Heine Avdal & Yukiko Shinozaki: unnanounced -

 „Az kifejezetten nyomasztott, hogy egyre közeledett felénk. Nem gondoltam, hogy másik világból érkezett volna, de nyomasztott, hogy így közelít felém valami teljesen ismeretlen.”

Elhatároztuk, hogy lapunkon meghonosítjuk az interjúkritika műfaját. Egyre több felől halljuk, hogy leáldozóban van a művészetkritika régi módszere, mely szerint a kritikus megnézi az alkotást, majd hazamegy, és megírja a kritikát. Ez olyan, mint amikor a bíró kihirdeti az ítéletet. Eztán kritikai beszélgetéseket fogunk szervezni, amelyekbe akár érdeklődő nézőket is belevonunk – ha vannak figyelemre érdemes saját gondolataik a látott előadásról.

Kutszegi Csaba beszélgetőtársa ezúttal Tyler Teadora, aki az Állatorvostudományi Egyetem biológus karán végzett. Tanulmányai alatt az agykutatás mellett köteleződött el, jelenleg a SOTE-n végzi a doktori iskolát, ahol a skizofrénia és az autizmus sejtszintű és molekuláris hátterével foglalkozik. Nem tagadjuk: kifejezetten gyümölcsözőnek reméljük a kortárstánc és az agykutatás véletlen találkozását – a (kritikai) boncasztalon.

Kutszegi Csaba: Milyen színházat szerettél, amikor még nem kellett az agykutatás oltárán feláldoznod a rendszeres színházba járást?

Tyler Teadora: Hozzám közelebb állnak azok a kortársalkotások, amelyek furcsák, szokatlanok, és nincs minden kimondva bennük. Klasszikusokat is inkább olyanokat szerettem nézni, amelyek más megközelítéssel, modern felfogásban mutatták be a darabot. Úgy érzem, az ilyen előadások jobban meg tudják szólítani a mában élő embereket, mint mondjuk egy klasszikus operaelőadás – persze ez utóbbiak is a maguk módján lehetnek nagyon jók és katartikusak.

A képek forrása a Trafó (trafo.hu)

Lekötött, megszólított a Heine Avdal – Yukiko Shinozaki szerzőpáros unannounced („nem bejelentett”) című produkciója a Trafóban?

Igen. Nem olyan nagyon mélyen, de az érzések és asszociációk szintjén, igen.

Jól érezted magad az előadáson?

Nem mindig.

Előfordult az is, hogy féltél?

Szerintem egyfajta mesterséges félelemkeltésre törekvés néha benne volt a pakliban, de nagyon emberfüggő, hogy ez kire hogyan hat.

Szerinted az unannounced színház?

Ez definíció kérdése. Attól függ, mit nevezünk színháznak.

Jó. Próbálkozzunk egzakt megközelítéssel! Az alábbi műfajokból hány százaléknyi található az unannouncedban? Színház, képzőművészeti installáció, performansz – jelentsen is ez utóbbi bármit.

Legyen 50 % installáció, 25 színház és 25 performansz, de megint csak: ha nem áll rendelkezésünkre pontos definíció, akkor nincs igazán értelme…

Pláne, hogy e kategóriák között nincsenek éles műfaji határok, hanem sokszor lazán átcsapnak egymásba. Vegyük sorra, hogy mit láttunk, mi történt. Annál is inkább, mert nem mindenki ugyanazt látta, hiszen több kisebb csoportban egy-egy vezetővel keresztül-kasul barangoltunk az épületben…

Nem tudhattuk biztosan, hogy mikor kezdődik az előadás. Álldogáltunk a Trafó Nagytermének bejárata előtt, kaptunk kis papírlapokon különféle jeleket, rajzokat, betűket, absztrakt alakzatokat, például kivágott felhőket vagy szabályos mértani síkidomokat. A rajzokon emberfigurák is előfordultak: volt, amelyik földön kúszott, és hiányoztak testrészei, vagy épp egy macska ült rajta. Sokan ezeknek a jelentését, a bennük rejlő üzenetet próbálták megfejteni, de volt, aki inkább a többi embert figyelte.

Kik adogatták ezeket?

Azt azért viszonylag hamar ki lehetett találni, hogy ők már a szereplők. Óvatosan, sőt, jelentőségteljesen mozogtak. Falakra, asztalokra helyezték a cetliket, de hamar a személyes terünkbe is beléptek: valakinek a táskájára ragasztottak papírt, másnak a cipőfűzőjére kötöttek. Különös volt, hogy nem beszélnek; szemkontaktussal és néha furcsa gesztusokkal jelezték, hogy mit akarnak.

