Voltaire – David Jakovljevic: CANDIDE vagy a radikális optimizmus / Nemzeti Színház /

…a jelenünkben még nehezebb elhinni, hogy az a létező legjobb világ, amelyikben éppen élünk (pedig az, mert másmilyen nem létezik).

Három, a Nemzeti Színházban látott Popovski-rendezés után teszek egy óvatos kísérletet rá, hogy röviden összefoglaljam a szlovén rendező alkotói módszertanának, preferált témainak, előadás-építésének legfontosabb jellemzőit. Közben persze tudom, és meg is jegyzem, hogy egy rövid cikkben a rövid összefoglalás nem lehet alapos, mélyre hatoló, minden igényt kielégítő.

          Aleksandar Popovski láthatóan szeret gazdag alapanyagból dolgozni. A 2021-ben bemutatott A Mester és Margaritájában megjelenik valamennyi regénybéli történet- és idősík, amelyeket a cselekmény egyes szálai mellett színpadi látványelemek is összekötnek, felvonul továbbá rengeteg motívum, utalás és hozzájuk társuló karakter – a regény ezekből is széles skálát kínál. Ráadásul mindent átsző valami démoni, misztikus és/vagy transzcendens, amiben az ördög kedvére, szabadon manipulálhat. A Don Juanban (2023) szintén transzcendens távlatok nyílnak (a rendező anno nyilatkozta is, hogy Don Juan folyamatosan vertikálisan kommunikál, fölfelé az éggel, lefelé a pokollal), az előadás sugall olyan olvasatot is, hogy a grandiózus látványközegbe helyezett történetfolyam a címszereplő halál előtti víziója, film-lepergése – ahogyan azt a megformálója, Bordás Roland mondotta: „Talán egy utolsó vergődés… Egy utolsó rándulás”. Akár az ördög manipulál, akár a haldokló vizionál élet és halál köztes terében, a színpadon időnek, térnek, létezésnek egy olyan közege épül fel, amelyben tulajdonképpen bármi bármikor bárkivel megtörténhet.

Rácz József, Bordás Roland / Fotók: Eöri Szabó Zsolt

          A Candide-ban is ez az alaphelyzet. A szövegből minden pillanatban minden irányból zúdulnak ránk a történetek, az újabb és újabb figurák, a komoly filozófiai kérdésfelvetések és a válogatott borzalmak. A 18. században élt francia író, Voltaire is az előadás alapjául szolgáló eredeti regényében a groteszk és az abszurd felé hajló meseszerűséggel képes csak a történések hiperaktivitását és az áradó információzuhatagot kordában tartani. Ezzel adekvát David Jakovljevic színpadi átirata, és ha már groteszk-abszurd (a valós és) a színpadi világ, akkor abba minden mehet, minden belefér. Ha a nézőnek kedvére való az ilyen, egyszerre intenzivitásra és extenzivitásra törekvő színház, és képes is a látottakat-hallottakat több mint két órán át figyelemmel követni, akkor sodró, impozáns élményben lehet része. De ehhez észre kell vennie a hol a burkolt, célzásszerű, hol meg szinte provokatívan populáris jelenünkre utalásokat, amelyek hol a szövegből konkrétan kiolvashatók, hol pedig zenéből hallhatók ki (a másik két Popovski-rendezés is alaposan meg volt tűzdelve hasonló aktualizáló elemekkel).

          Én bírom az ilyen kísérleteket. De mindaddig „csak” érdekes, izgalmas színházi kísérletezésként tudom érzékelni-értékelni mind a három említett előadást, amíg ez a fajta színházi fogalmazás nem áll össze egy előadáson kompakt, struktúrát alkotó sajátos színházi nyelvezetté. Ez a meglátásom szerint a Candide-ban sem sikerült. De hangsúlyozom: mindhárom előadást más-más okok miatt igen szeretem, fontosnak és értékesnek tartom őket, nem egy részletük, megoldásuk, pillanatuk számomra emlékezetes élményt nyújtott. Közülük a legnehezebb képletnek a Candide-ot vélem.

