Kutszegi Csaba: Cukros bácsi lettem

IV. NEXTFESZT / Trafó – AUTOBIOGRAFIKUS KRITIKA

Kutszegi Csaba, szólaltam meg, mire a gyönyörű nő: Néder Panni. Hírből ismerlek, folytattam a társalgást, mire Panni: hírből én is.

A színház gyorsan változik, hogy gondolhatnánk azt, hogy a róla szóló kritika változatlan marad? Ha van autobiografikus (magyarul: önéletrajzi) színház, miért ne lehetne autobiografikus kritika is? Sőt: szerintem autobiografikus színházról autobiografikus kritikát illik írni.

Az idei, IV. NEXTFESZT első előadása nekem kortársosan artisztikusan, direkte nyögve-nyelve kezdődött. A pénztár és ruhatár között támasztottam a falat, amikor odajött hozzám Georgita Máté Dezső, és megkért, mondjam el neki, melyik a kedvenc szerelmes számom. Hirtelen egy se jutott az eszembe, és nem is tudtam gondolkodni rajta, mert magamban dühöngtem, hogy így lefagytam. Aztán meg azon, hogy miért dühöngök, mért nem vagyok laza, mint Dezső. Utóbbi már majdnem dolgavégezetlenül elsomfordált, amikor végre kinyögtem: Szerelmes asszony vagyok! Mintha kicsit furcsán nézett volna rám, de visszakérdezett: ki énekli? Hát a Barbra Streisand, mondtam. Tudod: I am a woman in love… Nem úgy nézett, mint aki tudja. Hogy írják a nevét, kérdezte bizonytalanul, betűznéd? Persze, mondtam, és közben éreztem: mindjárt elemembe jövök, máris magabiztosabbnak érzem magam. Először is a legfontosabb: nem Barbara, hanem Barbra! Tehát csak két „a” van benne, a „b” után nincs. És Streisand, fejeztem be. Köszi, mondta Dezső, és elment. (Elárulom előre: hiába dolgoztunk, a dal nem került be az előadás zenefelismerő játékába.)

nextsimon iringóGöndör László és Fekete Ádám / Fotó: Simon Iringó

Megérkezett végre a jelzés, hogy a nagyérdemű elfoglalhatja a helyét a Trafóklubban. Nehéz volt eldönteni, hogy e hírnek a publikum örül-e jobban, vagy Fekete Ádám és Göndör László, akik a fesztivál nyitóelőadása előtt a lépcsőházban csinálták nekünk a fesztivált. A két remek színházi fickó autobiografikus elemekkel sűrűn átszőtt parádézását nézve azt tippelgettem magamban, hogy vajon precíz műgonddal gyűjtötték-e össze az előadott sok rossz poént és érdektelen információt, vagy csak úgy spontán dőlt belőlük. Szerintem az előbbi, merthogy NEXTFESZT-en nem a(z eddig annak tartott) lényeg a lényeg, hanem a lényeg ellentéte: a nem-lényeg – ez szerintem akár mottója is lehetne a következő KÖVETKEZŐÜNNEPIJÁTÉKOKNAK.

Leérvén a Trafóklubba, elfoglaltam a hozzám legközelebb eső, a második sor szélén álló széket, lehuppantam, nézelődtem, várakoztam. Akkor még nem is sejtettem, hogy nemsokára át fogom élni az elmúlt évek, évtizedek egyik legszebb, önéletrajzomba kívánkozó színházi élményét. Történt ugyanis, hogy mellém, a balomra az Imely Zoli ült le, akit két ember követett. Ők is leültek a sorba. Eseménytelenül telt el néhány másodperc, aztán Zoli finoman oldalba bökött, és megkérdezte: van cukrod? Van, mondtam. Mire a Zoli mellett ülő gyönyörű nő felnevetett, és így szólt: ennyi lenne az egész? Ennyi, válaszolta Zoli, majd felém fordult: megkínálsz minket? Persze, mondtam. Átnyújtottam neki a teljes keménypapír-zacskós cukormentes cukromat, ő megkínálta a gyönyörű nőt, aki kivett egyet, megköszönte, majd továbbnyújtotta az ő balján ülő férfinak, aki szintén kivett egyet, ő is bekapta, de nem köszönte meg. Akkor ismertem meg: a Vajdai Vilmos volt (hm, megjegyeztem). A cukor visszakerült hozzám. Zoli? – kérdeztem Imelyt, de ő nem kért. Viszont a gyönyörű nőre és rám mutatva, megkérdezte: ti ismeritek egymást? Nem, mondtuk. Kutszegi Csaba, szólaltam meg, mire a gyönyörű nő: Néder Panni. Hírből ismerlek, folytattam a társalgást, mire Panni: hírből én is.

