Kamarafeszt 2025 – A Zentai Magyar Kamaraszínház és a Novem Színházi Szervezet fesztiválja – 1. rész /

Ez a művészi látásmód valamikor nagyon modern volt. Most is az, mert nem jár el felette az idő, még akkor sem, ha nem veszi át az aktuális kortárs művészetek felszínes, trendi kliséit.

Nem is ritkán fordul elő, hogy a hivatásos színháznéző szívesen megnézne még egyszer egy előadást, de a legtöbbször ez kósza vágy marad, mert muszáj helyette a következő bemutatót választania. A Zentai Magyar Kamaraszínház és a Novem Színházi Szervezet immár harmadik fesztiválján azt az ajándékot kaptam, hogy két év után újra megnézhettem az Élőhomok című, „Képek Tolnai Ottó és Petrik Pál motívumai alapján” alcímű előadást. Ám erről egyelőre csak annyit, hogy kicsit sem bántam meg az ismétlést.

De előbb a fesztivál első előadásáról, a szintén Mezei Kinga rendezte Hangyabefőttről… Nagyon jó, hogy ezzel kezdtek, mert rögtön feldobtak vele egy elkerülhetetlen kérdést (legalábbis a hivatásos nézőknek). A rendező/művészeti vezető ki is mondta az első kerekasztal-beszélgetésen, hogy az árukapcsolással létrehozott „családi előadások” Zentán is jól mennek. Ez az a műfaj, amire minimum három generációhoz tartozó nézőrétegek tagjai (nagyszülő, szülő, unoka) együtt is szívesen bejönnek, mindenkinek kész haszon az egész, a kicsik jó esetben kupálódnak-művelődnek, a nagyszülők boldogok, mert látják az unokákat, a szülők egy füst alatt letudnak egy nagyszülő-látogatást is, és ha ügyes a családi szervezés, a színházlátogatás még beállítható az egyik közelgő „kötelező” ajándékozásnak is.

Hangyabefőtt / A fotók forrása a Zentai Magyar Kamaraszínház fb-oldala

A Hangyabefőtt jó eset. Ha Közép-Kelet-Európa valamennyi színháza (kicsik, nagyok, államiak, függetlenek) nem lenne bizonyos mértékig rákényszerítve az effajta jegybevételt és kijátszhatóságot célzó ügyeskedésre, a Hangyabefőtt bemutatása akkor is jó döntés volna (ellentétben sok más „családi előadással”). A Szegedi-Szabó Béla írásából készült előadás (az átiratot, a fénytervet és a rendezést is Mezei Kinga jegyzi) ügyes, jól sikerült, tehetséges alkotás. Zenés, mesés, játékos, szórakoztató, és remekül ötvözik benne a bábjátékot az élőfelnőtt-szereplős színjátszással. A díszletek bonthatók, újraépíthetők, különleges helyeket kínálnak – báboknak, bábokat kezelő színészeknek és az a nélkül játszóknak (az utóbbi két kategóriába tartozó sokoldalú előadóművészek többsége egyik helyszínről és/vagy egyik szerepből ugrál a másikba, és még többet is tesz, de az a néző szeme elől rejtve marad). Az előadás üzenete felemelő, kedves, fontos és erkölcsös, helyhez, régióhoz, társakhoz, hazához fűzőfő hűségről beszél – példát mutatva.

A főhősöknek – értsük rögtön szimbolikusan! – az élet viharos tengerén hajózva el kell hagyniuk a kalózok érkezéséig békés, szeretett szülőföldszigetüket, de sok-sok kaland, világmegismerés és levont tanulság után hazatérnek hazájukba (és a végén még a szerelmesek is egymásra találnak). Az előadáson a gyerekszínház a gyakorlatban is mesésen találkozik a felnőtt színházzal: néhány kulcsszereplő figurája bábként és élő emberként is megjelenik. A többség tehát több szerepet is visz, Dedovity Tomity Lea rögtön hatot, a Törpét és Mona Líza Klárát alakító Verebes Judittal ők ketten teszik csuda színessé a történetet, amelyet persze leginkább (bájjal, játékkal, szeretettel és hivatástudattal) a két főszereplő visz a hátán: Virág György (Kortó) és Vilmányi Benett (Hangyász).