Tóth László

          A Bulgakov-átiratban és a Molière-darabban szövegből származó erős, stabil, egyedi tartalmi tényezők határozzák meg az előadás menetét, tartják fenn a folyamatos befogadói érdeklődést. A Voltaire-szövegben ilyesmi nem működik. A Mester és Margarita szövegében fellelhető egyfajta, a nyelvi valóságnál sokkal érdekesebb, gazdagabb, nyelven túli valóság, aminek a következményét lehet egyszerűen költészetnek vagy költői színháznak nevezni. Voltaire mondatai (és történetei) pontosak, logikusak, tény- és tárgyszerűek, helyenként jó adag iróniát, szatírát és szarkazmust tartalmaznak, hol mélyen szántón, hol „csak” mindig elegánsan filozofikusak… De költészet nincs bennük. Amikor a belőlük készült előadáson éppen nem filozófiai okfejtések úsznak borzalmas események áradatában, hanem ellenpontként csendes érzelmek kerülnek fókuszba (például Candide és Kunigunda érzelmes találkozásainál), azokban a jelenetekben sem elemelt líraiság dominál, hanem a szereplők egyszerűen, tényszerűen megfogalmazzák az érzéseiket. A Don Juannak pedig lineáris a dramaturgiai szerkezete, minden a főszereplő körül forog, akiről mindenki tudja, hogy a jól ismert történetben a kiinduló pontból több pont érintésével a végső pontig fog eljutni, ráadásul közben nemcsak drámai, hanem „lírai” hősökkel (főleg nőkkel) is találkozik, megküzd, és a darabban hódításainak-halálának számos eltérő többletjelentése is kibontható, átélhető. Erre az alapra bátran építhető súlyos, gazdag felépítmény, legyen az impozáns, mozduló látvány, a világ szétesése, szimbolikus szereplők behozatala vagy az előadás kvázi leállítása, majd folytatása.

          A Candide színlapján a Voltaire-átirat magyar fordítóját nem nevezik meg, a magyar szöveget Verebes Ernő és Szabó Réka jegyzi, utóbbi az előadás dramaturgja is. Mindebből, ha az ember nem nyomoz utána, nem derül ki, milyen volt kettejük munkamegosztása. De akármilyen is volt, Voltaire szövegében nemcsak nyelven túli lírai többletet nem lehet találni, de röviden összefoglalt, leginkább gyors elmesélésre alkalmas ömlesztett történeteinek dramatizálása is - egy estés előadás számára - túl szép kihívásnak tetszik, konkrétan: lehetetlen. Ennek megfelelően az előadáson egyes esemény- és cselekménydarabkákat eljátszanak, még többet elmesélnek és/vagy utalnak rá, és persze számos regényrészlet kimarad. Az így készült száguldó-mozgó világtabló ezúttal is gazdag alapanyagot képez, amelyet két erős kötés tart egyben. Az egyik cselekménybeli: Candide meg akarja találni szerelmét, Kunigundát, hogy elvegye feleségül; a másik eszmei tartalmi: a szereplők közvetve vagy közvetlenül meg akarják válaszolni a regény alapkérdését, hogy tudniillik valóban ez a mostani világ-e a létező világok legjobbika. A korabeli polihisztor filozófushoz, Gottfried Wilhelm Leibnizhez is köthető tézist persze könnyen lehet a világ borzalmainak felsorolásával cáfolni – a mostani világot pedig a Voltaire kora helyett a mindenkori mostanira behelyettesíteni.

Varga József, Bordás Roland

Ez utóbbi jelenidejűség jelenlétére már az előadás legelején fény derül, hiszen Katona Kinga mai televíziós riporterként nyitja a produkciót, majd Candide-ot Bordás Roland megformálásában egy mai életkezdeti vagy kapunyitási pánikban szenvedő fiatalemberként ismerhetjük meg, akit éppen a pszichológusa (Pangloss doktor szerepében: Rácz József) kezel. A későbbiekben a legtöbbször nem tudhatjuk meg pontosan, hogy melyik korban vagyunk és hol, de mindegy is, hiszen: bármikor és bárhol… Talán az Eldorádó-képtől kezdődően csitul a különböző korokat és a teljes földgolyóbist behálózó száguldás, a látványvilág is egyszerűsödik, a történet is óvatosan elkezd lekerekedni, a káoszteremtés helyett hagyományosabban dramatizált jelenetek kezdik követni egymást, és ezt az én (már-már lankadó) nézői figyelmem hálásan konstatálja. Mert csak-csak jólesik kibogozni valamit az előadás végére, például azt, hogy a jelenünkben még nehezebb elhinni, hogy az a létező legjobb világ, amelyikben éppen élünk (pedig az, mert másmilyen nem létezik). A mi, mai világunkról szól az is, hogy Candide-nak sikerül addig elhúznia az életkezdeti válságát, hogy mire leküzdi azt, a szerelme megöregszik és megcsúnyul. Az igazi radikális optimizmus (a Jakovljevic–Popovski szerzőpáros színdarabjának alcímében ez a kortárs fogalom szerepel) meg szerintem az, hogy mindezek ellenére a (volt) fiatalok egybekelnek, majd egy kis cserepes virág középre helyezésével szimbolikusan elfogadják Voltaire megoldóképletét, mely szerint „…most fogjunk munkához: műveljük kertünket”. Hogyan is lehetne értelmes választ adni a világ legértelmetlenebb kérdésére (mert, ugye, a legjobb világ csakis az lehet, amelyikben éppen élünk, mert számunkra más nincs)?