Pedig azokat az angol szavakat és egyszerű mondatokat, amelyek a későbbiekben felbukkantak az előadáson, a Trafó jellemzően fiatal közönsége teljes létszámban megérti…

Szerintem ezzel már direkt rá is hangoltak minket arra, hogy beszédre ne számítsunk, hanem inkább olvasni fogunk, és egyéb látható, hallható ingerek fognak érni minket.

Mi történt utána?

Egy idő után csoportokra osztottak minket, és különböző időben elhagytuk a helyiséget. Hogy merre jártunk, azt én már nem tudom elmondani. A vezetőnk végig szavakat és rövid mondatokat vetített a legkülönfélébb helyekre (falra, padlóra, függönyre) egy kis kézi projektorral. Szűk folyosókon haladtunk; én az irány helyett a szavakra figyeltem. Furcsán meghatott, hogy a vetített szavak milyen mélységeket tárnak fel a hétköznapi felületeken. Lépcsőkön haladtunk le-fel, majd egy színházi öltözőbe értünk, ahol tükrös asztalok sorakoztak székekkel, elöl hagyott holmikkal, gyümölccsel.

Végül mindenki ugyanabba a tágas térbe érkezett meg, amelyről igazán csak sejteni lehetett, hogy tágas, mert látni szinte semmit sem láttunk, eleinte hallani is csak alig valamit. Látni nem láttam, de éreztem, hogy emberek vannak a közelemben.

Én megálltam, és mozdulatlanul próbáltam érzékelni, hogy hol, hányan vannak körülöttem. Eleinte nem volt ijesztő, de kicsit azzá vált, amikor furcsa zajokat kezdtünk hallani, és az emberek is mindenfelé megmozdultak. Nagy volt bennem a bizonytalanságérzet.

Egyre erősödtek a hangok és a fel-felvillanó éles fényben egyre több sötét alak látszódott egy pillanatra, amint a közelben vagy távolabb machinálnak valamit. Később hosszabb ideig látszódtak a fényben a tömeg közepén, de távolabb is egy-egy furcsa, megalkotott, megkoreografált pózt tartottak.

A pózok előtt sokszor mintha egy-egy befejezett mozdulat maradványát lehetett volna látni…

Sokszor sokan mondják, hogy az a jó színház, amelyik a világunkról szól, amelyben élünk. Ezzel egyetértesz?

Hát, gondolom, akkor szólít meg minket „igazán” a színház, ha valahogy a mi életünket, élethelyzeteinket tükrözi vissza… Ha kapcsolódni tudunk a dologhoz.

És az a sötét, bizonytalan világ, amelyben ott voltunk, az olyan, mint a mi világunk, amelyben élünk?

Szerintem nagyon sokan ismerjük azt a világot. Nem a tárgyszerű, fizikai világra kell itt gondolni, hanem a belsőre. A félelmeinkre, a szorongásainkra… Én az előadás közben sokszor azt a nyugtalanító érzést éreztem, amit a szorongásos álmaim után szoktam.

Bennem is felidéződtek inkább gyerekkori, nyomasztó álmok, de én önkéntelenül lefordítottam magamnak egy szinte konkrét „itt és most” helyzetre is: igen, pontosan így élünk, sötétben, félve tapogatózunk, azt sem tudjuk, ki van tőlünk fél méterre, nem merünk senkit megérinteni vagy megszólítani, mert egyre kevésbé ismerjük a szabályokat. Még azon is elgondolkodtam, hogy nézőként van-e jogom pl. felkapcsolni a telefonom lámpáját, vagy szólni valakinek, ha már nagyon nem érzem jól magam a helyzetben. De a titokzatos, ijesztő álomvilág és a szürreális asszociációk dacára ez a produkció nem egy placcra kiszórt, szabadon hömpölygő káoszhalmaz. Nagyon tudatosan meg van benne szerkesztve minden…

Abszolút így látom én is: nagyon jól megkomponálták az egészet. És jóleső érzés volt, ahogy az elején még érthetetlen jelekből összeállt egyfajta jelentéstartalom.

Az álmokból egyszer csak felriadtunk: hirtelen csönd és teljes nappali fény lett a teremben, nézhettük egymást. Jó volt felébredni?

A hirtelen fény miatt kellemetlen volt, de néhány másodperc múlva az ember örült, hogy lát, úgyhogy olyan vegyes érzés volt az egész. És nem tudhattuk, hogy vajon mi fog még következni…

Szóval, visszatértünk a mi világunkba, legalábbis egy hozzá külsőségekben is hasonlóba, ez akár némi megnyugvással is szolgálhatott. De én gyanakodtam. Biztos, hogy ez a mi világunk? Azért nem lehettem ebben biztos, mert a korábban vetített szövegfoszlányok – legalábbis az én olvasatomban – visszatérően párhuzamosan létező világokra utaltak. Hogy ugyanebben az időben valahol valakik ugyanezt csinálják, hogy ilyen meg olyan térbe érkeztünk stb. Te nem gondoltál párhuzamos dimenziókra?