Hangyabefőtt

A szintén Mezei Kinga koncepciójában és rendezésében készült Élőhomokban is széles nagyvilág ismerhető meg, pedig ezúttal a szereplők el sem hagyják a falujukat, sőt, annak egyik kis házát, és a kis háznak kis udvarát sem. A nagyvilág itt az ember lélekbelsője. Amit szintén nem lehet elhagyni, csak majd egyetlen egyszer (vagy talán még akkor sem). Két éve ezt írtam: „Az előadáson a falu furcsa figurái és azok még furcsább tettei – a lehető legfurcsább módon – elkerülhetetlenül, sőt, kivédhetetlenül mindig egyfajta művészeti alkotássá állnak össze. Mondhatni: arrafelé olyan emberek élnek, hogy bármihez nyúlnak, művészet lesz belőle – de ez nem így van. Sokkal inkább arról van szó, hogy Tolnai és Petrik akárkivel akárhol találkozott, és azok akármit is csináltak, a költő és a festő mindig mindenhol, mindenben és mindenkiben a művészetet és a művészt látja, látta meg. Az Élőhomokkal most csatlakozott hozzájuk Mezei Kinga is, aki ezúttal is megmutatta, hogy ugyanezt a színpadon másfél órában is meg lehet csinálni. Csak úgy kell látni, úgy kell élni.”

A produkció lényegét most is ebben látom: legbelül mindenki, aki megengedi magának, művész. Boldog az élete annak, aki ezt felismeri, és ennek tudatában látja a világot. Mert könnyen lehet, hogy a falu sok-sok furcsa, bolondos, részeges, megkettőzött lényű alakja igazából csak a festő képzeletében él. A gyanút erősíti, hogy mindig a szereplők vagy az akcióik közvetlen vagy közvetett következményeként kerülnek színek, motívumok… Hova is? Bármilyen felületre, ami festhető. És a Balázs Áron által hozott figura a sok apró vacakolás és gond ellenére folyamatosan boldog. Nem is lehet haragudni a zsémbesen bólogató, vele azonos férfi lénnyel is rendelkező, öregasszony Mezei Kingára, és nemcsak azért nem, mert pillanatok alatt a vágyak gyönyörű nőjévé képes válni, hanem leginkább azért nem, mert minden apró részletében a világ hozzánk tartozó, bennünk élő teremtménye. Hiányával és az extravágáns társai nélkül nemcsak másmilyen, de kevesebb is lenne az életünk.

Élőhomok

Az Élőhomok irodalom, képzőművészet, színjátszás, mozdulatművészet együttesének speciális vajdasági megnyilvánulása, aminek különösen a Mezei Kinga alkotta darabjait legszívesebben a világörökség részévé nyilvánítanám. Ez a művészi látásmód valamikor nagyon modern volt. Most is az, mert nem jár el felette az idő, még akkor sem, ha nem veszi át az aktuális kortárs művészetek felszínes, trendi kliséit. Az Élőhomokban rengeteg titok, mélység lappang. Magam úgy jártam vele, hogy az előadás több mint feléig jól ismert darabot láttam, aztán egyre több újszerűt fedeztem fel benne, fel is merült bennem, hogy felújítást, átdolgozást látok. Pedig nem. Két éve nyilván az utolsó harmadra nem maradt elég figyelmem. Mert az Élőhomokot lehet lazán is élvezni, de ha szabad a befogadás, az kihívás a nézőnek, hogy tudniillik a kábé végtelen asszociációs lehetőségek közül minél többre szert tegyen. A legújabb menő, trendi definícióval: ilyen előadásokon FOMO-m van (értsd: Fear Of Missing Out), és ez ott nagyon jó érzés. Az előadásról még annyit el kell mondanom, hogy Hajdú Tamás és Pálfi Ervin – is! – zseniális benne.

Piaf-menet

Megismertem és megszerettem a második nap előadását, a már tíz éve a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban és az Újvidéki Színházban is bemutatott-játszott Piaf-menetet. Az Élőhomokhoz hasonlóan az Edith Piafnak emléket állító, Mezei Kinga által magára rendezett, leginkább drámai koncertszínháznak nevezhető előadásból is elsősorban a világról tudok meg többet, mert a dalok előadásmódja, a szimbolikussá emelt apró történések elemelik a produkciót az énekesnőtől. Mezei Kinga nem is igyekszik az ő hangján énekelni, a saját előadásában adja elő a dalokat – lehengerlő színészi és énekesi teljesítményt nyújtva. Az előadáson a világ mellett róla tudtam meg a legtöbbet, még többet.

Kamarafeszt 2025, Zenta, 2025. szeptember 24-25.

(folyt. köv.)