Röviden összefoglalva: nehéz, kérdéses vállalásai, valamint eltérő színvonalú jelenetei ellenére Popovski Candide-ja figyelemre méltó, látványos, elgondolkodtató előadás. Legfőbb értéke az, hogy újszerű színházi nyelvezet létrehozására tesz kísérletet. Fontos szereppel bír benne a komplex látványvilág (a vetítésekkel, a variábilis, mozgatható díszletekkel, a különböző stílusú jelmezekkel), a táncai és a mozdulatkompozíciói nemcsak dinamizálják a képeket, hanem többlet jelentéstartalmakat is társítanak hozzájuk (Vida Gábor egy személyben rendezőasszisztens és koreográfus is). Kovács Adrián zeneszerző hallhatóan nem akart a napjainkban igen divatos albán-angol Dua Lipa Radical Optimism című albumának zenei világánál súlyosabb dalokat írni, de olyanokat vagy még jobbakat sikerült neki. Nyilván zenei szerkesztőként is közreműködött, mert az előadás (ahogy az Popovskinál lenni szokott) ezúttal is hozta a szárnyaló, szabad zenei eklektikát (csak amire hirtelen visszaemlékszem: Freddie Mercury, Whitney Houston és néhány taktus erejéig Gustav Mahler Adagiettója…).

Sipos Ilka, Bordás Roland, Bubik Réka, Rácz József

Tehetséges, jó munkát tett le tehát az alkotógárda, de az előadást (ezúttal is) a színészek viszik sikerre. A parádés Bordás–Rácz páros közös játéka, ha nem is elejétől végig maghatározója a Candide-nak (ahogy a Don Juannak az), de igen ékes színfoltja. Bordás Roland végig remekel, egyedül viszi hátán az előadást, igaz, kitűnő társak kíséretében. Fényesen kiragyog mellette az idén végzett Sipos Ilka (Kunigunda) magával ragadó tehetsége. A még egyetemi hallgató Bubik Réka (Pacheta) játéka és énekteljesítménye egyaránt reménykeltő. Kristán Attilának (Öregasszony), Katona Kingának (Márta / Riporter) és Herczegh Péternek (Cacambo) nagy valószínűséggel ki sem lehet találni olyan szerepet, amelyben ne lennének szakmailag kifogástalanok, színesek és érdekes. De minden szereplő dicséretet, elismerést érdemel.

Választ arra nem kapunk az előadáson, hogy a világon a pesszimistáknak vagy az optimistáknak van-e vajon igazuk. Erre a kérdésre nem is lehet korrekten válaszolni. Mert ha jól is esik néha elhinni, hogy bízhatunk az optimistákban, egyre több dolog ad pesszimizmusra okot. Azt meg mindenki maga döntse el, hogy biztatónak veszi-e a zsidó Don Isaharral, a keresztény Főinkvizítorral és Candide-dal az Öregasszonynál megesett történést. A két előbbi ugyanis egyaránt fertelmes bűnöket követett el Kunigundával szemben, és amikor ezt Candide megtudja…

Ja, a döntéshez meg kell nézni az előadást.

CANDIDE vagy a radikális optimizmus

Voltaire regénye nyomán írta: David Jakovljevic. Magyar szöveg: Verebes Ernő, Szabó Réka. Díszlettervező: Vanja Magic: Jelmeztervező: Mia Popovska. Zeneszerző: Kovács Adrián. Video-dizájn: Denis Golenja. Dramaturg: Szabó Réka. Korrepetítor: Vitus Eszter. Ügyelő: Lencsés István, Dobos Gábor. Súgó: Kabódi Szilvia. Rendezőasszisztens, koreográfus: Vida Gábor. Rendező: Aleksandar Popovski.

Szereplők: Bordás Roland, Sipos Ilka, Rácz József, Bubik Réka e.h., Kristán Attila, Katona Kinga, Herczegh Péter, Varga József, Berettyán Sándor, Tóth László, Kovács S. József, Holló Patrik Albert e.h., Ficsor Milán e.h.

Nemzeti Színház, 2025. október 10.