Shakespeare: III. Richárd / Nemzeti Színház /

…végig nem tudtam eldönteni, hogy a cselekmény sok fordulatával, a rám zúdított szörnyűségek tömegével tulajdonképpen mit akar elérni, mondani, üzenni nekem a rendezés.

Az izraeli Gesher Színház előadásának kezdetén öltönyös férfiak és nők a színpad feltakarítása után puritán fehér fal előtt helyezkednek el, és dalra fakadnak. Bár nem szabályos félkörben, székeken ülnek, de nekem kivédhetetlenül a kortárstánc izraeli nagymestere, Ohad Naharin Minus 16 című koreográfiája dereng fel, és ettől rögtön tele leszek várakozással. Ami majd’ egy félóráig is eltart, de utána minden igyekezetem ellenére fokozatosan, ám menthetetlenül kifolyik kezem közül a produkció, elvesztem iránta az érdeklődésemet.

A szövevényesen, de erőszakosan és gyorsan épülő cselekményt gondos odafigyeléssel követni tudom ugyan, de azon túl nem értek semmit. A színpadi világban minden idegen, nem ismerek magamra semmiben, senkiben, pedig, mint mindenkiben, ha mélyen is, de nyilván bennem is van valamennyi harmadikrichárdos. Legalábbis sikerült már néhány jelenségen annyira felbosszantani magamat, hogy belegondoltam: mi lenne, ha úgy döntenék, hogy gazember leszek. Mielőtt nagy pánik törne ki, mindenkit megnyugtatok: az effajta késztetések belőlem általában néhány másodperc alatt elpárolognak.

Fotók: Eöri Szabó Zsolt

Nem jól hat rám az sem, hogy leggyakrabban gyors tempóban, hangosan üvöltenek a színészek, a címszerepet nőként alakító Evgenia Dodina erőltetett mély hangon krahácsol-rikácsol, miközben azonosulva a szerepe különböző alakmásaival, végig hatalmas energiákat megmozgatva, kitűnően játszik. Ez utóbbi egyébként mindegyik szereplőről elmondható, nem rajtuk múlik, hogy nem találom az utat az előadás értelmezéséhez, élvezetéhez.

Alig két héttel a III. Richárd előadása előtt láttam szintén a MITEM-en a Stuart Máriát a bukaresti Ion Luca Caragiale Nemzeti Színház előadásában. Heideggerre hivatkozva, lelkesülten azt írtam róla, hogy az előadás nem „reprezentáció vagy utánzás, hanem olyan »világmegnyitás«, amelyben a lét maga válik tapasztalhatóvá”. És valóban, a Stuart Mária minden pillanatában érzékeltem, hogy a mi világunkról, a létezésünkről szól a játék, amelynek minden akciójában, összefüggő kisebb részletében, észlelhető motívumában, az emberi létezés sajátos volta válik nemcsak megtapasztalhatóvá, hanem átélhetővé is.

Ezzel szemben a III. Richárdban végig nem tudtam eldönteni, hogy a cselekmény sok fordulatával, a rám zúdított szörnyűségek tömegével tulajdonképpen mit akar elérni, mondani, üzenni nekem a rendezés. Képtelen voltam építőkövekként összerakni a történéseket és motívumokat, nem tudtam megfejteni, mi hová merre és miért arra tart. Ez az előadás nem „világmegnyitás”, hanem a világ borzalmainak erőszakos felkavarása, összerázása, és alkotórészeiben egymással összefüggést nem mutató, gusztustalan salakanyagból készült káoszként történő bemutatása. Persze ez is lehet egy művészi (ön)cél – de ezzel az értelmezéssel egy kicsit sem voltam, vagyok elégedett. Egyetlen egy jelleg vagy jellemző vonul végig következetesen az előadáson: az erőltetett felfokozottság. A folyamatos, majd’ háromórás üvöltözés mellett látható naturalisztikus lefejezés, torokátvágás, fejlövések után falra freccsenő vér, egyéb erőszak, hallhatunk gyerekgyilkosságról, és minden ilyen finomság láthatóan koncepciózusan, minél jobban felnagyítva tárul elénk. A valóban netflixes (a streaming-szolgáltatót a darabajánlóban emlegetik) stílusú általános intenzitást néha egy-egy szép, lírai tónusú dal, többször kórusmű ellenpontozza. 

Leginkább az általános értelmezési tanácstalanságom okán, de a fentebb megemlített egyebek miatt is, különösen kíváncsi lettem rá, mit gondolnak mások az opusról. Néhány kattintás után az alábbi, a MITEM aktuális honlapján nem, vagy csak nyomokban olvasható információkhoz jutottam.

A tel-avivi Gesher Színházban bemutatott III. Richárd rendezője, Itay Tiran izraeli színész és rendező világszerte izraelikormány-ellenes, palesztinbarát szószólóként ismert. A premier 2023. szeptember 11-én volt, kevesebb, mint egy hónappal az október 7-i, Hamasz által végrehajtott, Beéri kibuc elleni brutális terrortámadás előtt. A rendezés koncepciója az, hogy Shakespeare eredeti (frissen héberre fordított), nem aktualizált szövegével fogalmazzon meg az előadás kemény kritikát az aktuális izraeli kormány ellen. Az aktualitást a beillesztett dalok hordozzák, amelyek – mindegyik más-más módon – az izraeliek kollektív emlékezetében az ország mítoszainak kulcsfontosságú pillanataihoz, nemzeti hazafias érzelmekhez kapcsolódnak. Amikor az előadáson a bérgyilkos szörnyű kivégzéseket hajt végre, mindig elénekli – kormánykritikus gyilkos iróniával – A békéért című dalt, amely az izraeli emlékezetbe a hatnapos háború tiltakozó dalaként vésődött be, noch dazu a néhai Jichák Rabin miniszterelnök is ezt énekelte a színpadon azon a béketüntetésen, amelyen meggyilkolták (a zsebében egy vérfoltos papírt találtak a dal szövegével).

Itay Tiran rendezésében a dalok az Izraelen belüli növekvő nacionalizmusról és az izraeli kormány által elkövetett erőszakról beszélnek – a művészet nyelvén, kódolt üzenetben, az izraeli emberek tudatára, emlékezetére apellálva. Az előadás az Izrael általi, palesztinok ellen elkövetett erőszak ellen (is) tiltakozik. Ezzel kapcsolatban két kérdés merül fel bennem. Hogyan érthetné meg ezt egy nem Izraelben élő, nem Izrael-szakértő ember? És ha – logikusan – nem érti meg, akkor kaphat-e egyáltalán valamit az előadástól? Az elsőre az a válaszom, hogy sehogy, a másodikra meg az, hogy nem. És ez a nem azért színházilag is problémás. Mert csakis az lehet komoly, kiemelkedően értékes előadás, amelyik minden korban, minden régióban, bármely nézőnek képes jelentésesnek mutatkozni, ezáltal adni is neki valamit olyasmit, ami közvetlenül vagy közvetetten az életéről szól.

Az a kérdés is felmerülhet, hogy kinek és/vagy minek kell egy ilyen előadást külföldi fesztiválokra utaztatni. Erre nem tudok válaszolni, csak megemlítem: az előadást 2025-ben meghívták Bécsbe is, a Wiener Festwochenre.     

Shakespeare: III. Richárd

Gesher Színház, Tel-Aviv-Jaffa, Izrael

Rendező: Itay Tiran.

Nemzeti Színház, 2026. május 11.

MITEM 2026