Szoboszlai Annamária: Nem kenyér ez

Horváth Csaba – Dargay Marcell: El valahová -

Elhullt az ember. Megszületett a hős. Megfordulni látszik az idő kútja…

Erős vitéz leszel, nagy pej lovon, mondja Anyuci Kisfiúnak. Hiszi is, nem is saját szavait. Kisfiú sehogyan sem bír elaludni. Felvillanyozza, hogy vitéz lehet. De leginkább az, hogy éhes, s éhsége egyre mozgatja képzeletét. Sajtot, hagymát, krumplit, szalonnát, kolbászt!, préseli ki magából az ételek nevét cirkuszi mutatványnak is beillő testgyakorlatok kíséretében. Aszalt szilvát, azt nem. Közben anyuci ennivalót készít. Elszántan fűrészel egy fadarabot. Félelmetes és fenyegető, ahogy küzd. Na, mit hoztam? – kérdi Anyuci. Mannát, mondja csukott szemekkel ábrándozva Kisfiú, aztán fölkiált. De hiszen ez csak egy darab kenyér, csak csillog rajta a só! Nem, ez manna, állítja Anyuci, a tetején pedig égi harmat, csillagpor ragyog, és nem akárhogy tett ám ő szert erre (a boltban már nem volt a polcon egyetlen darab kenyér sem). Egy hang hívta őt hátra a raktárba, s a hang gazdája a polcról leemelve a kezébe nyomta ezt a darab szikkadt… mannát.

Horvath Cs Trafo El valahova JGy 080 Krisztik Csaba, Horkay Barnabás és Pallag Márton / Fotók: Jókúti György

El valahova. A Forte társulat nem először nyúlt Tar Sándor szövegeihez. A társadalom perifériájára szorultak, aligkenyéren tengődők sötét rajzai fölé Horváth Csaba ezúttal egy rég letűnt kor egét festi Tasso, Monteverdi, Dargay Marcell zeneszerző, illetve a Rozmán Lajos vezette Metrum Ensemble segítségével.Bár Horváth színpadának, fizikai színházának eddig is meghatározó eleme volt a zene, most kifejezetten reflektorfénybe állítja, és felszabadultan játszik az opera műfajával, akárcsak azokkal az egyenlő méretűre vágott fagerendákkal, melyek az előadás első pillanatától jelen vannak és szerepet kapnak. A játszókat hol agyonnyomják, hol megtámasztják, hol korlátok közé szorítják a gerendák, máskor mankóul, protézisül szolgálnak a testük tengelyéből kidöntött, kifacsarodott, vagy magukba merevedett figuráknak. Van, hogy a gerenda peckes kutyafarokká válik. Máskor a hamvába dőlt férfiasság bús árbocaként csüggedez. Épül belőlük raktárpolc, épül kút, amelyben vén macska nyávogja napok óta utolsó énekét. Lesz kocsma bárpulttal, rajta üvegpohár. Betegszoba, a szomszéd férfi ajtaja, képkeret, és faforgácsoló üzem gépsora. Keresztfa a halállal küzdő anyának.

Horvath Cs Trafo El valahova JGy 092 Horkay Barnabás, Pallag Márton,Widder Kristóf, Krisztik Csaba és Fehér László

A képalkotói lelemény kimeríthetetlen. (Egyetlen egyszer fordul csak elő – Anyuci és Kisfiú jelenetében – hogy az asszony kitartóan fűrészeli, vagyis felhasználja, átalakítja (megváltja?) a fagerendát, hogy mannát meg csillagport teremtsen belőle.) Tar alakjai elsősorban a fizikaihoz, a húshoz, a létfenntartáshoz tapadnak, körüllengi őket a kilátástalanság és a Halál szaga. Mégis élnek. Mi késztet élni? – hangzik el a drámai kérdés Krisztik Csaba szájából az egyik Tar-novella címadó mondata, miközben haldokló édesanyját (Földeáki Nóra) hajtogatja élőből élettelenné. Próbálja kivonszolni a fürdőszobából az ágyba. És mi késztet meghalni? – fűzi hozzá.

Horvath Cs Trafo El valahova JGy 125 Krisztik Csaba és Hojsza Henrietta

A színészek gyakorlottan, pontos testgesztusaikkal egyetlen pillanat alatt adnak találó, olykor szánnivalóságuk ellenére is mulattató jellemrajzot. Fehér László telifogas vigyorával, térdben kemény lábaival jeleníti meg a perverz, meghunyászkodó, egykori betegápolót, Ocsenást. Földeáki Nóra túlfeszített gerinccel és nyakkal hozza a társra vágyó katonaözvegyet, Icukát. Pallag Márton sokat éheztetett állatként láttatja a Nelli után koslató Gyulát. Horkay Barnabás előre ringó csipőjével sejteti, mi mindenre kapható az általa játszott albérletkereső fiú.

