Henryk Sienkiewicz: Quo vadis / Gárdonyi Géza Színház /

…döbbenten megfogalmazom magamban: ezek itt nem politikával foglalkoznak (még implicite, áttételesen sem), hanem művészettel.

Tökéletes színházi előadás nyilván nem létezhet, mert mindig lehet valamiből többet vagy jobbat beletenni – vagy éppen kivenni. A tökéletesség a színházban (is) csak illúzió, de az ember szívesen beleringatja magát, ha jó felé törekvést észlel, ha együtt van egy sikerre közösen törekvő tehetséges csapat, ha motiváltan megkomponált, kidolgozott anyagot visznek színre, ha elhivatottan játszanak, ha jó a rendezés, a koreográfia, a látvány, a zene, a jelmez és minden egyéb, ami kellhet még. Továbbá ha íve (az sem baj, ha eleje és vége is) van az előadásnak, ha jól szórakozom, nem unatkozom több mint három órán át, és ha folyamatosan töprengek, gondolkodom a látottakon-hallottakon, még napokkal utána is. Még annyit hozzáteszek: szeretem, ha úgy korszerű az előadás, hogy sokféleképpen is értelmezhetem a metaforáit, az elvon üzeneteit, miközben a szép mellett akár sokkolóan is a képembe tolják a nem szépet is, és kifejezetten kedvelem, ha az alkotók új formákat keresnek. De kicsit sem zavar a tradicionális jelmez és színjátszás, szerintem ez korunk színpadán tökéletesen megfér a nem finomkodó gengszter rappel vagy a vagány slam poetryval, ám szükségem van a 19. századi romantikára is, ha az a történetbe, téma-kifejtésbe, mondandóba adekvátan illeszkedik. És jöhet a bátor, hangos, eredetien megjelenített, „tiszteletlen” színházi kísérletezés is – tapasztalt idősebbektől és zabolátlan fiataloktól egyaránt.

Horváth Lajos Ottó / Fotók: Gál Gábor

Mindezek nem véletlenül az egri Quo vadis után jutnak eszembe, ugyanis mindegyik fentebb említett pozitív jelenséget érzékeltem az előadáson. A szereplők számában, időkezelésében, gondolatiságában nagy volumenű előadás megérdemli az elismerést és a sikert, minden résztvevője megdolgozott, megdolgozik érte, és ha tökéletesnek nem is nevezhetem, de kitűnő előadás. A dramaturgiát külön nem említettem, de azt gondolom, kiemelkedően fontos szerepe van a sikerben. Nyilván Szabó Sebestyén László rendező keze is benne van, de Cs. Nagy Adrienne dramaturg egy leírásokkal, mesélésekkel teli nagyregényből feszesen szerkesztett, egymásra épülő drámai jelenetekből álló színházi előadást varázsolt, amelyben a mindvégig valamerre (leginkább felfele) tartó nagyívben szépen felépülő kisdrámák is lejátszódnak. Csupán a vége felé találkozunk nézővel szembe fordulva mondott narrációval, de azok már a végkifejlet felé tartó feloldódás előkészítő eszközei. A regényadaptációk színpadi előadásának egyik lényeges kérdése, hogy milyen mértékű és módú benne az „átvezető történet-összefoglalások mesélése”, a Quo vadis nagy erénye, hogy nem ügyes-kényelmes narrálással operál, hanem elejétől végig a párbeszédek erejére épít (ami a regényben is fontos komponens, de az epikus műben a dialógusok – természetesen – igen terjengősek). Az egri előadás minden ízében színház a javából, olyan, mintha egy Shakespeare-darab mába helyezett változata volna.

A mába helyezés, amelynek különböző fokozatai, módozatai kínálkoznak, itt is nyilván elsősorban a rendezői koncepció alapvető célja. Például az is egyfajta mába helyezés, hogy a gazdájába, Petroniusba szerelmes rabszolganő, Eunice a regényben az ura márványszobrát csókolja meg, a színpadon pedig borotválás közben, egy arcára terített rongyon keresztül – az élő száját. Horváth Lajos Ottó és Varga Anna Zsófia végig érzéki kettőse, karaktereik furcsa, „kortárs” szerelme kiemelt jelentőséget kap az előadás végén is. De a rendezői koncepció korunkra utaló, verbális és szimbolikus, igen bonyolult jelrendszerét sokkal nehezebb megfejteni, értelmezni. Ebben a kérdésben nincs is általánosan igaz megfejtés, ahány néző, annyi értelmezés.

