Valère Novarina: Az Árnyak Játéka / Nemzeti Színház, MITEM -

Az Árnyak Játéka nem más, mint egy 21. századi haláltánc, melyet azonban furcsamód nem a halál, hanem az élet felfoghatatlansága motivál.

Törött, térdére rogyott, oldalára borult, derékba tört zongorák mindenfelé a színpadon. Balra hátul – mint régi vonatállomáson – padokon emberek zsúfolódnak. Egy idős, pocakos férfi előre lép, kezében könyv, rajta házikabát, és olvasni kezdi Ovidiustól az Metamorphosest.

A gyűjtemény mintegy 250 mitológiai történetének közös vonása, hogy mindegyikben valamilyen átváltozás történik. Talán ez az utolsó kapaszkodó, amihez vissza tudok nyúlni. Ezek után mi hogyan milyen sorrendben történik? Alig-alig tudom fölidézni, mert a két francia társulatból Jean Bellorini rendező irányításával összeállt csapat zenével, operával ötvözött szószínháza úgy dolgozza föl az Orpheusz-mítoszt, hogy a színen látható játék hol egy középkori moralitás, hol egy haláltánc, hol egy bohóctréfa, hol pedig egy filozofikus dráma képét ölti. Valère Novarina szövege zseniális, és egyben befogadhatatlan, de ha a néző hajlandó elengedni a fonalat, amelytől a szabadulását a labirintusból reméli, akkor a vég nélkül beszélő, egyre csak beszélő szereplők mellett leginkább a zene és az érzékekre minden irányból ható atmoszféra révén mégis áthajózhat a túlpartra – no, nem a Styxen túlra, hanem annál barátibb helyre, oda, hol a szóvirágra sóvirág bont szirmot, és kövektől tétova szánkat elnyeli Pürrha.

Fotók: Christophe Raynaud de Lage / A fotók forrása: mitem.hu

Remek karakterek sorjáznak a színen. Orpheuszt és Euridikét fölváltva játssza két pár: az egyik a félkegyelmű, lírai bohócok modorában, a másik talpraesett, öntudatos komédiásként. Emez férfitagja vége nincs nagymonológjában az emberiség zseniális (és kevésbé az, ámde híres) gondolkodóinak istendefinícióit sorolja egyre, rádöbbentve önhittségünkre, tudásunk véges voltára, de egyben a megismerésben rejlő szabadságunkra is. Van a francia nyelvben egy ragyogó anagrammája a Dieu (Isten) szónak, és ez a Vide (űr) – kezdi beszédét. A jelenet az egyetemes felvilágosodásunk dicshimnusza és paródiája egyben, mert egyre csak isten létére kérdezünk, miközben azzal sem vagyunk tisztában, kik vagyunk mi. Honnan lettünk? Mi az élet? És mi közünk a kőhöz azon kívül, hogy a fejünkben is székel egy nehéz valami – az agy, az elme? –, ami visszaroskad magába minden bevetés előtt és után.

Hogy az előadásnak Orpheusz és Euridiké története csupán távolról szab keretet, a van-e élet a halál előtt kérdés felvetésével válik világossá. (Feldmár András ehhez kevésbé költői formát választott.) A válasz pedig, ha van is, elvész az egyre burjánzó szavak közt, gondolom, szándékosan. Helyenként nehezen értelmezhető, túlbonyolított az előre és hátra hivatkozásokkal teletűzdelt szöveg ebben a cselekmény nélküli drámában, de az „árnyaknak” köszönhetően nem szenved csorbát a költőiség.

Hogy kik ezek a címben is hivatkozott „árnyak”? Régi hiedelem, hogy a halottak, amikor éjfélt üt az óra, kiszállnak sírjaikból, s táncba kezdenek. Ez a kép szolgált alapjául a középkor kedvelt műfajának, a haláltáncnak, mely arra figyelmeztet, hogy a véget senki sem kerülheti el, legyen akár gazdag, akár szegény. A Halál demokratikus, előtte mindenki egyenlő. Az Árnyak Játéka nem más, mint egy 21. századi haláltánc, melyet azonban furcsamód nem a halál, hanem az élet felfoghatatlansága motivál. A középkori haláltáncokat a keresztény világkép megrendülése, a társadalmi ellentétek felszínre törése és a pestisjárvány hívta elő. A mi korunkét a kétely az én létezésében, a valóság és a virtualitás közti feszültség. A tény, hogy koronavírusunk is van, bojt a bohócsüvegen. Vajon Orpheusz miképp lamentált életről és halálról aztán, hogy az Alvilágból jövet az isteni tiltás ellenére visszanézett Euridikére, mire a nő örökre Hádész foglya maradt?

Az előadásban Monteverdi Orfeója mellett kortárs szerzők művei szerepelnek, mentsvárat jelentve a szavakba gabalyodott nézőnek. Ezek azok a pillanatok, amelyek elsősorban a lélekre apellálnak, nem pedig az intellektusra. Ilyenkor veszi észre a néző, hogy a jelmezek remekek, hogy a díszleteket jól átgondolták, hogy vannak fények is a színpadon, s végre az ő agyában is fény gyúl, hogy elég, ha kényelmesen hátradől, ez egy játék, az árnyaké, s hogy nem kell minden egyes elhangzott szót kővé változtatni.

A MITEM 8. napján ismét láng gyúlt a színpadon, hosszan, egy vonalban lobogott. Zászlók nem érkeztek.

Valère Novarina: Az Árnyak Játéka (Théâtre National Populaire (TNP); La Criée – Théâtre national de Marseille, Franciaország)

Szereplők: François Deblock, Mathieu Delmonté, Karyll Elgrichi, Anke Engelsmann, Aliénor Feix, Jacques Hadjaje, Clara Mayer, Hélène Patarot, Liza Alegria Ndikita, Marc Plas, Ulrich Verdoni. Eufónium: Anthony Caillet. Zongora: Joachim Expert. Cselló: Barbara Le Liepvre. Dobok: Benoit Prisset.

Művészeti munkatárs: Thierry Thieű Niang. Díszlettervező: Jean Bellorini és Véronique Chazal. Világítástervező: Jean Bellorini és Luc Muscillo. Videótervező: Léo Rossi-Roth. Jelmeztervező: Claudine Crauland. A jelmeztervező asszisztense: Macha Makeïeff, Nelly Geyres köreműködésével.

Haj és smink: Cécile Kretschmar. A díszlet építése, a jelmezek kivitelezése: TNP műhelyek. Rendezőasszisztens: Mélodie-Amy Wallet. Zene: Claudio Monteverdi Orfeo című művéből, valamint Sébastien Trouvé, Jérémie Poirier-Quinot, Jean Bellorini és Clément Griffault eredeti kompozíciói. Zenei vezető Sébastien Trouvé, Jérémie Poirier-Quinot közreműködésével.

Nemzeti Színház, Nagyszínpad, 2022. április 29.