Durica Katarina: Mennyit adtál érte? / Jurányi Ház /

Ketten együtt egy érme két oldalát egyszerre mutatják: az ereje teljében lévő nőt, aki a gyerekeiért a hegyeket is elmozgatná és az anyává válás lehetőségéről lassan lemondani kényszerülőt.

Mondják, egy nő két dologért képes bármire: hogy legyen gyereke, illetve hogy ne legyen gyereke. A mondatot visszaigazolni nem tudom, de a Mennyit adtál érte? című kamaradarab láttán  el lehet gondolkodni az igazságtartalmán. Durica Katarina regényéből ezúttal Tasnádi István rendezett feszes drámát, témája pedig a hazánkban illegálisnak számító béranyaság.

Két nő – két egészen eltérő élethelyzet. Rebeka (Staub Viktória) fiatal, kétgyermekes édesanya, aki alighogy belekezd a nagybetűs életbe – férjével tanyát vásárolnak, mert a lehető legtermészetesebb módon, környezettudatosan szeretnék fölnevelni gyermekeiket –, máris újratervezésre kényszerül, párja ugyanis a munkahelyén életét veszti, s így a gyermekek nevelése mellett reá hárul a tetemes összegű banki hitel visszafizetésének terhe is. Krisztina (Ullmann Mónika) biztos anyagi háttérrel és párkapcsolattal rendelkező negyvenes, városi nő, de férjével évek óta hiába próbálkoznak, várat magára a gyermekáldás; a szex pedig az élvezet helyett a „tervgazdálkodás” terepévé válik.

Staub Viktória / Fotók: Gordon Eszter

Mit lehet tenni? Rebeka kétségbe esik, a tanya bevételei elenyészőek a törlesztőrészletekhez képest, s mikor a fájdalomcsillapító esti pohárka felhajtása után felteszi a kérdést, mivel kereshet rövid időn belül sok pénzt, a prostitúción kívül egy opciót lát a maga számára: a béranyaságot. Krisztina is az interneten keresgéli a megoldást, és olyan lehetséges kiút képe dereng föl előtte, mely egészen addig meg sem fordult a fejében, mégpedig hogy vannak nők, akik pénz ellenében vállalják egy csecsemő kihordását.

A darab Rebeka monológjával kezdődik, aztán az előadáson hol egyikük, hol másikuk szemszögéből látjuk a „közös ügy” alakulását. A kettős narrációhoz Monori András zenéje adja a részvétteli/megértő harmadik szólamot. Hármójuk együttes jelenléte, az előadásból kiszóló, a történetet egymásnak kommentáló gesztusaik és reflektáló ötleteik  formálják a női (sors)történetet a választásra és a következmények fontosságára fókuszáló kamaradrámává. Különösen izgalmas a két, fizikailag hasonló megjelenésű színésznő szerepeltetése. Ketten együtt egy érme két oldalát egyszerre mutatják: az ereje teljében lévő nőt, aki a gyerekeiért a hegyeket is elmozgatná, és az anyává válás lehetőségéről lassan lemondani kényszerülőt. Az egyiknek meghalt a férje, a másiké fizikailag még jelen van, de feltehetőleg csak kényelemből vagy becsületből. A férfi tehát ebben a történetben, mondhatni, díszlet, az események formálói, irányító és elszenvedői nők, hiányérzet mégsem lép fel ezzel kapcsolatban – érthető és indokolt a mellékkarakter(ek) skicc-szerű bemutatása.

Staub Viktória és Ullmann Mónika

A színpadkép, a kellékek  mind-mind e kettősséget erősítik. A kezdőkép szétszórt plüssei, labdái, játéktároló kosarai Rebeka, míg a kiüresedő tér a süppedős, világos gyapjúszőnyeggel Krisztina környezetét rajzolja egybe. A színpadon könnyűszerrel át lehet lépni egyikből a másikba, az életben viszont kemény a választóvonal. A termékenység. A képesség a szülésre. A büszkeség. A szégyen. A két színésznő koncentrált jelenléte egyfelől valamennyire megélhetővé teszi a néző számára a hasonló élethelyzetben lévő nők belső vívódásait, másfelől távolságot is tartanak a megformált karaktertől. A színes műanyag labdákkal eljátszott pocakosodás, illetve a pelenkába csavart labda-baba humorral, elidegenítő módon segít abban, hogy bizonyos józansággal, mérlegelve szemléljük sorsuk alakulását. A darab vége felé, egy ponton úgy érzem, sokkal baljósabbnak ígérkezett a téma ahhoz képest, ami végül kikerekedik belőle, merthogy mindenki megkapja, amire vágyott, amire szüksége volt, és a két nő szembe tud nézni egymással, megértéssel tud fordulni a másik felé. A csavar – ha csavarról beszélhetünk – akkor következik be, amikor a következményekkel szembesülnek a karakterek. A gyermeket akaró nő egy örökké síró, nyugodni nem tudó csecsemőt tart a karjaiban, a banki adósságot kifizető, de a testében nevelt gyermekről lemondó fiatalasszony nyugtató tablettákra kényszerül.

Ullmann Mónika és Staub Viktória

Mert a tetteinknek következménye van. Látszólag megkapjuk, amire vágyunk, de közben elveszíthetünk valamit, amit addig természetesnek vettünk. Férjet. Mentális egészséget. Tasnádi rendezése nem élesíti túl a dilemmát, ott fejezi be a történetet, ahol e kérdés artikulálódhat. Így a morális kérdések inkább utólag kapnak helyet (ki és hogyan felelős ebben a történetben, milyen feladata lenne a társadalomnak, hogy segítse a nőket), az előadás nyolcvan perce megmarad az érzelmeknek és a játéknak.

Durica Katarina: Mennyit adtál érte? (A Füge Produkció és a Red Snow közös előadása.)

A színpadi változatot Tasnádi István készítette. Zene: Monori András. Díszlet: Antal-Fógel Adrienn. Jelmez: Kiss Kósa Annamária. Fény-és hangtechnikus: Nemesházi Attila / Major Mátyás. Rendezőasszisztens: Király Anna. Rendező: Tasnádi István.

Játsszák: Ullmann Mónika, Staub Viktória.

Jurányi Ház, 2026. október 11.