Lara Díez Quintanilla: Tarsius / Nemzeti Színház, MITEM 2026 /

…mivel sem a tizenéveseket, sem a halált nem értjük, egyet fizetve akár kettőt is kaphatunk/kaphatnánk a produkciótól.

A Barcelonából érkező katalán előadás az öngyilkosság témájára néz rá hat tizenéves fiatal szemén és történetén keresztül. Fontos és aktuális felvetés, hiszen ebben a korosztályban a legmagasabb az öngyilkossági kísérletek aránya. Ráadásul mivel sem a tizenéveseket, sem a halált nem értjük, egyet fizetve akár kettőt is kaphatunk/kaphatnánk a produkciótól.

Az alulvilágított előadás jól illik a Nemzeti Színház stúdióterébe. Ahogy belépünk a Gobbi Hilda Színpadra, a fiatalok már a karakterükben hangolódnak és készülődnek a produkcióra mozgással, beszéddel, külön-külön és egymáshoz érve. A színpadtér közepén egy nagy fehér kocka, amely elforgatva jól funkcionál fürdőszobaként, felsőemeleti teraszként, lépcsőként, takarásként és vetítőfalként is. A játszók a történet szerint mai középiskolás korú diákok. Hideg színű és színtelen ruháikban hatan hatfélék, mégis tipikusak: egyszerre lazák és feszültek, már felnőttek és még gyerekek. Rövid, pörgő jeleneteken keresztül ismerjük meg a történeteket.

Fotók: Eöri Szabó Zsolt

Három pársztori és egy vissza-visszatérő keretjáték nem egész másfél órában előadva nem tud több és mélyebb lenni egy sűrűn írt jegyzetfüzetnél. A súlyos sorsok és joggal kilátástalannak érzett élethelyzetek itt sztereotipikus fel- és leütések: egy füves cigibe és válogatás nélküli szexbe menekülő lány, akinek az anyja öngyilkos lett a lány beleegyezésével, egy szülei által elhanyagolt másik bulimiával, egy szenegáli lány, akit örökbe fogadtak, de mindmáig idegennek érzi magát a „fehérek” között, egy hatványozottan pornófüggő bujdosó, akit a saját anyja is megvet, egy szülők jóképű, nagy reményű büszkesége, aki látens meleg és saját reményekre vágyik, valamint egy túladagolásban meghalt, félgengszter testvérnek az öccse, akinek az idegrendszere a félelemtől és a belső feszültségektől folyamatosan pattanásig feszült. Korábbi öngyilkosságok a családban, halott, érzéketlen, figyelmetlen szülők és egy hasonlóan nemtörődöm pedagóguskörnyezet, ami bedarálja a nyomokban megjelenő jóindulatot és felelősségtudatot: mindezek realitásként és a szuicid késztetések feltételeiként is vastagon megállnak, de ettől még sematikus vázlatok maradnak. Ráadásul ezek a vázlatok túl általánosak ahhoz, hogy a mai fiatalokhoz kötődjenek. Ötven-hatvanévesen megroppanó emberek analízise pontosan ugyanezekhez a gyermekkori helyzetekhez jut el, a különbség csupán annyi, hogy ők, úgy tűnik, tovább bírják. A lényeges kérdés az lenne, hogy miért, márpedig erre nem válaszol az előadás.

A jobbára kissé elnagyolt, bár lényegretörő párbeszédek mellett a szöveg erősebb részei egy különös helyhez kötődnek: a hat figura időnként purgatóriumszerű állapotba zuhan, amely a darabban a kényszerű igazmondás, ezáltal az önmagával, illetve másokkal való nyílt találkozás tere. Ez a történések eredetpontja, és ahogy gyűlnek a jelenetek, bár soha nem mondják ki, egyre gyanúsabbá válik, hogy mindannyian az öngyilkosságuk után kerülhettek ide. Minden más csupán visszaemlékezés. A jó helyeken csepegtetett humor ellenpontozza a sötét tónust: a meleg fiú és a bulimiás lány zátonyra futó szexjelenetében például üdítően szellemes megoldás, amikor a kétkedés és kétségbeesés belső monológjai kihallatszanak a nyugodt önbizalmat elbábozó mozdulatok és mondatok mögül.

Egy kicsit mindannyian alulbeszélik a karaktert, és időnként hozzánk is szólnak, ezáltal nem születnek belülről jól megtámogatott figurák, és az egésznek inkább játék-, mint drámajellege van. Egyszerre látjuk a tizenéves színpadi alakokat és a huszonéves színészeket, ami mégsem zavaró, mert az egész előadás nyílt őszintesége egyben tartja ezt a két generációt. A jó érzékkel bevont, minőségi mozgásszínházi elemek nem csupán a dinamikát és a játékosságot növelik, de közben emészthetővé is teszik az elviselhetőség határait kísértő pillanatokat.

A cím a koboldmakikra utal, ez a majomfaj csapdahelyzetben hajlamos akár saját maga ellen is fordulni. Az előadásban ez egyértelmű metaforája a szabadságnak és a maga kilátástalanságával, tehetetlenségével szembesülő, érintett generációnak. Az előadás végefelé a játszók (asszisztensek segítségével) általunk írt pozitív emlékeket olvasnak fel: „amikor megszületett a fiam”, „amikor megismertem a jövendőbeli feleségemet”, „amikor pizzát ettem Milánóban”. Közben a színpadi alakok dönthetnek úgy, hogy arról a különös post mortem/ante mortem helyről az őszinte kibeszélés és az üzenetek hatására visszatérnek az életükbe. Végül mindannyian megérkeznek közénk. Miközben óhatatlanul az eszünkbe juthat a „Válaszd az életet!” kampány jóindulatú idiotizmusa vagy a megfeszített lator indokolatlan pozitivitása a Brian életében – talán éppen az előadók említett önazonosságának és az előadás játékosságának a hatására ez a szirup itt valahogy mégis lecsúszik.

A Tarsius elsősorban egy lelkesült és lelkesítő hitvallás. A színlapon lévő köszönetnyilvánításból kiderül, hogy ez nem is valamiféle bárgyú eszménykép, hanem tanúkkal és pszichológiában/pszichiátriában járatos szakemberekkel folytatott közös munka során kialakult bizalom. Ezt a meggyőződést az előadás nem építgeti, hanem az utolsó pár percben hozzánk vágja, mi pedig nem hajolunk el előle. Elhisszük, hogy elég kicsit összekapaszkodni, jobban odafigyelni egymásra és őszintén beszélgetni, vagy hogy az öngyilkosság bélyegét le lehet váltani az összetartozás jelére, és a bajban nem vagyunk egyedül. Még ha esetleg az ellenkezőjéről vagyunk is meggyőződve.

Lara Díez Quintanilla: Tarsius (Katalán Nemzeti Színház – Teatres en Xarxa, Barcelona, Spanyolország)

Rendező: Ferran Carvajal. Koreográfus: Ferran Carvajal és a társulat.

Nemzeti Színház, 2026. április 30. 

13. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó