Makszim Gorkij: A mélyben

Ha egyszer lent vagy, lejjebb még csúszhatsz, ellenben felfelé már nem vezet az utad.

Úgy indul ez a reggel a szállón, akár a többi nap. Nehezen. Alig lehet lélegzetet venni a besűrűsödött levegőben. A testek mozdulatlanok, de krákogás és köpködés neszei hallatszanak. A közösség tagjai valójában délután vagy este készek ébredni erre a keserű világra. Később takony ürül a padlóra. Tessék-lássék víz kerül a pállott hónaljra, jelképes mosdásként. Inkább tetvesség elleni porral kenegetik magukat a lakók, hiszen a tetves azonnal repül a hajléktalanszállóról.

Nagy Zsolt és Gálffi László / Fotók: Toldy Miklós

Gorkij színdarabját Éjjeli menedékhely címen szokták játszani. Az Örkény István Színház Radnai Annamária fordításában A mélyben címmel tűzte műsorára.

Ascher Tamás rendezése három részre osztja a szereplőket. Az első csoportot azok alkotják, akiknek így, ahogy van, nagyon jó. Mi több, ennél már nem is lehetne jobb. Vállukról levetették a felelősség bármiféle terhét, így megoldódott az életük. Evéstől-evésig, még inkább ivástól-ivásig telnek a napjaik. Az életük fő eseményét az ismétlődő kártyapartik jelentik. Bubnov (Vajda Milán) egyszerűen lusta még csak moccanni is. Szatyin (Csuja Imre) helyke semmit nem tevése mögött egy vérbeli, zsigeri anarchista rejtőzik.

Nagy Zsolt, Csuja Imre, Polgár Csaba és Kerekes Éva

A második csoportban találjuk a feleségét halálba kergető, de még munkára vágyó Klescs lakatost (Dóra Béla) vagy a Bárót (Polgár Csaba), akinek a gesztusai mögött érezni az egykori arisztokratát. Ide sorolandó a kitartóan imádkozó, muszlim Tatár (Máthé Zsolt) is. Ők azzal áltatják magukat, hogy igazából nem tartoznak ide, nem is fognak soha, pedig már igen. Csak kevéske idő kell, hogy végleg illeszkedjenek a többiek közé.

A harmadik csoport két izgalmas figurájában ott a lehetőség a változtatásra, de a cselekvéshez kellő önuralom nem a sajátjuk, és segítséget sem kapnak senkitől. Nagy Zsolt Színésze valaha a Hamletben Szvercskov-Zavolzsszkij művésznéven az I. sírásót játszotta. A javakorabeli férfi lelkes kamaszként kibicel a kártyapartiban a nyilvánvalóan csaló Bárónak. A lelket alapjaiban marcangoló szeretethiánnyal küzdő ember a Színész, akit talán sohasem simogattak meg. Az öngyilkossága előtt közvetlenül, miután hosszabb ideje nem ivott alkoholt, szabadkozó tekintettel veszi kézbe újra a pálinkás poharat, tétovázó és mégis ideges kezei mindennél többet jeleznek életkudarcából.

Novkov Máté, Ficza István, Hámori Gabriella és Csuja Imre

A legtöbb energia a foglalkozására nézve tolvaj Vaszka Pepelben dolgozik. Patkós Márton ígéretesen játssza az embert, akinek az élete tragédiája, hogy előbb csap oda, mint ahogyan gondolkodik. Vaszka talán az egyetlen, akit nem kezdett még ki az alkohol. Nem ködösít, világosan látja önmagát. Születésénél fogva intelligens, mert kaméleon módjára alkalmazkodik a környezetéhez. Könyörtelenül kihasználja, hogy buknak rá a nők, persze ez utóbbi okozza a vesztét is.

A változtatni akarás eredője a több arcú Luka, aki vándornak mondja magát. Gálffi László játéka önjelölt prófétának mutatja az öreget. A vakok között a félszemű a király. Egy felületes megmondóember, akinek a humanizmusa több alkalommal csak álca. Az innen-onnan ellesett, elméletté össze nem álló információk zagyva embere ő, de a gyakorlathoz, a megvalósításhoz köze sincsen. Egy esetben, Anna halálos ágyánál kifejezetten kegyetlen. Máskor szavai mögött valóban ott dereng az igazságféle, amelybe tényleg kapaszkodni lehet(ne).

Gálffi László és Kerekes Éva

Kerekes Éva meg Kerekes Éva. Násztyát nézni kell és hallgatni, meg bámulni.

A mélyben nem használja ki az Örkény társulatának erejét. Gorkij dialógusai akár a dörzspapírok egymáson húzva. Kellemetlen érzés olvasni őket. Ezzel szemben az előadás párhuzamos sorsokat vetít elénk, amelyeket a közös helyszín, a hajléktalanszálló kapcsol egybe. Néhány mondat vázolja fel a cselekményidőre homályba vesző előéleteket, amelyeknek a magja, a kiindulópontja valószínűleg igaz. Közös élmény általában a börtön, meg a lépés, amely után visszafordíthatatlanul indultak el a lejtőn. Ezek a történetek válnak hangsúlyossá, és nem a közös jelenetek. Vélhetően azért nem elég élesek az összeütközések, mert nem mutatják meg a szélsőségeket meg a kétségbeesést. Amikor már nem a racionalitás az úr, és elszabadulnak az indulatok. Például a második felvonásban a Kosztiljov (Znamenák István) halálával végződő lincselés elnagyoltnak tűnik.

Znamenák István

A rendezés túlzottan bízik a szövegben, holott a szavak nélküli képeket visszük magunkkal. A szenvtelen gesztusok a lelkünkig hatolnak. A Színésznek hosszas pillanatokig, és még utána sem jutnak eszébe a szavak, amelyeket valaha annyiszor használt, ezért kisvártatva, bizonytalan léptekkel leül a padlóra. Vagy még inkább ilyen a haldokló Anna (Kókai Tünde) minduntalan, egyre hasztalanabb erőkifejtése, ahogy az ágy lábához rögzített lepedő segítségével próbál felülni, de már a kísérlet is meghaladja vészesen apadó energiáit. Kókai úgy van jelen, hogy alig látszik, mégis a takaró alatt minél kisebb helyet elfoglaló, ellazult teste a halál előtti, földöntúli árvaságról mesél megkapó szépséggel.

Kókai Tünde és Dóra Béla

Ha egyszer lent vagy, lejjebb még csúszhatsz, ellenben felfelé már nem vezet az utad. Sajnos, jól ismerjük ezt. Most meg ezt nézzük nagy kényelmesen a színházban meg az előadás után a köztereken is. Az utca azonban drámaibb az Örkény István Színházban látottaknál.

Makszim Gorkij: A mélyben.

Fordította: Radnai Annamária. Díszlet: Khell Zsolt. Jelmez: Szlávik Juli. Dramaturg: Gábor Sára. Zene: Kákonyi Árpád. Fény: Bányai Tamás. Súgó: Kanizsay Zita. Ügyelő: Mózer Zsolt. Rendezőasszisztens-gyakornok: Perényi Luca. A rendező munkatársa: Érdi Ariadne. Rendező: Ascher Tamás.

Játsszák: Znamenák István, Hámori Gabriella, Zsigmond Emőke, Patkós Márton, Csuja Imre, Nagy Zsolt, Polgár Csaba, Kerekes Éva, Dóra Béla, Kókai Tünde, Vajda Milán, Csákányi Eszter, Ficza István, Máthé Zsolt, Novkov Máté, Jéger Zsombor, Kákonyi Árpád, Gálffi László.

Örkény István Színház, 2019. április 13.