Tony Kushner: Angyalok Amerikában – második rész: Peresztrojka / Radnóti Színház /

Nagy Péter István kétrészes rendezése egy monumentális és paradox szakrális állítás: égi küldöttek márpedig vannak, még ha senki nem is küldi őket. 

Tony Kushner ikerdrámája egy apokaliptikus vízió az 1980-as évek Amerikájáról, amikor az akkori republikánus vezetés a szebb jövő reményében a jóléti háló és úgy általában a kisemberek felől a nagytőke irányába szivattyúzta az állami forrásokat. Azok helyén és nevében, akikről ezáltal végzetesen lecsúszott a társadalmi takaró, ebben a látomásos történetben aktuális és potenciális melegek, valamint azok legközelebbi családtagjai szerepelnek. A világvégétől való örökzöld félelmet és a homoszexualitással szembeni averziót akkoriban az elsősorban melegek között terjedő, megállíthatatlan és gyógyíthatatlan autoimmun betegség, az AIDS aktualizálta.

Ahhoz képest, hogy a darabválasztást a rendező elmondása szerint részben a kényszer szülte, a hazai politikai viszonyok alakulása egészen meghökkentő módon úszott be a két előadás alá. A szociális háló folyamatos bontogatása, az alsóbb társadalmi rétegek fokozatos ellehetetlenülése, a középréteg elszegényedése, az állami pénzek kiszivattyúzása és a „nemzeti nagytőke” mint mondás ugyan már ismertek voltak a próbafolyamat kezdetén is, ahogy a jogrendünkbe iktatott buzizás is óvodáskorba lépett ekkorra, és éppen az első rész (Küszöbön az ezredforduló) bemutatója környékén tiltották be a Budapest Pride-ot.

Krisztik Csaba és Bata Éva / Fotók: Dömölky Dániel

Mire pedig színpadra állították a második részt Peresztrojka (jelentése: gyökeres átalakulás) címmel, hazánkban gyökeres (de legalábbis gyökeresnek tűnő/remélhető) változás történt a politikában, aminek még csak halvány reménye sem sejlett a darab kiválasztásakor. Noha néhány kiszólást az alkotók beleszőttek az előadásokba, a szövegkönyv nem igényelt, és talán nem is tűrt volna el különösebb honi aktualizálást. Nem volt ilyesmire szükség, mert az eredeti szövegben több olyan kitétel is szerepel, ilyen például a „kognitív disszonancia”, amelyről a cikk szerzője (és valószínűleg mindenki, aki nem ismerte Upor László fordítását) az előadás közben meg volt győződve, hogy friss szerzemény.

A játéktér magán viseli az előző rész nyomait, a plafonon hatalmas lyuk tátong (itt szakította át a mennyezetet a Küszöbön az ezredforduló előadásának végén a New York-i Szabadság-szobor), ugyanott áll a kóla automata, a kórházi ágy és minden más is a helyén van, de itt már nincsenek tiszta képletek: akár egy disztópikus sci-fi túlélésre optimalizált belső tere. Az első rész is tele volt látomásokkal, most azonban a repedésen keresztül – valóságosan és képletesen is – mintha immár akadálytalanul ömlene be a „mennyország”. A víziók eluralkodása nem egyszerű felszaporodás, inkább olyan, mintha – a főszereplő és vele a világ roncsoltságának előrehaladtával – a színpadi világ valósága a realitástól a látomásosság felé csúszna. A szerző által megírt szerepösszevonások: egy-egy valós karakter mellett többen is alakítanak hallucinált szereplőket, szintén a két világ egybeolvadásának képzetét erősíti.

László Zsolt és Lestyán Attila

Ezzel együtt vagy éppen emiatt a második részben tisztul a kép: a hivatalos égi küldöttek célja az időközben eltűnt Istennel való permanens szexuális aktus, ehhez pedig az embereket rá kellene venniük a lelki és társadalmi változásoktól mentes mozdulatlanságra. Az emberek felől nézve mindez valamiféle bágyadt és biztonságos sztoicizmus kísértése, ami egy világvégi pusztulástörténetben egyszerre megnyugtató és végzetes. A Peresztrojkában nem csupán a víziók tisztulnak le jótékony módon, de az a fajta kuszaság is, amely részben az amerikai társadalom sokszínű, Európából (különösen Magyarországról) nézve nehezen átlátható eredettörténetével függ össze: az őslakosokkal, a bevándorló népek sokaságával, feketékkel és zsidókkal, valamint jelenlegi viszonyaik és társadalmi beágyazottságuk hálójával. És legalább ennyire azzal is, ahogyan az egyes emberek saját köreik mellett és azokkal szemben állnak. A Küszöbön az ezredforduló előadása után a Peresztrojkának tisztábbak és átélhetőbbek a súlypontjai.

Prior egy AIDS-es, meleg férfi, aki az első részben lebetegszik, most pedig már haldoklik. Major Erik nem affektál, és nem bűvészkedik, nem a melegséget játssza el, drámai erővel mutat meg egy meleg férfit és annak kilátástalan küzdelmét: hogyan lehet haldoklóként élni. Pandanja a darab egyetlen valós történeti alakja, Roy M. Cohn egy befolyásos, bármiféle moralitástól és emberségtől mentes ügyvéd, telefonjának gyorshívógombján az amerikai elnökkel. Ő is beteg és szintén a halálán van. Csak ő a saját megfogalmazása szerint nem meleg, hiszen azok mind semmirekellő lúzerek, hanem „egy olyan heteroszexuális, aki férfiakkal baszik”. Ennek megfelelően májrák diagnózissal kapja az AIDS kezelést az AIDS osztályon. László Zsolt az első résszel szemben itt nagyobb hitellel tud tartást adni és valamiféle igazságot szolgáltatni a figurának, akinek a darab legpotensebb és legelevenebb szereplőjeként kell meghalnia. Szintén a színészlelkeket jó eséllyel próbára tevő alakítások közé tartozik Bata Éva remeklése: egy agorafóbiás és gyógyszerfüggő mormon asszonyt (Harper Pitt), annak hallucinációk között bóklászó, valóság előli menekülését teríti elénk a rá szabott rövidebb jelenetekben.

Pál András és Lestyán Attila

Prior párja, Louis képtelen kezelni kedvese végzetes lepusztulását, ezért még az első részben elhagyja őt. A második rész kevesebb pokoljárást követel az érzékeny lelkű és intellektusú férfit alakító Pál Andrástól, aki most is bravúros keresetlenséggel és pontossággal hozza a kételyből, lelkiismeret-furdalásból és iróniából gyúrt, egy fokkal komikusabb, ám még mindig drámai figurát. Louis párja rossz lelkiismeretben és kapcsolat terén is Joseph Pitt, aki jó reményű, mormon ügyvédként, Harper férjeként és Roy M. Cohn padavanjaként válik látens homoszexuálisból potens meleggé. Pittet az első részben Simon Zoltán játssza, aki időközben elszerződött a Radnóti Színházból. A Peresztrojka át- és felvezető, kezdő jelenetében elmondják nekünk, hogy itt nincsen szó szerepátvételről vagy bármi ilyesmiről. Jól mondják, mert Krisztik Csaba kevesebb színészi fortéllyal és eszközzel egy másik: szikárabb/színtelenebb, zsigeribb és izgágább karaktert épít. Az intim jelenetekből itt is, miként az első részben is, hiányzik a kémia, és ez nem csupán a férfiak közötti intimitásra áll. Ennek többféle oka, olvasata is lehetséges. Lehet, hogy egyszerű színészi hiba, de az sem elképzelhetetlen, hogy nem a színészek közötti, csupán a cikk szerzője és a férficsók látványa közötti kémia hibádzik. Akárhogyan is, a Radnóti Színház Angyalok Amerikában-előadásai így a szexus átugrásával fogalmazzák meg a gondolatukat, amely egyébként alapvetően is túlmutat a szexualitáson.

Major Erik

A halál felé tartó Prior mellett a darab és az előadás másik sarokpontja Belize, a fekete bőrű, transzvesztita táncos dáma, aki ápolóként dolgozik az AIDS osztályon. Barátként már-már unott arccal rendre helyre teszi Louis éles elméjű és pontos, mégis vakvágányon zakatoló politikai és szociológiai eszmefuttatásait, ahogy Roy M. Cohn gyökérsége, fröcsögő rasszizmusa és felsőbbrendűség-tudata is cseppmentesen pereg le róla. Belize az undergrundnak is csupán a perifériájához tartozik, attribútumai miatt halmozottan hátrányos helyzetű „véglény”, aki bár mindent lát és ért, nem ítélkezik. Még a laboratóriumi tisztaságú aljasságot is képes derűsen szemlélni, és emberi gyengeségként, mondjuk, szimpla hülyeségként elfogadni. A megtartó karaktert meghívott vendégként Lestyán Attila alakítja. Ez a választás telitalálat. Pál András Louisától és Krisztik Csaba Pittjétől eltérően Lestyán egy szemmel jól láthatóan meleg figurát hoz az affektáltságnak azon a fokán, amely egyszerre hat valódi szexuális irányultságnak és demonstrációnak: a világ arcába tolt, önazonos szerepjátéknak. Lestyán egyszerű színészi eszköztárral dolgozik, azonban ez a darabosság nem érződik hiánynak, különös tartást és erőt ad a mindenki más fölé tornyosuló színpadi figurának. Ezt a nem mindennapi, megnyugtató rendíthetetlenséget legjobban az akrobatikusan nyúlánk színész egyszerre pompázatos és disszonáns női táncai szemléltetik.

Tóth Ildikó

Lehetne akár patetikus közhely is, amikor az előadás végén Major Erik Priorként megszólít minket, hogy mindannyiunknak tennünk kell azért, hogy jó irányba változzon a világ. Egy haldokló szájából, és mindazok után, amit láttunk, és ahogy ezt Major alulnézetből mondja, mégsem az. Még úgysem, hogy a Radnóti Színház nézőterén nem igen ülnek perifériára szorult számkivetettek. Az Angyalok Amerikában a Radnótiban egy fontos előadás. Nem csak és nem is elsősorban történeti értelemben, mint első alkalom, hogy egy magyar színházi alkotó mindkét részt színpadra állította. Sokkal inkább a vállalás mértéke és a napi vagy másnapi politikai/társadalmi hullámzásokon túlmutató időszerűsége miatt. Nagy Péter István kétrészes rendezése egy monumentális és paradox szakrális állítás: égi küldöttek márpedig vannak, még ha senki nem is küldi őket. 

Tony Kushner: Angyalok Amerikában – második rész: Peresztrojka

Játsszák: Major Erik, Lestyán Attila, Pál András, Bata Éva, László Zsolt, Tóth Ildikó, Berényi Nóra Blanka, Krisztik Csaba.

Fordító: Upor László. Dramaturg: Sándor Júlia. Díszlettervező: Devich Botond. Jelmeztervező: Szabados Luca. Zeneszerző: Bocsárdi Magor. Koreográfia: Nagy Péter István, Lestyán Attila, Csuzi Márton. Rendező: Nagy Péter István.

Radnóti Színház, 2026. június 10.