Al-Farman Petra – Kőrösi Máté – Rubik Ernő Zoltán – Valcz Péter: A patriarchátus gyásza

A huszonévestől a hetvenesig felsorakozó szereplők a társadalomfenntartó férfiérdemek komikus felemlegetése mellett a korosztályukra nehezedő terheltségeket is játékba hozzák.

A férfiakra fazonírozott világ haszonélvezői az elmúlt években a színházakban kaptak már hideget-meleget, a sarkos feminizmustól kezdve egészen a józan észig bezárólag ütötték-verték őket. Nem egyszer ők maguk szórtak hamut a fejükre. Most elérkezett az idő, hogy a hímek is elmondják a maguk védő- és vádbeszédét.

A kortárs, kőszínházi rendszeren kívüli (független) alkotók egyik bevett munkamódszere, hogy hosszan elnyúló, alapos előtanulmányok és közös gondolkodás nyomán hoznak létre előadásokat. A patriarchátus gyásza is két éven keresztül készült és formálódott. Az alkotófolyamatot olyan közösségi események fémjelzik, mint a Férfi Fonó, a Virrasztás a patriarchátusért és az Emberkísérlet a Magyar Férfiak Napján szerepjátékkal és beszélgetéssel. Jó esetben a felvetett téma körbejárása az elkészült produkción is érzékelhető nyomokat hagy, miközben arra is tekintettel van, hogy a részletesség esetenként kifejezetten bágyasztó tud lenni a színházban. A patriarchátus a maga ezredéveivel és az életünk minden területére történt beágyazottságával komoly falat egy másfél órás előadás számára. Az előadáshoz írt felvezető szöveg és az előadás tanúsága szerint A patriarchátus gyásza alkotói nagyobbat markolnak, mint amennyit fognak, de így is elég sok marad a kezünkben.

Valcz Péter és Mészáros András / Fotó: Pongrácz Eszter

A férfidominanciával való szembenézés már a Trafó előterében elkezdődik. Kőrösi Máté (a harmincasok, a jövő nemzedékének képviselője) az elhunyt Patriarchátus kedvenc zenéivel közös karaokézásra invitál minket. Éppen Lou Bega Mambo No. 5 című slágerét hallhatjuk egy jókedélyű pasiról, aki illő tisztelet megadása mellett var le bárkit, aki szembejön vele sapkában vagy anélkül, amikor beengednek minket nemeink szerint: a nőket a nézőtérre, a férfiakat a játéktéren felállított ravatal mellé. Az egyszerű ötlet talán csipetnyi játékos elégtétel is az „alárendeltségben eltöltött” korszakok után: a nők székeikben hátradőlve nézhetik a nagyrészt biodíszletként toporgó férfiakat. A gyászszertartás a sztereotípiákkal való ironikus szembenézés szellemes csúcsra járatása. A maszkulin princípium világteremtő erejének hájpolása után a negyvenes intellektuális művész (Valcz Péter) az elvesztés fájdalmában még bele is áll a nőkbe: magából kikelve sorolja a jelenlévő színházi kellékeket, amelyek mindegyikét „nyilvánvalóan” férfiak találták fel. A túltolt hím öntudattal szembeni cinkos összekacsintás ettől függetlenül is az előadás fontos mozgatórugója. A nagy egyetértés mindig kétélű dolog: a közösség emelkedett élményét megadva, elveszi a termékeny vita lehetőségét a látottakkal.

Szerencsére A patriarchátus gyásza fokozatosan és jó értelemben egyre mélyebbre megy. A huszonévestől a hetvenesig felsorakozó szereplők a társadalomfenntartó férfiérdemek komikus felemlegetése mellett a korosztályukra nehezedő terheltségeket is játékba hozzák. Az előadás legerősebb, minden szellemeskedéstől mentes részében pedig minden színész egy-egy személyes vallomást olvas fel az apához fűződő viszonyról. Amikor ez a fajta feltárulkozás már kezdene zavaróvá válni, kiderül, hogy senki nem a saját, hanem valamelyik másik szereplő írását olvassa fel. Tisztelet az alkotóknak a személyesség és a szemérem jó érzékű arányáért! Az alkotók legnagyobb érdeme, hogy a szereplőknek az Al-Ferman Petra dramaturgi közreműködésével létrehozott szövegei, a zene és a fizikai-színházi akciók egy jó ritmusú történésfolyammá állnak össze.

Fotó: Al-Farman Petra

Érezni, hogy itt a közös munka keretén belül mindenki önmagáért és saját generációjáért is helytáll, ami emeli a produkció tétjét. A felvezető szöveg ezzel együtt kissé túlinterpretálja az egyenrangú felekként végzett alkotófolyamat társadalomfilozófiai jelentőségét: mondván, hogy mindez a férfidominancia korszaka utáni színház egy lehetséges formája. Ellenpróba, vagyis a matriarchátus talaján működő kulturális berendezkedések tapasztalata nélkül merész (bár nem teljesen légből kapott) állítás, hogy a színházi hierarchiát is a patriarchátus számlájára kellene írnunk. Ugyanez a textus utal a transzgenerációs örökség elméletére is, amely szerint a felmenők traumái és elhibázott/szerencsétlen problémamegoldási mintái átöröklődhetnek a leszármazottakra anélkül, hogy maguk átélték volna ezeket a megtöretéseket. Az előadásban elhangzó apatörténetek ezt a felvetést sem támasztják alá, legfeljebb azt példázzák, hogy az apakép megkerülhetetlenül kihat a férfiak életére (ahogy egyébként a nőkére is). Ez a hatás ezekben az esetekben éppen nem az ismétlődés, hanem a változtatás: „amit te nem jól csináltál, én másképpen teszem”.

A hat szereplő közül részben a szövegmennyiség miatt Valcz Péter, valamint az ötvenes polgárság túltolt potenciájának érzékletes példázataként Mészáros András hagy leginkább nyomot. A színészi játék, a színpadi jelenlét és a mozgásos jelbeszéd minősége viszont Téri Sándort teszi a legerősebb aktorrá. Egy fizikai színházi produkciónál legalábbis különös, hogy éppen a fizikai, mozgásos részek érződnek a leginkább súlytalannak, az előadás második felében itt-ott (például a lökdösődő jelenetben) kidolgozatlannak, már-már odavetettnek.

Valcz Péter / Fotó: Pongrácz Eszter

Rubik Ernő Zoltán zenéjének és élő zenei kíséretének ezzel szemben jól átgondolt dramaturgiai szerepe és súlya van. Az előadás zárásaként a zenész egy közös hangjátékkal kínál meg minket. Mielőtt a katartikus élményből messzemenő következtetéseket vonnánk le az együttműködés természetességéről, érdemes elgondolkodni, hogy hangok kiadásával talán sokkal könnyebb egymásra hangolódni, mint szavakkal, gondolatokkal és tettekkel. Megannyi átalakulás és válság kellős közepén nem várható el, talán nem is lehetséges elfogulatlan tisztasággal rálátni a helyzetünkre. A Patriarchátus gyásza sem tesz úgy, mintha a tuttit mondaná. Nem játszik megúszásra, de nem is fuldokol a krízisben. Annyira merül el benne, ahol még viszonylag könnyű levegőt venni: határeset.

Al-Farman Petra – Kőrösi Máté – Rubik Ernő Zoltán – Valcz Péter: A patriarchátus gyásza

Előadók: Bárdosi Artúr, Kőrösi Máté, Mészáros András, Rubik Ernő Zoltán, Szemán Béla, Téri Sándor, Valcz Péter.

Koncepció: Al-Farman Petra, Kőrösi Máté, Rubik Ernő Zoltán, Valcz Péter. Látványtervező: Rácz Lőrinc. Videó: Hidegkuti Kardos Luca. Zene: Rubik Ernő Zoltán. Fény: Lengyel Ákos Papa. Hang: Schramm Boldizsár. Rendezőasszisztens: Bálint B. Marcell. Intimitás-koordinátor: Marczibál Bence.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2026. október 23.