A sarkából kifordult fizikai világ ellenpólusaként jelenik meg a szellemi, az ideális. Tasso eposzában, a Megszabadított Jeruzsálemben Tankréd, a keresztes lovag tudtán kívül – a hit nevében, bosszúból – ledöfi álruhás kedvesét, a pogány Klorindát. A tragédiát Megyesi Zoltán és Molnár Anna tolmácsolja a színpadon. Jelenlétük erős, drámai. Énekhangjuk, a talpig hófehér kosztümök kiemelik őket a folyton változó, jelen idejűnek tekinthető képek forgatagából. Őket nem döntik gerendák, még azokban a pillanatokban sem, mikor a Tasso szövegére írt Monteverdi-oratórium és Dargay zeneműve (mely, ha lehet, Tar realista/hiperrealista szövegeit még karcosabbra és sötétebbre hangolja) végérvényesen egymásba fonódik.

Horvath Cs Trafo El valahova JGy 198 Földeáki Nóra és Megyesi Zoltán

Míg a Tar Sándor-novellák felhasználásával Horváth Csaba emberi életutakat sűrít újra és újra egyetlen jelenetbe, addig Tankréd és Klorinda párviadalát időben kitágítja, és a csata pillanatait a jelenetek közé ékeli. Ennek a sűrített, illetve kitágított időnek a fizikai és lelki történései egymásba kopírozódnak, különös, izgalmas, és egyben zavarba ejtő kontextust eredményezve. Mi köze ezeknek a kisembereknek Tasso eposzhőseihez azon kívül, hogy ezek is, azok is születtek, éltek, haltak?

Nézőként az volt a benyomásom, hogy fölültettek egy hullámvasútra – mellettem vurstli, odébb céllövölde – s csúszom, száguldok lefelé. Az arcok körülöttem összemosódnak, nő vált férfit, férfi nőt – de hiába várom az emelkedőt, az valahogy csak nem érkezik. Helyette minden, de minden zuhan. A halálukon lévő női betegek iránt torz szerelmet tápláló Ocsenás (Fehér László), Icuka és az ő katonaviselt szomszédja tiszti egyenruhástul. De elnyelődik a faforgácsoló üzem Gyulája, a lakását albérletbe kiadó háziúr a fényesre ült nadrágjában, és el Klorinda is – akárcsak az a macska, akit a mannát megszerző Kiskutya és Nagykutya a jóság és a szeretet nevében igyekszik (nem) kihúzni abból a kútból, melybe jó pár napja beesett. Szívszorítóan reményvesztett kép, mikor Molnár Anna a korábbi büszke, fehér nadrágkosztüm helyett a Földeáki Nóra játszotta idős anya alig valamit takaró vékonyka kombinéjában jelenik meg a színen, miközben mindent betölt a zene.

Horvath Cs Trafo El valahova JGy 261 Fehér László, Horkay Barnabás, Kádas József és Widder Kristóf

Különös az imagináció, mely Molnár jelenetét időben megelőzi: a halott anya (Földeáki) látható, földön elnyúlt teste elé ereszkedő aranyló pajzzsal – Napkoronggal. Elhullt az ember. Megszületett a hős. Megfordulni látszik az idő kútja… Az előadás működik. Szét lehet kapni az El valahovát ízeire, lehet keresni, kutatni, hogy miért született meg a szellem emberként, hogy miért akarta átélni mindazt a fájdalmat, amely a teremtettjeinek jutott, hogy mi van a megváltással meg a bűnbocsánattal, s hogy mi köze az alig-múlt jelennek az eposzi időkhöz, de attól tartok, idejekorán felélném a csillagport, ami a kenyeret mannává teheti.

El valahová (A Forte Társulat, az Armel Opera Festival és a Trafó produkciója)

Zeneszerző: Dargay Marcell. Operaénekesek: Megyesi Zoltán, Molnár Anna.

Közreműködő zenekar: Metrum Ensemble – Rozmán Lajos művészeti vezetésével (zenekari tagok: Dargay Marcell – billentyű, Farkas Éva Eszter – brácsa, Rákóczy Anna – fuvola, Petrovics Anna – fuvola, Kántor Balázs – cselló, Tóth Benedek – ütős hangszerek, Hock Ernő – bőgő). Szöveg gondozása: Horváth Csaba, Földeáki Nóra. Jelmeztervező: Benedek Mari. Fénytervező: Payer Ferenc. Produkciós vezető: Kudron Anna, Nádasdi Szandra. Rendezőasszisztens: Stangl Franciska. Rendező: Horváth Csaba.

Színművészek: Fehér László, Földeáki Nóra, Hojsza Henrietta, Horkay Barnabás, Kádas József, Krisztik Csaba, Nagy Norbert, Pallag Márton, Widder Kristóf.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2019. október 9.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu