Davide Iodice: Pinokkió. Mi egy ember?; Nina Plavanjac: Akvárium / Nemzeti Színház /

A transzgenerációs traumák és a múltbéli választások, „bűnök” olyan súllyal nehezednek a női karakterekre, mint az ókori drámákban a jósda „kinyilatkoztatásai” vagy az utódokra is érvényes családi átkok.

Az idei MITEM előadásainak egy része a sorsról, tágabb értelemben az emberi létről beszél. Igaz, hogy az antik görög drámákban ezt végzetnek hívják, ma pedig leginkább transzgenerációs traumának, mégis mindkettő ugyanahhoz a kérdéshez vezet el minket: lehet szabad az ember? Mennyiben lehet alakítója saját sorsának, illetve mi a sors?

Az olasz Scuola Elementare del Teatro Pinokkió. Mi egy ember? című előadása első látásra talán nem kapcsolódik a bevezetőben felvetett témához. David Iodice rendező általában olyan társadalmi csoportokat állít színpadra (elítélteket, hajléktalanokat, fogyatékossággal élőket), akik az egész társadalmat érintő kérdésekkel szembesítik a nézőket, például azzal: mi a többiek felelőssége? Kri-kri, kri-kri, kri-kri… – ismételgeti a hatalmas deszkakeresztet cipelő fura, zöld ruhás alak az előadás kezdetén, aztán később, a darab folyamán újra meg újra. Egyszerre idéződik meg e képben a megváltó és a megváltandó, az alkotó és a megalkotott, a bűntelenség és a bűnösség, és bár értjük, hogy a Pinokkió története ilyen értelemben (is) a teremtés parafrázisa, eleinte tartok tőle, hogy túl erős (erőltetett) a felütés. De hamar kiderül, hogy ez a darab minden ízében lírai. Áthatja valami furcsa, különös varázs, aminek minél inkább próbál az ember értelmet adni, annál kevésbé tapintja lényegét.

Pinokkió. Mi egy ember? / Fotók: Eöri Szabó Zsolt

Nem először látok születési rendellenességgel élő embereket szerepeltető színházi előadást, és sokszor megéltem, hogy – mivel az alkotók maguk nem természetesnek fogták fel játszóik (lét)állapotát, a formát, amiben ők vannak, élnek – a produkció keserű mellékízt hagyott maga után. A Pinokkió. Mi egy ember? azonban a maga egyszerű, keresetlen, mégis költői szókimondásával pontosan célra tart: nincs mellébeszélés, csak színtiszta – művészi – üzenetátadás: „az ember akkor boldog, ha együtt van a többiekkel”, hangzik el az előadásban. Más szavakkal: megváltani és megváltatni csak egymás által lehetséges. Olyan erővel van jelen az élni akarás és az élni tudás, hogy a néző nem azt kutatja (legfeljebb később, szégyenkezve, bölcsészmagányában…), hogy Pinokkió, a fabáb és Geppetto, az asztalosmester meséje pontosan hogyan teremtés-, és hogyan megváltás-parafrázis a rendező, Davide Iodice munkájában, s hogy  miként kapcsolódnak a kontextusba a commedia dell’arte tipikus karakterei, Arlecino és Columbina.

Az első pillanatban működni kezd és az előadás utolsó pillanatáig tart az emberavató/megerősítő szertartás. David Iodice és a Scuola Elementare del Teatro előadásában a szöveg helyett a testbeszédé, a mozgásé és az emberé mint formáé/teremtményé a főszerep. Utóbbi szempontjából ezért is válik fontossá, hogy a rendező elsősorban nem hivatásos színészekkel játszat, hanem hús-vér civil személyek valós problémáival hitelesíti az előadást, összekötve őket a commedia dell’arte, illetve a Pinokkió történetének archetípusaival. Így a dokumentarizmus mégis egy szabad művészi keretben talál magára.

Pinokkió. Mi egy ember?

Egy betegséggel élő ember meghatározza a környezetében élők életét. Szép, s talán az előadás legemlékezetesebb epizódja a számomra, amikor az egyik idősebb, szép színésznő táncát aláfestő monológban egy anya arról vall, hogy akkor tudott megbékélni saját gyermekével (azaz önnön sorsával), amikor elfogadta, hogy nem lesz belőle se ügyvéd, se orvos, se űrhajós, és rájött, hogy az idő, amit vele tölt, az ő ideje is, neki is ugyanez az idő adatott, ezt kell megélnie, ebben kell otthon lennie, ez alakítja őt is, s hogy traumatizálódik vagy épül, az az ő saját felelőssége (szabadsága).

A Pinokkió bemutatóját követő napon került műsorra az Akvárium, a Szabadkai Népszínház előadása. Az Akvárium lehetne érdekfeszítő előadás, ha a színészek erősebb szöveggel dolgozhatnának, s ha a téma – az örökölt sors és az ebből adódó szabadsághiány, valamint a bűn és a büntetés motívuma – nem elsősorban csak az előadás címéül is szolgáló akváriumszerű metaforikus díszletben és a belezárt anya-lánya kettősben nyerne kifejtést. Az Akvárium – akár csak a bolgár darab, az Oidipusz és a próféták – a görög tragédiákból merít. A drámai konfliktus a tér és az idő sűrítésére épül, hisz az anya, Snežana és lánya, Lenka egyetlen klausztrofób, jelképes kalitkába zárva kénytelen megvívni a maga lelki csatáját, ahol a múlt és a jelen idősíkjai teljesen összemosódnak.  Mellettük – kvázi narrátor szerepben – feltűnik a fiatalos, még élő nagymama, a szintén fiatalos, családját elhagyó, de egyébként már halott férj és egy meg nem született lánygyermek.

Akvárium

Adott tehát egy kapcsolati mátrix, mely az előadás előrehaladtával, fokozatosan rajzolódik ki, s melynek a gerincét a különböző generációkon átívelő női sorstörténet adja. A ma gyötrelme ugyanis mindig a múltban gyökerezik. Ahogy a görög tragédiák hősei sem menekülhetnek a fátum elől, úgy az Akvárium szereplői is egy kivédhetetlen családi örökséggel néznek szembe. A transzgenerációs traumák és a múltbéli választások, „bűnök” olyan súllyal nehezednek a női karakterekre, mint az ókori drámákban a jósda „kinyilatkoztatásai” vagy az utódokra is érvényes családi átkok. Ennek értelmében az édesanya súlyos demenciája nem csupán orvosi diagnózis, hanem a felejtés és a szembenézés képtelenségéről valló látlelet egyéni és társadalmi szinten is. Hasonló motívum az ókori tragédiákban, mikor a szereplőt az istenek tébollyal vagy vaksággal sújtották, elfedve előle a valóságot.

A darabot rendezőként és íróként is a fiatal alkotó, Nina Plavanjac jegyzi. Figyelemreméltóan nehéz témához nyúlt az Akváriumban, hisz mindenki érintett. Nem csak génjeinket örököljük, de mindazokat a beidegződéseket is, melyeket gyakran felfejthetetlen módon görgetünk magunkkal, s adunk tovább gyerekeinknek. Ennek ellenére az előadás nem érintett szíven, a karakterek egysíkúak, leegyszerűsítettek, a téma kifejtése didaktikus, „bejósolható”, a játék többször ellaposodik, vontatottá válik. Nincs katarzis sem, hacsak Lenka tettét – a darabot záró boldog családi fotón helyét átadja a képzeletbeli testvérnek, megteremtve a szerető család illúzióját –, „megvilágosodását” nem tekintjük annak. Talán az okok és következmények megértésével veheti kezdetét a szabadság.

Pinokkió. Mi egy ember?

Teatro di Napoli & Interno5, Nápoly, Olaszország

Rendező: Davide Iodice

Nemzeti Színház, 2026. május 7.

Nina Plavanjac: Akvárium

Szabadkai Népszínház, Szabadka, Szerbia

Rendező: Nina Plavanjac

Magyar-szerb kulturális évad

Nemzeti Színház, 2026. május 8.

MITEM 2026