Sata Árpád, Tunyogi Péter, Dimanopulu Afrodité, Fehér István, Mráz Bence, Kozma Veronika, Ficsor Milán, Plita Márk

Nem szeretem, ha egy előadáson direkt politikai üzeneteket erőszakolnak rám, miközben magam is vallom, hogy a színház nem függetlenítheti magát az aktuálpolitikától – sem művészi, sem gyakorlati kérdésekben. De egészem más dolog művészet ürügyével szervilisként kiszolgálni az egyik vagy másik politikai oldalt (pl. mindig azt, amelyik éppen hatalmon van), mint vállalni (és artisztikusan megjeleníteni) a belső meggyőződést, a saját világnézetet. Sajnos az elmúlt évtizedekben azt kellett tapasztalnom, hogy sokan az igencsak nem szimpatikus, de gyakran igen kifizetődő előbbi hozzáállást, a kegykereső behódolást preferálták. Az utóbbi években már alig tudtam megúszni úgy színházi előadást, hogy ne az egyik vagy másik oldal nyílt vagy burkolt szimbolikus dróntámadásait kellett feszt semlegesítenem ahhoz, hogy végre eljuthassak a színházművészeti jelenséghez is. Aztán jött április 12. Azóta mind a mai napig az új bemutatók egy tekintélyes részén úgy érzem, hogy az alkotók-előadók zavarban vannak, mert nem tudják, hogy (akár művészi eszközökkel) kit-mit kell támadni, vagy kit-mit védeni, kihez kell hűnek maradni stb.

Ülök az egri előadáson, és egyre inkább arra gyanakszom, hogy már betegessé vált az agyműködésem. Ezzel biztosan sokan egyetértenek azok is, akik ugyanezzel a kórral fertőződtek meg – még nálam is sokkal súlyosabban. Szóval, ülök, és magam előtt nem titkolózva, arra várok, hogy kiderüljön: az előadás melyik politikai oldal mellett teszi le a voksát. Nehezen akarom felfogni, de az idő múlásával egyre nyilvánvalóbbá válik: egyik oldal mellett sem. A végkifejlet felé haladva, már a harmadik óra felé is még gyanakszom, ám a taps közben már döbbenten megfogalmazom magamban: ezek itt nem politikával foglalkoznak (még implicite, áttételesen sem), hanem művészettel. Releváns, rólam, nekem szóló művészettel, amelynek révén jobban megismerhetem a világot, sőt, benne még magamat is. Miközben remekül érzem magam, és szórakozom.

Kozma Veronika, Ficsor Milán

Szeretném azt hinni, hogy az elmúlt másfél-két évtizedben relatív csendben, ádáz összetűzéseket elkerülve, felnőtt egy színházi generáció (kb. a mai harmincasoké), akiknek tagjait igazán sohasem érdekelték a szüleik generációjának (aki nem tudná, és is sajna ide tartozom) bornírt marhaságai, eszetlen, önző marakodásai. Az egri Quo vadis rendezője, Szabó Sebestyén László nemsokára 35 lesz (ő a Gárdonyi Géza Színház új művészeti vezetője), a koreográfus, Kondákor Ajsa Panka kb. 25-26 lehet (de nem kizárt, hogy öregítem), ő az új tánctagozat vezetője, Cs. Nagy Adrienne dramturg korát már nem saccolgatom, de ő is köztudottan a fiatal nemzedék tagja, és bár tapasztalt kollégák is játszanak az előadásban, becslésem szerint a szereplők átlagéletkora is negyven alatt lehet.

Ha már tapasztalt kolléga… Az előadás egyik játékmotorja, akire minden szereplő bármikor támaszkodhat, aki a történetben és a karaktere gondolkodásmódjában is a legfőbb igazodási pont: Petronius szerepében Horváth Lajos Ottó. Öröm látni a tündöklő Losonczi Katát (Poppea Sabina) és a finom gesztusaival is igen hatásos Tunyogi Pétert is (Péter apostol). Hitelesen és igen szerethetőn viszi színpadra Vinicius és Lygia eleinte igencsak bonyolultan alakuló szerelmét Ficsor Milán és Kozma Veronika, ők már a fiatal generáció képviselői, mint ahogy a Nerót alakító Bari István is, aki a gimnazistakorú nézők számára szabályosan az előadás sztárja. Extravágáns karaktert hoz, darabbéli „költői fellépésein” klasszikusoktól és a mai popkultúra ikonikus szövegeiből idéz, hadar, rappel, rajong, ugrál, fetreng, előadását nem ritkán akrobatikus elemekkel díszített kortárstánccal kíséri – mindezt igen jól, tehetségesen. Külsőségeiben fiatalos, beteges egójában korokon átívelő jelenség – és számomra éppen ez az előadás legfőbb üzenete. Hogy tudniillik nem az eszmei, világnézeti, politikai hovatartozás a lényeg, hanem az, hogy rájuk hivatkozva ki hogyan akarja a közösségre erőltetni a racionálisan, céltudatosan megalapozott, avagy beteges hatalomvágyát.

Ezt a lényeget a rendezés egyértelműen és hatásosan fókuszba helyezi. Nerónak nem elég, hogy 0-24-ig mindenki körberajongja, ő olyan különlegesen nagy művész, übermensch személyiség, hogy valami egészen extra tettet kell végrehajtania, hogy méltó legyen önmagához (lásd: pl. Róma felgyújtása). Nem mondhatni, hogy Nero korunk hőse volna, de egyre jobban úgy tűnik, hogy jelenünk egyes emberpéldányai hasonlítanak rá. Az abnormális egocentrikusság korunk betegsége, széles a skálája az enyhe fokozattól a jogosnak és természetesnek vélt, másokat letipró, semmibe vevő törtetésig. Az utolsó pillanatig vártam, állást foglal-e az előadás abban a kérdésben, hogy vajon a keresztények irracionális rajongása vagy a (laza erkölcsű, tivornyázó) rómaiak viselkedése, életvitele nevezendő-e moral insanitynek (értsd: erkölcsi elmezavarnak). Figyeltem, hogy lesz-e ilyesmi, legalább finoman, de félreérthetetlenül, és ugye, aztán az már a mi dolgunk, a közönségé, hogy abból levonjuk a helytálló (párt)politikai következtetéseket. De az előadásban nincs nyoma aktuálpolitikai állásfoglalásnak, rejtett manipulációnak – még az értékválasztás kérdésében sem.

Bari István

Az alkotók és az előadók egyszerűen a gyarló, de jóra érdemes ember mellett teszik le a voksukat. Megdicsőülnek a keresztények, akiknek a puritán erkölcs és a szeretet a hitvallásuk, de apoteózist nyer Petronius és az általa képviselt világ is, amikor szerelmes rabszolganőjével közösen kilépnek a világból. Petronius korábban levélben vallotta meg Viniciusnak hitét: „A mi világunk korábban tudta, mint mi, hogyha az utolsó serleget felhajtotta, ideje elmenni, megpihenni, s ezt derűsen meg tudja tenni. Plato azt mondja, hogy az erény zene, a bölcs élete pedig harmónia. Ha ez így van, akkor erényesen halok meg, aminthogy erényesen is éltem.” (részlet a regényből, Mészáros István fordítása).

Petronius már tudja, hogy Nero halálra ítélte, a császártól így búcsúzik: „Minden ember osztályrésze a halál, tőled pedig mást úgyse lehetett várni. De hogy még éveken át hasogassa fülemet éneked, hogy lássam pirrhusi táncodban kapálózó domitiusi cingár lábadat, halljam játékodat, halljam szavalásodat és verseidet, te szerencsétlen fűzfapoéta, ez az, ami erőmet meghaladja, ez az, ami öngyilkosságra késztet.” E felindulást kétezer évvel később is szívből osztja a művészetkritikával foglalkozó, nehéz sorsú mai kolléga: azt a legnehezebb megbocsátani, ha az önmagát művésznek kikiáltó egyén képes rá és énekel, táncol, játszik, szaval, verset ír…

Az egri Quo vadis című „kétrészes útkeresés” örökké érvényes kérdéseket feszeget, az előadáson az ókor, a 19. század (az író kora) és a jelenünk bennünk, a tudatunkban, az észlelésünkben természetes vegyületben készségesen és felkavarón kavarog, elegyül. A jó három órában kisebb, majd közepes, üres szemű és szájú színpadi maszkok jelennek meg rendszeresen a színen, a legvégén egy hatalmas, az egész színpadnyílást eltakaró nagyarc ereszkedik le föntről ijesztőn, nyomasztón. A kérdés meg nyitva marad: Quo vadis, Domine?  

    

Henryk Sienkiewicz: Quo vadis (útkeresés két részben)

Fordította: Mészáros István. Rendező: Szabó Sebestyén László. Rendezőasszisztens: Ivády Erika. Díszlet/Jelmez: Ondraschek Péter. Konzultáns: Vas Judit Gigi. Ügyelő: Ujhelyi Réka. Dramaturg: Cs. Nagy Adrienne. Koreográfus: Kondákor Ajsa Panka. Súgó: Pethő Orsolya.

Játsszák: Horváth Lajos Ottó, Ficsor Milán, Kozma Veronika, Varga Anna Zsófia, Bari István, Losonczi Kata, Tunyogi Péter, Sata Árpád, Katona Levente, Csathó Norbert, Steenhuis Raul, Misurák Tünde, Reiter Zita, Dimanopulu Afrodité, Fehér István, Patonai Panna, Mráz Bence, Horváth Milán. Tánckar: Bodó Zsombor, Mester Lili Katalin, Mészáros Fanni, Plita Márk.

Gárdonyi Géza Színház, Eger, 2026. október 14.