A Társulat: 4-6 / Vígszínház

…a legjobb tényleg sz@rni az egészre, és mindennap beb@szni, mint az atom. Mi a f@sznak kell a színház is? – hogy egy kicsit felvegyem az előadás karaktereinek stílusát.

Azért az a cikkem címe, ami, mert – ha jól értelmeztem az előadás végére kiteljesedő metaforát – Nati, a 4es 6os kocsma húszéves pultosa (Gál Réka Ágota kitűnő megformálásában) maga Magyarország. Nem járhatok rossz úton, mert az is stimmel, hogy mind a kettő gyönyörű.

Akkor sincs semmi baj, ha nem jól értelmezem a kollektív alkotói szándékot, nyugodtan értelmezhetem rosszul is. Erre feljogosít a rendező, ifj. Vidnyánszky Attila tetten érhető hozzáállása, mely szerint ebbe az előadásba bármi bekerülhet, mint ahogy akármi ki is maradhat belőle. Ennek megfelelően minden olvasat lehet helyes, avagy vitatható, sőt, egyenesen hibás, ha egyáltalán van szükség bármilyen olvasatra. Ez utóbbi központi kérdése a 4-6-nak, mert ha az előadás leginkább vagy csakis szórakoztatni akar, akkor nyilván nem érdemes a nézőnek értelmezési kísérletekkel bíbelődnie, bőven elég annyit levennie, amennyi röhögés közben a történtekről, beszólásokról eszébe jut. Az impresszió megélése a lényeg, az, hogy a mai Magyarországon vagyunk, illetve egy körúti kocsmában, ahová betüremkedik a mai Magyarország, pontosabban a 2025-ös, hiszen akkor kezdődik az előadás, és el is tart kb. napjainkig, az áprilisi választások utánig. Akinek meg nem elég az impresszió és a majd’ két óra folyamatos vidámság, az menjen a mélyebb értelem nyomába, keresgéljen üzenetet, tanulságot, mondanivalót. Én egyébként színházban mindig megpróbálkozom ezzel, de ezúttal elég hamar fel kellett adnom az ez irányú kísérletezésemet.

Szirmai Marcell és Gál Réka Ágota / Fotók: Dömölky Dániel

Nem mintha nem tudtam volna mit kezdeni a felbukkanó kognitív elemekkel, de képtelen voltam rendszerbe illeszteni őket. Nyilván már nincs is szükség erre, hisz a mai világ éppen ilyen (ledobja magáról az alkotórészeinek értelmes összeillesztési kísérleteit), minden van benne csőstől, ráadásul a nagy katyvasz és benne az apró dolgok is állandóan változnak, ebben élünk, ezt kell megszoknunk, ezt a világot kell megpróbálnunk megismerni. Bizony, sok idő eltelt Szókratész állítása óta, hogy tudniillik az átgondolatlan életet nem érdemes megélni. Ha ma élne az ókori filozófus, soha nem inná ki a méregpoharat, ha előtte végig akarná gondolni az életét. Ma már húszéves korára annyi minden történik az emberrel, hogy mindazok átgondolására az örökkévalóság is kevés volna, ráadásul mostanság az előzményeket is fel kell térképezni, vagyis családállítással magamra kell húznom az ük-ük apámat-anyámat ért transzgenerációs hatású traumákat is. Ebbe belekezdeni sem érdemes már, a legjobb tényleg sz@rni az egészre, és mindennap beb@szni, mint az atom. Mi a f@sznak kell a színház is? – hogy egy kicsit felvegyem az előadás karaktereinek stílusát.

Majsai-Nyilas Tünde

Bevallom, nyilván az előrehaladott korom miatt, én még ellenálló vagyok a fenti szép új világ gondolkodásmódjával és szokásaival szemben, de nem tagadom: az elementárisan feltörő bunkó stílusán én is jókat szoktam röhögni (pláne ha pl. a brillírozó Kovács Patrícia kocsmaüzlet-vezető szájából hallhatom). De úgy általában a röhögéssel is egyre több bajom van már. Kifejezetten ódivatúan, színházban én változatlanul magamon szeretek röhögni. Ehhez az kell, hogy a különböző karakterekben magamra (is) ismerhessek, gyarlóságaimra, hibáimra, bunkóságaimra. Az agyatlan futballszurkolók úgy általában is hidegen hagynak, és már nem tudok igazán röhögni a tizen- és huszonévesek állítólagos kommunikációs kripliségén sem, ezért már a @LL3t4rgIA #éretlen komédia (ifj. Vidnyánszky korábbi rendezése a Vígben, a 4-6 ennek a folytatása) egyes jeleneteit is vegyes érzelmekkel fogadtam. De azt az előadást változatlanul nagyra becsülöm, minden pillanatát élveztem – éppen azért, mert összeillettek az alkotórészei. Ahogy összeillettek ifj. Vidnyánszky alábbi korábbi munkáiban is: az Ifjú barbárokban, a Janovicsban és a némacsöndben is. Szerintem valamikor valahogy minden előadást meg kell írni, még akkor is, ha nem kerül bele verbális szöveg.

Ertl Zsombor, Pupics Levente és Szabó Sebestyén László

A 4-6 írója a „Társulat”. De nyilván a rendezőtől származik az alapötlet, hogy ti. a „produkció nemzeti és polgári ünnepeinken keresztül bontsa ki kérdésfelvetéseit, és arra tegyen kísérletet, hogy egy mai fiatal felnőtt nézőpontjából értelmezze: mit jelent ma magyarnak lenni”. Nincs értelme, sem jelentősége, csak játékos összevetés: a hasonló témákat előszeretettel boncolgató Pintér Béla a 4-6-éval azonos időpontban mutatta be az Átriumban Flashback címmel az új darabját, nos, azt gondolom, Pintér általában akkor és ott kezd el írni, ahol a 4-6 alkotói – kényszerből a határidő miatt, vagy meggyőződésből – befejezetté nyilvánították az alkotást. Így náluk motiválatlanok maradtak a húszéves, egyetemet otthagyott magyar pultoslány transzgenerációs rémlátomásai az 56-os forradalomról, ahogy se füle, se farka nincs a március 15-ei ünnepélyről kocsmába betérő, már hulla részeg, óriáskokárdás mélymagyar csőcselék jelenetének, továbbá az egyéni részvéten túl nincs semmi különös jelentősége, hogy Gál Réka Ágota-Magyarországot még fiatalfelnőtt-korában is nyomasztja, hogy a szülei állandóan veszekedtek a megszületése előtt. Magamnak megmagyaráztam ugyan, hogy mit akarhat szimbolizálni az ősmagyar őserőt képviselő, verbálisan megszólalni alig tudó, punkhajú kocsmai biztonsági mindenes (Kovács Tamás) és a tört magyar kiejtésével finomkodva ékeskedő, Európát képviselő, itt élő kortárs brit dandy (Medveczky Balázs) párviadala (tán az áprilisi választási küzdelmet?), amelynek kurta-furcsa vége lett: a gyengécske európait a tömeg úgy nekilökte az őserősnek, hogy utóbbi pikkpakk kinyúlt, de…. De – mit mondjak? – nem bűvölt el ez az allegória. És még folytathatnám…

Ez az előadás egy szórakoztató revü nagyszerűen megrajzolt, olykor szándékosan groteszkké hangsúlyozott, életszerű kortárs alakokkal, akik még arra is képesek, hogy szükség esetén egységesen bravúrosan táncoló tánckarrá változzanak. Élvezetes a színészek minden zenélése, éneklése, nem kevésbé a korunk (anti)hősének ábrázolt rapper, Szirmai Marcell géppuskázó berappelései. A már említettek mellett nagyszerű Borbiczki Ferenc öreg boomere, akinek legnagyobb boldogsága a kacatszerzés (a persze szimbolikus) lomtalanításkor, szabályosan elbűvölő Majsai-Nyilas Tünde kő alkoholista anyafigurája, színfolt Márkus Luca speciális magyar kurvája, valamiért csak szeretni lehet Telekes Péter a napokat unikummal indító, tájszólásos, gyermekére rátelepülő, vele szót nem értő, folyton cseszigélő apáját, nagyon jó Szabó Sebestyén László cinikus, mindent tudó könyvelőként, Ötvös András előző részből áthúzott gimnáziumi igazgatóként… Mindenki lelkesen, jól teljesít.

Végül is jó volt a Vígszínházban. Hangos sikert aratott a premier, emberéletben nem esett kár, Fortinbras ugyan nem jött el… De miért is jött volna? Ez az előadás kicsit sem némacsönd.

4-6

Játsszák: Kovács Patrícia, Borbiczki Ferenc, Gál Réka Ágota, Majsai-Nyilas Tünde, Telekes Péter, Kovács Tamás, Ertl Zsombor, Medveczky Balázs, Horváth Szabolcs, Zoltán Áron, Márkus Luca, Csapó Attila, László Rebeka, Pupics Levente m.v., Laczkó Bálint e.h., Szabó Sebestyén László m.v., Ötvös András, Szirmai Marcell m.v. Táncosok: Bálint Barna, Mezei Ábel, Harangozó Boglárka, Kovács Enikő.

Díszlettervező: Schnábel Zita. Díszlettervező-asszisztens: Illés Dóra. Jelmeztervező: Vas Kitti. Koreográfus: Kondákor Ajsa Panka. Néptánc:

Berecz István. Dramaturg: Németh Nikolett. Dramaturg-asszisztens: Simon Orsolya. Zene és sound design: Urbán Kristóf. Világítástervező: Csontos Balázs. Videó: Török Marcell. Ügyelő: Terjék Attila, Varga Miklós. Súgó: Szarvas Éva. Rendezőasszisztens: Patkós Gergő. Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila.

Vígszínház, 2026. szeptember 26.