nextfodorcsilla It's a MATCH - or will be - maybe - / Fotó: Fodor Csilla

Ezzel be is fejeztük, mert elkezdődött az előadás, illetve mindenkié folytatódott önmagában, miközben mindannyian igyekeztünk egy közös térre figyelni, ahol is Georgita Máté Dezső, Kozma Zsófia Rebeka, Lestyán Attila és Szántusz Noémi Noya különböző csoportos alakzatokba rendeződve, néha furcsa pózt tartva arról mesélt, ki kivel hol ismerkedett meg, bejött-e neki a tinder.com vagy sem, tetszenek-e nekünk így, ahogy most állnak, fekszenek stb. Persze nekem a Pannival történt megismerkedésünkön járt az eszem. Nem tudtam betelni a kisebbfajta csodával. Hiába, no, tényleg az élet a legjobb dramaturg és rendező! Ugyanis Néder Panni (egyik) szakterülete… Na, mi az? Igen, az autobiografikus színház (persze nyilván éppen ezért volt ott).

Azért eszembe jutott az is, hogy Szántusz Noémi Noyát nemrég (ősszel) láttam A nagy kacsashow című autobiografikus előadásában. Abban is nagyon kedves és szeretetre méltó volt, és talán még inkább játékos kedvű, pedig akkor sokkal szomorúbb történeteket mesélt el (adott elő?) önmagáról. E mostani előadás, az It's a MATCH - or will be - maybe - rendezőjét, Tózsa Mikolt Emesét is akkortájt láttam, az ő FreeSZFE-s vizsgadarabja az Isten, haza, konyha – avagy ma már keresztbe álltam a Bajcsyn című – szintén autobiografikus – előadás volt. Róla az jutott eszembe, hogy egy igen kitűnő koreográfus-rendező barátommal hosszasan beszélgettem a performanszáról, és megtudtam tőle: Mikolt szerint éppen az az előadás, amelyiket én láttam, nagyon rosszul sikerült, mert egy csomó mindent elrontott benne. Én nem vettem észre semmilyen hibát vagy tévesztést, hogyan is vehettem volna észre, amikor nem ismerem Tózsa Mikolt Emese élettörténetét, következésképpen nem tudhatom azt sem, hogy ahhoz képest jól vannak-e eljátszva (előadva) az egyes jelenetek és az egész performansz. De a barátom röviden elmagyarázta a lényeget. Valahogy imigyen: „Az az előadás a performativitásra lett kitalálva, abban kell Mikoltnak megtalálnia a saját hangját. A performativitásban az a legfontosabb, hogy az előadó nem játszik szerepet. Nem betanult dolgokat ad elő. Ez nem azt jelenti, hogy minden spontánul ott és akkor születik meg, hiszen minden előre ki van találva. Azon az előadáson Mikolt elkövette azt a hibát, hogy belemenekült a színház klasszikus formáiba, játékmódjába. Előtte nagyon átnézte a szövegét, és nagyon pontosan azt mondta el, precízen betartott mindent, ami ki lett találva, és elkezdett elképzelt szerepeknek megfelelni, ahelyett, hogy önmagát adta volna.”

jókedvbobálkatalinA kimondhatatlan jókedv játéka / Fotó: Bobál Katalin

Kb. itt tartott saját, belső autobiografikus előadásom egyik felidézett nagymonológja, amikor felkaptam a fejemet arra, hogy Lestyán Attila jobbra-balra perdülve, ugorva, gurulva betáncolja az egész játékteret, és közben kapcsolatot tartva a publikummal igényesen előadja a jól megformált verbális szövegét. Tetszett, amit csinál, nagyon jó volt a jelenetben, de mivel akkor is erősen a performativitásról nemrég tanultaknak a hatása alatt voltam, tippelgetni kezdtem magamban: azért jó-e vajon, mert mindent betartva megpróbál megfelelni az elképzelt szerepnek, vagy azért, mert önmagát adja (esetleg a kettő bombasztikus kevercse lenne az ideális megoldás?).

Lestyán mindenesetre nemcsak kitűnő színész, hanem igen kedves ember is. Amikor az előadáson elkezdődött a nagy közös bingó játék (kartonpapíron kaptunk kilenc állítást, és mindegyikhez embert kellett találni, akire illik), nos, akkor a nézők felpattantak, Néder, Imely és Vajdai is bevetette magát a nyüzsgésbe, én meg egyedül ücsörögtem a sor szélén, és szomorúan nézegettem a kartont. Lestyán kiszúrt a mozgó tömegen keresztül, odajött hozzám, és megkérdezte: mi a baj? Otthon hagytam az olvasószemüvegemet, és egy rohadt állítást sem tudok elolvasni, mondtam. Ó, majd én segítek neked, mondta, majd hozzátette: én leszek a szemed. Ez nagyon szép volt, Attila, gondoltam magamban, de elhárítottam a baráti ajánlatot: nincs már időnk, mindjárt vége a játéknak (és itt titkon elérzékenyültem magamtól, mert éveim hozzá képest igencsak előrehaladott számára gondoltam)… De azért magamban elképzeltem: az életrajzom micsoda fináléja lehetne, hogy eljátszom a Trafóklubban Teiresziaszt, és Lestyán Attila a fiú, aki vezet engem, akinek a vállára támaszkodom (ha valahogy elérem). Basszus, most lebuktam: még a korszerű autobiografikus kritikámban is ilyen ósdi, konzervatív jeleneteket vizionálok.

nextballánemőkeYou are the flow / Fotó: Ballán Emőke

Másnap, a IV. NEXTFESZT második napján megnéztem a Horváth Attila – Kiss Rebeka Petra alkotó-előadó táncos páros A kimondhatatlan jókedv játéka című kifejezetten autobiografikus produkcióját. A két fiatal táncművész az én fordításomban a Kortárstáncosok Nagy Magyar Társasjátékát játszotta és mutatta be nekünk: ha a független szférában talpon akarsz maradni, számlaképesnek kell lenned, adóznod kell, lesheted a pályázatokat, ösztöndíjakat, ajánlásokért kell kuncsorognod, el kell vállalnod minden munkát, hogy kifizesd az albérletet és a számláidat, mindeközben sérülésekkel, COVID-dal kell küzdened, meg minden egyébbel, amire nem is számítasz, de úgyis beüt. A következtetés a végén: fel kell adni!

Persze én ezen az előadáson is „két filmet néztem” párhuzamosan. Ugyanis tömegével száguldottak, zúdultak elém az emlékképek arról, milyen volt a múlt század hetvenes éveinek végén pályakezdő balettművésznek lenni az Operában. De ezt a korszakot én magamban már rég betiltottam. Felesleges is lenne bármilyen önéletrajzi színházat készíteni róla, hiszen a kutyát sem érdekli, mi hogy volt akkor. Most a jelen (és a jövő) a tét.

A kimondhatatlan jókedv játékáról kijövet a Nagyterem előterében Oberfrank Réka, Kancsó Luca, Keresztes Patrik, Tillinger Alex és Takács László táncolt: a helyhez igazítva előadták Csuzi Márton és Jenna Jalonen: You are the flow című, kb. negyedórás koreográfiáját. Sikerrel: a végére szinte mindegyik körben álló nézőt bevonták a közös táncba. Öröm volt ezt látni. De azért én táncra nem perdültem. Csöndben, észrevétlenül kivonultam, miközben magamban tervezgettem, mi álljon a még folyamatosan készülő autobiográfiám következő lapjain. Mert sohasem lehet tudni, hogy az élet írja-e a színházat, vagy eleve úgy alakítjuk az életünket, hogy jó színház legyen belőle. Nálam mindenesetre eztán cukor mindig lesz.    

Tózsa Mikolt: It's a MATCH - or will be - maybe -

Rendez: Tózsa Mikolt Emese. Játszik: Georgita Máté Dezső, Kozma Zsófia Rebeka, Lestyán Attila, Szántusz Noémi Noya. Látványoz: Szombathy András. Zenél: Mózes Zoltán. Mentorál: Hudi László.

Horváth Attila – Kiss Rebeka Petra: A kimondhatatlan jókedv játéka

Alkotók-előadók: Horváth Attila – Kiss Rebeka Petra. Zene, vetítés: Bagi Anna. Fény: Dézsi Kata. Jelmez: G. Szabó Zsuzsanna. Koreográfus: Horváth Attila.

Csuzi Márton – Jenna Jalonen: You are the flow

Zene: Petróczki Ákos, Csuzi Márton. Előadók: Oberfrank Réka, Kancsó Luca, Keresztes Patrik, Tillinger Alex, Takács László.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2023. március 1-2.

IV. NEXTFESZT

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu