Kamarafeszt 2025 – A Zentai Magyar Kamaraszínház és a Novem Színházi Szervezet fesztiválja – 2. rész /

A játékukon keresztül válik megérthetővé és átérezhetővé, hogy mekkora rombolást visz végig az ember életében a hétköznapi hadviselés, az intézményesülni képes iskolai, munkahelyi elnyomórendszer, a verbális és testi erőszak.

Emlékszem, amikor generációm tagjaival, egyetemi évfolyamtársaimmal a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben ismerkedtünk Ottlik Géza Iskola a határon című regényével, különös izgalommal fedeztük fel benne az akkori aktuális jelenre vonatkozó utalásokat. Nem zavart minket, hogy a regény már 1948-ban kész volt (csak az író akkor visszakérte a kiadótól, hogy még dolgozzon rajta, és végül 1959-ben, a már konszolidálódó puha diktatúrában jelenhetett meg), így nehezen szólhatott a hetvenes évekről. De végül is igazunk volt. Mert a regény ugyanúgy szól a Kádár-rendszerről és a húszas évek Horthy-rendszeréről, mint ahogy bármelyik más puha, félkemény diktatúráról, avagy illiberális demokráciáról. Sőt: szólhat akár a legliberálisabb európai demokráciáról is, mert a kamaszkori illeszkedés a rendszerbe a világon sehol sem problémamentes.

De ne legyünk álságosan naivak! Az Iskola a határon félreérthetetlenül a magyar történelembe és társadalomba van beágyazva, pontosabban innen inspirálódott, sarjadt ki, és szerény becslés szerint is még jó pár évtizednek kell eltelnie ahhoz, hogy ne legyenek köztünk tömegével Merényik és Schulzék, ne büdösödjön a hal teste a rothadó fejétől. A regényben megismerhető jelenségek egyaránt jellemzők a Horthy- és a Kádár-korszak társadalmi viszonyaira, és főleg annak hétköznapi alrendszereire. Hogy ugyanezek a mában mennyire aktuálisak, azt majd a maga idején, ha lesz rá egy kis rálátásuk is, megvizsgálják szakavatott történészek.

Iskola a határon / Vilmányi Benett / A fotók forrása a Zentai Magyar Kamaraszínház fb-oldala

A Kamarafeszt 2025 harmadik napjára a Zentán 2024 októberében színre vitt, Vidovszky György rendezte előadást tűzték műsorra, amely a budapesti Bárka Színházban 2006. szeptember 1-jén bemutatott alkotás átdolgozott, helyi viszonyokra adaptált változata. A színpadi szöveg elkészítője és a dramaturg mindkét esetben Gyarmati Kata, aki igen sikeresen birkózott meg a legnehezebb feladattal: a három, nem rövid részből álló regényt két felvonásos, dramatizált színházi estbe sűrítette úgy, hogy az epikus mű lényegi üzenete adekvátan, megragadhatóan megmaradt, sőt, a más műfaj lehetőségeit kihasználva, helyenként még hatásosan fel is erősödött. Miközben persze temérdek mennyiséget ki kellett húzni a szövegből. Ennek ellenére (vagy talán: éppen ezért) igen nagymértékben, jó értelemben a dramaturgia számlájára írható az is, hogy az előadás kicsit sem vontatott, végig izgalmas és érdekes, gyakran felpörgetett drámai helyzetek viszik előre a cselekményt.

A helyi viszonyokra adaptálás a könnyű és nem túl drága díszletek, valamint a gyorsan cserélhető jelmezek terén szintén igen jól sikerült, a kellékek és használati tárgyak is egyszerre képesek szimbolikusak és praktikusak lenni (díszlet, jelmez: Illés Haibo). Nem hallgatható el ugyanakkor egy „kis testi hiba”, amely a zentai színjátszás alapvető gyakorlati lehetőségeiből fakad: a katonai alreálgimnázium felsőbb évfolyamainak tagjaiból álló agresszív bandát a főszereplőknél fiatalabb, többségében vékonyabb, gyengébb testalkatú diákszínjátszók adják – igaz, ügyesen, hitelességre törekvőn. A teljesítményük elismerése mondatja velem, hogy az volt a benyomásom: a bandatagok az előadás végére pár évet öregedtek, megférfiasodtak. Tehetséges a kísérőzene, jó a világítás, a térkihasználás, erőteljesek a mozgásos részek.

Iskola a határon

Mindezek mellett az előadás fő (négyhengeres) motorja a négy, kiemelkedő alakítást nyújtó főszereplő: Vilmányi Benett (Medve Gábor), László Roland (Bébé), Szilágyi Áron (Szeredy Dániel) és Virág György (Czakó Pál). Eltérő karaktereket hoznak, de mindegyik nagyon jól illik az alakítójára: eltalálta őket a szerep, persze nyilván maguk is, közösen is mélyre hatolón elemezték, keresték a benne rejlő lehetőségeket. A játékukon keresztül válik megérthetővé és átérezhetővé, hogy mekkora rombolást visz végig az ember életében a hétköznapi hadviselés, az intézményesülni képes iskolai, munkahelyi elnyomórendszer, a verbális és testi erőszak. Hogy tulajdonképpen mennyire lehetetlen mindebből kimaradni, pláne akkor, ha az össztársadalmi viszonyok és a nagypolitika negatív példát szolgáltat a kisebb közösségek, alrendszerek hangadóinak. Ottlik témaválasztásában az is zseniális, hogy regényében a védett gyerekkor és a társadalomnak kitett felnőttkor köztes határára helyezi az élet iskoláját. Ebben az érzékeny korban az ember még nem tudhatja gyakorlattá tenni Medve már felnőttként megtalált bölcsességét: „A világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig.” A négy karakter közül Virág Györgyé a leginkább szerethető, nagyon szimpatikus, ahogy Szilágyi Áron visszafogottan, csinnadrattás gesztusok nélkül tud végig jelentős lenni, László Roland alakítása nagyformátumú, stabilan a helyén van, biztos pont. Vilmányi Benett primus inter pares közöttük. Talán azért, mert tényleg „tízezer lelke” van, vagy, mert képes megmutatni, milyen is az a színpadon.  

A negyedik nap délelőtti előadásán szintén többször határhelyzetbe kerültek a főszereplők. Sőt, gyakran át is lépték az illendőség határait, amikor például a királykisasszony nyolcvanszor megcsókolta a disznópásztort. De a szerelem legyőzhetetlen, még akkor is, ha egy fiatal (igaz, nem is kicsit ütődött) király helyett egy kanász jár vele egész életre. Jevgenyij Svarc, szovjet író, akit talán A sárkány és Az árnyék című színdarabjai révén ismerünk leginkább, A király meztelen című mesejátékában Andersen alábbi három meséjét dolgozta leleményesen egybe: A disznópásztor, A borsószem királykisasszony és A császár új ruhája. Sztori, mesés fordulat, játék, bosszankodás és nevetés tehát jut elég a játszóknak, mint ahogy sok-sok jó szerep és karakter is. Valamint a Verebes Judit – Dévai Zoltán rendezőpárostól nagy adag tanítás, hasznos tudás-átadás is. Öröm volt látni a diákszínjátszók lelkesedését és színházszeretetét, minden bizonnyal vannak köztük olyanok, akiket nemsokára rendszeresen viszontláthatunk a Kamaraszínház professzionális előadásain (sőt, már van is, hiszen nem egy fiatalembert az előző napon megismerhettünk az Iskola a határon-ban). Így válik kerekké Zenta színházi élete.

A cikkem viszont sajnos nem tud kikerekedni, mert az utolsó napra tervezett utolsó előadás technikai okok miatt elmaradt. Pedig Bertolt Brecht Baalja Anca Bradu rendezésében valóságos színházi csemegét ígért. Így a délelőtti programmal zárult a fesztivál hivatalos része, amely minden bizonnyal sokunknak maradandó emlék marad. Két hang, egy táj címmel Tolnai Ottóról és Domonkos Istvánról beszélgetett Dr. Oláh Tamás teatrológus, dramaturg a téma két, feltehetően legjobb ismerőjével, Dr. Hózsa Éva nyugalmazott egyetemi tanárral és Dr. Mikola Gyöngyi egyetemi tanárral. Tolnai Ottóval kapcsolatban számos személyes emlék, történet, egyedi, sajátos megfigyelés, megértés, rácsodálkozás is közkinccsé vált. Az ilyen spontán, többször ugyanúgy megismételhetetlen színháznak (vagy performansznak) is megvan a maga haszna, varázsa.

Kamarafeszt 2025, Zenta, 2025. szeptember 26-28.