Friedrich Schiller alapján Robert Icke: Stuart Mária / Nemzeti Színház, MITEM 2026 /

…mindegy, milyen szerepet kapunk, a győzelemért, a hatalomért folytatott ádáz harcban bármilyet motiváltan, meggyőződéssel, belülről fakadón, magunkévá tett, felturbózott gyűlölettel, hitelesen el tudunk játszani.

Ha valaki hirtelen megkérne, hogy fejtsem ki, mit értett Heidegger azon, hogy a művészet nem egyszerűen esztétikai tárgy, hanem a lét feltárásának egyik alapvető módja, magabiztosan felnevetnék, és ezt válaszolnám: jobban jár, ha a fejtegetésem meghallgatása helyett megnézi az Andrei Şerban rendezte Stuart Máriát a bukaresti Ion Luca Caragiale Nemzeti Színház előadásában. Mert ha valami, hát az az előadás nem „reprezentáció vagy utánzás, hanem olyan »világmegnyitás«, amelyben a lét maga válik tapasztalhatóvá”.

Azon viszont hosszasan el kellene töprengenem, hogy láttam-e valaha is ehhez hasonló művészi produktumot, amely alig három órában legalább megközelítőleg ennyi mindent el tud mondani a létezésünkről, a világunkról. Igen: Robert Icke Friedrich Schiller nyomán készült adaptációjának előadásában az emberi létezés sajátos volta válik nemcsak megtapasztalhatóvá, hanem átélhetővé is.

Fotók: Eöri Szabó Zsolt

Már a darab eleje egyszerre pimaszul ötletes, attraktív és bölcs: a két női főszereplőt színpadra hívják, majd rövid, szikár szertartás keretei között kisorsolják, hogy kettejük közül a rögtön kezdődő előadásban ezúttal ki játssza Máriát, és ki Erzsébetet. Ez sallangmentes előjelzése annak, hogy teljesen mindegy, milyen szerepet kapunk, a győzelemért, a hatalomért folytatott ádáz harcban bármilyet motiváltan, meggyőződéssel, belülről fakadón, magunkévá tett, felturbózott gyűlölettel, hitelesen el tudunk játszani. És így is lesz: mind a két színésznő így, fantasztikus erővel, tudással, önazonossággal, adekvátan játssza a megkapott figurát. Mert mindannyian folyamatosan egyszerre vagyunk az egyik és a másik oldal, csak pénzfeldobás kérdése, hogy mikor melyikért kezdünk el harcosan lelkesedni. Az előadáson alig 8-10 perc elmúltával elkezdtem gyanakodni: ez a lehengerlő, kegyetlen világot brutálisan feltáró produkció a mi, közeli választási kampányunkról szól. De tévedtem: a bukaresti ősbemutató 2024 decemberében volt…

Nem ismerem a romániai színházi életet (benne az erdélyi magyart talán kicsit jobban), de azt gondolom róla, hogy nem terhelik felesleges, mesterségesen kreált görcsök. A bukaresti Stuart Máriáról is erre következtetek. Ugyanis ez az előadás nem akar hivalkodóan újszerű lenni, nem használnak benne „kötelező” trendi eszközöket, de az alkotók-előadók a hagyományőrzés mellett sem teszik le a voksukat, egyáltalán nem kezelik szentírásként a klasszikus szövegeket. Láthatóan, érthetően és érezhetően közülük senkiben nem merül fel, hogy e téren valamelyik csoportosuláshoz vagy valamilyen színházfelfogáshoz igazodnia kéne, miközben az előadásban régi és új értékek/eszközök békés szimbiózisban erősítik a hatást, szolgálják az eredményt. Olyan tartalmakkal és ráutaló külsőségekkel sem találkoztam, amelyekről azt gondolhatnám, hogy napi szinten pártpolitikai kérdésekben üzeneteket akarnak megfogalmazni.

Felüdülés ilyen előadást látnom, mivel Magyarországon élek. De közben az is szomorúan megfogalmazódik bennem, hogy a mi színházi életünkben az alkotók és előadók energiájának – szerintem – minimum több mint fele arra fecsérlődik el, hogy a színházcsinálók implicite állásfoglalásokat rejtsenek el a színházi alkotás szövetében – identitásukról, értékrendjükről, hovatartozásukról, aktuális politikai nézeteikről. De annak a dilemmának a megoldására is sok energiát égetünk, hogy mindezeket rejtegetés helyett hogyan lehet harsányan nyilvánosságra hozni, mikor, hol, mit érdemes/muszáj e téren megtenni. Az energiák másik felének tekintélyes része pedig arra koncentrálódik, hogy megfelelő büdzsé álljon rendelkezésünkre, illetve hogy a művészi és piaci szempontokat valamelyest szinkronba hozzuk, kitaláljuk, hogy egyáltalán hogyan tűrjék meg egymást.

Ezzel szemben Andrei Şerban Stuart Máriája magával a műalkotással akar állást foglalni úgy, hogy a létezésem, az életem, a világom és önmagam megismeréséhez lehetőséget teremt, segítséget kínál. Ezt színvonalasan létrehozni nem könnyű feladat, ebbe a folyamatba nem férnek bele a fentebb említett kisszerű politikai állásfoglalások, amelyek tényleg kisszerűek, még akkor is, ha fontos szerephez jutva, képesek erősen befolyásolni, sőt, megakadályozni is az előadások létrejöttét. A bukaresti  Stuart Mária megalkotásához, eljátszásához valamennyi résztvevő teljes energiájára, tökéletes odaadására van szükség. Ezek közül a leglátványosabb, közvetlenül érzékelhető a színészek játéka. Elsősorban a két főszeplőé. Április 28-án a budapesti Nemzetiben Raluca Aprodu játszotta a címszerepet, I. Erzsébetet pedig Ofelia Popii adta.

A két színésznő teljesítményére a legjobb szó talán ez: gigászi. Nem tudom egyikük játékát sem kívülálló szemmel mérlegelni, mert mind a kettő minden pillanatban én vagyok (pedig az egyik barna, a másik szőke, és alkatilag is megkülönböztethetők), annyira ismerik és hozzák a minden emberben lakozó győzelemre vágyást, rettegést, gyűlöletet, nem-engedést, halálfélelmet, a győzelem utáni ürességet, az érzést, hogy a másik megöletésével önmagunk egy darabja is meghal... Ezeket – ilyen nagyban – hétköznapi ember nem éli meg. De kicsiben mindenki, legfeljebb nem vallja be magának. Aprodu és Popii játékában az összes létező ókori görög drámai hős és valamennyi későbbi és korábbi királynő benne van, de mégis mindketten képesek bármelyik ma élő ember lelkivilágában megbújva megmutatkozni. Az előadáson azt is átélem, hogy a mában már tényleg nincsenek királynők és házmesterek, hiszen önmagában mindenki – hol ez, hol az, hol egyszerre – mindkettő. Az, hogy bárki bármikor bárminek/bárkinek vallhatja, érezheti magát, korunk sajátossága. Ezek a paradoxonok jót tesznek a színháznak, mert nem kell többé törődni társadalmistátusz-kategóriákkal, az idő is gyakorlatilag megszűnik. Holnap lehet, hogy Zeuszként ébredek, este meg Nemecsekként térek nyugovóra.

Paradoxonok hatják át termékenyen Andrei Şerban egész rendezését. Friedrich Schiller drámáját tisztelik ugyan, de Robert Icke igencsak átírja maivá azt. Klasszikusan építkezik a dramaturgia, fejlődik a cselekmény, miközben elvont, kortárs ízlésvilágot tükröző hangok és képek erősítik a hatást. Kortalan, mára utaló az összes jelmez, csak a legvégén ölti magára a győztes Erzsébet – mintegy történelmi szimbólummá válva – az egykori királynő korhű külsejét. A színpadi berendezés szinte minimalista, finoman be- és átrendezett üres terekben kerülnek színre a jelenetek, de egy lezárt nézőtéri sorok között megnyíló út szimbolikus lehetőséget teremt a játszók és a nézők közötti átjárhatóságra. Mindenki tudhatja ugyan, hogy ez a régi történet a máról szól elsősorban, ezt mégis diszkréten jelzik is: az előadás elején és végén egy vetített, misztikus időkerék fordul lassan, rajta jól kivehető két évszám: 1587 (ez Stuart Mária kivégzésének éve) és 2026.

A játékban a férfiak is kitesznek magukért. Az álnokság, a cselszövés, a hatalomvágy, a jellemtelen hízelkedés, az álnok hazugság, a brutális erőszak, az átállás, a korábbi eszme- és harcostárs megtagadása és cinikus halálba küldése – mindez csak néhány apróság, melyekkel az előadáson csúcsra járatott kiadásban szembesülhetünk. Minden színész – kortól és nemtől függetlenül – hihetetlenül intenzív és energikus, de senki sem játssza túl a szerepét. Az előadás egyetlen alkotórészében, bármilyen részletében, apró vagy erős hatással bíró megoldásaiban sem érzek direktséget, felesleges túlzást. Az viszont érződik, hogy minden, amit látok-hallok, átgondolt, elmélyült munka eredménye. Ez a vetítésekben (is) látványosan megfigyelhető: egy-egy nagytotálban megjelenő grafikus kép elementáris hatást vált ki, de ha teljesítette a küldetését, visszavonul, nem mutogatja tovább magát, nem uralja le az előadást.

A premiert a romániai sajtó 2024-ben és utána Andrei Şerban történelmi visszatéréseként ünnepelte (az Amerikában élő világhírű román rendező harminc év elmúltával rendezett újra a bukaresti Nemzetiben). Alexandra Ares így írt a Rinocerul Magazinban: „Andrei Şerban rendkívüli visszatérése a nemzeti színpadra kivételes kulturális esemény, amely egyesíti a klasszikus színház hagyományát és a rendezői innovációt, és meghívja a mai nézőket, hogy elmélkedjenek a történelmi múlton, amely sok szempontból a jelenben is visszhangzik. Az előadás után hazamegyünk, és azon tűnődünk: holnap kit fejezünk le elhamarkodottan, kitalált dokumentumok alapján, mert riválisunk?”

Friedrich Schiller alapján Robert Icke: Stuart Mária (Ion Luca Caragiale Nemzeti Színház, Bukarest, Románia)

Rendező: Andrei Şerban.

Nemzeti Színház, 2026. április 28.

13. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó