner-szövegeket csak nyomokban tartalmaz, de azok adekvátan, a legtöbbször szinte észrevétlenül simulnak az előadás szövetébe.

         De leginkább a szórakoztatást szolgálja a poénokra kihegyezett és attraktivitásra törekvő színészi-előadói játékmód is (elvégre az eredeti darab műfaja: vígjáték). Minkét főszereplő, a már említett Medveczky Balázs (Leonce) és Léna szerepében Márkus Luca könnyed természetességgel ugrál a legkülönbözőbb karakterekbe és színpadi műfajokba, mindketten professzionális táncosok is (Medveczky muzsikus is), még a klasszikusbalett-kettősüket is hitelesen adják elő. Kovács Patrícia és Ötvös András remek karaktert hoz, Gyöngyösi Zoltán (Leonce barátja) mint általában, most is remek, Waskovics Andrea (Léna »nagyorrú« barátnője) ezúttal is úgy nagyszerű, hogy egyszer sem tolja erőszakosan középpontba magát, feledhetetlen Zoltán Áron Irodalomtanára, Borbiczki Ferenc Tornatanára, Szász Júlia (a Rosita-ki nevű, olykor érző lelkű lány-lény, máskor virtuális játékbaba összetett szerepében), valamint a vendégművész Szabó Sebestyén László (aki Idegen 1 fedőnév alatt – a pszichológustól az AI-alakon át a kvázi Luciferig – szintén sokoldalú és sok funkciójú szerepet hoz).

Zoltán Áron és Márkus Luca

 Ahogy Büchner Leonce és Lénája is romantikus vígjáték és politikai szatíra egyben, a @LL3t4rgIA is bővelkedik hol kacagtató, hol rémes aktuálpolitika (szerencsére nem pártpolitikai) áthallásokban. A fenyegető jövőképben (vagy pl. az Iskolaigazgató által abszolvált „jövőkép-fenyegetésben”) megjelenik érettségi, válság, első szavazás, lejárt személyi, terroristatámadás, atomháború, de közben a boldog múlt-jövő is (hiszen bennünk a kettő együtt él): Trianon nem volt, Mohácson mi nyertünk, Egerszegi Krisztina aranyérmes lett, Szoboszlai Dominik aranylabdás, Kapu Tibor a NASA igazgatója…

Mindeme jelenkori reális-irreális, valódi-virtuális, penetránsan toxikus katyvaszból magam két dolgot tartok kiemelendőnek: a szerelem mégis győz, a fiatalok együtt vállalják a „fogalmunk sincs, milyen” jövőt (Léna-Éva lebeszéli Leonce-Ádámot arról, hogy véget vetve mindennek, a mélybe vesse magát). A másik tény még inkább ambivalens: A Boomerek – bár kicsit sem szívesen – az érettségi és az esküvő után átadják a Zoomereknek az ország kormányát jelképező medicinlabdát. A fiatalok meg akarták ugyan kaparintani, de mihelyt az övéké lesz, máris szabadulni akarnak tőle. Nem tudnak mit kezdeni vele. Léna még a nézőknek is ajánlgatja.

Aztán a végén a labda valahova elgurul…               

Georg Büchner: @LL3t4rgIA

Ifj. Vid­nyánsz­ky At­ti­la és Né­meth Ni­ko­lett szö­ve­ge, va­la­mint a tár­su­lat imp­ro­vi­zá­ci­ói alap­ján készült.

Szereplők: Medveczky Balázs, Márkus Luca, Ötvös András, Kovács Patrícia, Gyöngyösi Zoltán, Waskovics Andrea, Zoltán Áron, Borbiczki Ferenc, Karácsonyi Zoltán, Csapó Attila, Igó Éva, Szász Júlia, Szabó Sebestyén László m.v., Böröndi Bence m.v., László Rebeka e.h., Rigó Mária e.h., Bálint Bernadett, Harangozó Boglárka, Mozga Anna, Reider-Misik Renáta, Szabó Martina Dalma, Bálint Barna, Kovács Tamás, Laczkó Bálint e.h., Steenhuis Raul e.h., Mezei Ábel.

Dísz­let­ter­ve­ző: Sch­ná­bel Zita. Jel­mez­ter­ve­ző: Pető Kata. Dra­ma­turg: Né­meth Ni­ko­lett. Zene és Sound De­sign: Urbán Kris­tóf. Ko­re­og­rá­fus: Kon­dá­kor Ajsa Panka. Vi­lá­gí­tás­ter­ve­ző: Cson­tos Ba­lázs. Ko­re­og­rá­fus-asszisz­tens: Bari Ist­ván.
Ügye­lő: Wi­es­meyer Erik, Varga Mik­lós. Súgó: Szar­vas Éva. Ren­de­ző­asszisz­tens: Pat­kós Gergő. Ren­de­ző: Ifj. Vid­nyánsz­ky At­ti­la.

Vígszínház, 2025. szeptember 20.