Nekem erről az jutott az eszembe, hogy sohasem azzal foglalkozunk, ami éppen akkor és ott van, hanem inkább más terekkel, más emberekkel. Eszembe jutott a többi csoport, akik ugyanebben az időben az épület másik terében teszik azt, amit mi fogunk, illetve már megtettünk. Jó érzés volt elvonatkoztatni magamtól, és távolról rálátni arra, hogy mit csinálunk ugyanabban az időben a többiekkel együtt. Ezt kifejezetten ellenpontozta az, hogy többször az adott helyszínen megragadta a figyelmemet valamilyen apró, egyszerinek tetsző részlet.

A vége felé újra sötétbe kerültünk, és a nagyfüggöny egyik sarkában megjelent egy növekvő, különböző alakzatokat felvevő fénycsík. A mozgásával egyértelműen felidézte az előadás elején papírlapokon osztogatott jeleket, ábrákat. Nagyon futurisztikus volt a látvány, és ahogy mozgott, nőtt a fénycsík, rám olyan benyomást tett, mintha egy teljesen más világból (dimenzióból?) érkezett (vagy azt idéző) élő organizmus volna. Erről mit gondolsz?

Az kifejezetten nyomasztott, hogy egyre közeledett felénk. Nem gondoltam, hogy másik világból érkezett volna, de nyomasztott, hogy így közelít felém valami teljesen ismeretlen.

Számomra volt egy nagyon emlékezetes jelenet az előadáson, amelyet a magam módján értelmeztem is. Nem sokkal a fénycsík megjelenése előtt, ugyanúgy álltunk a tömegben, félhomályban, és az egyik szereplő kezében egy hosszú kötéllel diagonálisan szaladgált köztünk: leeresztette, majd újra felhúzta a teret kettéosztó nagyfüggönyt. A függöny mögött mindig kicsit más-más képül tárult fel és tűnt el. Szerinted meg kell magyaráznunk magunkban, meg kell fejtenünk, hogy mit akart jelenteni ez az akció?

Biztos van, aki meg akarja fejteni, de nem mondanám, hogy „meg kell”. Én abban a jelenetben nem is a függönyre és az azt mozgató férfire figyeltem, hanem a korábbi vezetőnkre, aki a mozgatott függöny alatt feküdt. Annyira megragadott az a kép, amikor csak a keze lógott ki a függöny alól, hogy percekig rá figyeltem. Úgyhogy a függönymozgás szimbolikáján nem is gondolkoztam.

Amikor hagyományos „kukucska” színházban ülünk, és nézzük a színpadot, a rendezés tulajdonképpen oda tudja irányítani a figyelmünket, ahova éppen akarja. Tanulságos, hogy egy, az unannouncedhoz hasonló, vándorló, „részvételi” színházban mindenki azt néz, amit éppen akar, nyugodtan leragadhat egy őt erősen megfogó beszédes apróságnál.

Szerinted mi volt az a függönymozgatás?

Szerintem: színház. A shakespeare-i híres közhely értelmében, hogy tudniillik színház az egész világ… A függöny mögül mindig egy új illúzió, egy új világ képe tárul fel, minden következő pillanatban egy új jelenet kezdődik, amelyik sosem lehet már ugyanaz, mint az előző volt, mert már egy másik tér-idő metszetben van, ha úgy tetszik: másik dimenzióban. Persze az én agyamban szinte állandóan színház van… Van olyan részlet, ami nem került szóba, de kiemelnéd?

Volt egy pillanat, amikor a semleges, idegenszerű hangulat váratlanul bensőséges lett. A vezetőnk terhes volt, a hasa már elég komolyan gömbölyödött. A nagyterem felé tartva egyszer megállt, és a „somebody else” szavakat a saját hasára vetítette. Számomra ez a pillanat végtelenné vált.

 

Heine Avdal & Yukiko Shinozaki: unnanounced

Koncepció és rendezés: Heine Avdal, Yukiko Shinozaki. Alkotók és előadók: Heine Avdal, Yukiko Shinozaki, Ingrid Haakstad, Orfee Schuijt, Krisjanis Sants, Yumi Osanai, Gabel Eiben. Hang: Johann Loiseau. Fény: Hans Meijer. Fénytechnika: Michael Janssens. Médiaművész: Julie Pfleiderer. Dramaturgia és szöveg: André Eiermann. Rajzok: Orfee Schuijt. Elektronika: Johann Loiseau, MatthieuVirot. Menedzsment: Bob Van Langendonck. Producerek: fieldworks (BE), Heine Avdal (NO).

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2022. március 25.