Anton Pavlovics Csehov: Cseresznyéskert / Katona József Színház -

A rendezés tehát úgy aktualizál, hogy miközben hű marad a drámához, felfrissíti azt mind nyelvileg, mind a megformált alakok szintjén, ezáltal képes lesz úgy szólni egy színházi társulat – vagy akár egy egész ország – létállapotáról, hogy nem válik didaktikussá.

Itt már semmi nincs. A Tarnóczi Jakab rendezte Cseresznyéskert színpada nem fokozatosan üresedik ki, mint valamely, háború vagy a politika miatt élhetetlenné váló ország. Már eleve üres az, s a játékteret csak egy sor asztal szegélyezi jobbról, rajtuk székek, mint egy tanteremben, amit előkészítettek a takarításhoz. Az egész tér sötét, szürkés, s a fentről belógó, lámpát helyettesítő gigászi világítótest futurisztikus szellemi lényként, vagy talán mesterséges Napként terpeszkedik a játszók felett.

Ez a Cseresznyéskert egészen úgy kezdődik, mintha már mindennek vége lenne. A színháznak is. Nézőként az az érzésem, mintha már rég eladták volna a birtokot (persze nem), a fejszecsattogásnak is vége lenne (el se kezdődött), a cseresznyefák kivágva (még nem, de ugye elfagynak a virágok), kétévente sem lesz befőtt a meggyből, sem Kafkát sem Nietzschét (sem Csehovot) nem olvassa senki, mert aki megvásárolta a kertet, az föl nem foghatja a szavak értelmét. Vagyis, egészen otthon érezhetjük magunkat ebben a miliőben.

Kocsis Gergely, Elek Ferenc Vizi Dávid, Ónodi Eszter, Szacsvay László és Pálos Hanna / Fotók: Horváth Judit

Ezen felül az üresség azért is sarokpontja az előadásnak, mert a puszta térben jelentőségteljesebbé válnak a Kálmán Eszter tervezte jelmezek és a színészek gesztusai, időtlenségbe emelődünk, bár az egyes szereplők öltözéke nagyon is korhoz kötött – de nem egyetlen korhoz. Mindez elősegíti a fókusz eltolását: míg Csehov egykori alapfelvetése elsősorban a felelőtlen, perspektívátlan életfelfogásra, illetve a pénz egyre meghatározóbb szerepére vonatkozott, addig a mostani rendezés mintha már eleve a vég utáni állapotot írná le a vég előtt. A „vég” pedig, ugye, az, hogy a cseresznyéskert másnak a tulajdonába, egy „parasztnak” a kezébe kerül.

Csakhogy most Lopahin, azaz Jermolaj (Vizi Dávid) nem egyszerűen parasztfiúból lett újgazdag kereskedő, aki kicsit bumfordi, de azért szerethető figura, hanem egyértelműen jelenünk, értékválságos világunk nyertese, kvázi vezére. Bár az előadás szöveghűnek mondható, mégis mintha kihúzásra kerültek volna azok a jellegzetesen csehovi mondatok (tovább segítve az újra-fókuszálást), melyekben Jermolaj a kemény, kitartó munka fontosságát, az emberi akarat és elszántság teremtő erejét hangsúlyozza. A munka, illetve a szép és előremutató eszmék másik szószólója, Trofimov-Petya (Tasnádi Bence) is új színt ölt. Szövegéből elmaradnak a tehetetlen értelmiséget feddő szólamok, vagy ha el is hangzik néhány mondat, egészen súlytalanított helyen és módon. Harmincöt éves, véresen ciki öreg diák ő (Csehovnál eredetileg csak 27 éves), s bár szavai a mélyen gondolkodó ember, az idealista szavai, de egy kissé lúzer értelmiségi szájából. Ő a 21. század felesleges embere.

Vizi Dávid és Ónodi Eszter

Csehov zseniális az emberben végbemenő lelki folyamatok leírásában, s a kapcsolatok sejtetésében. Tarnóczi Jakab is szívesen fejtegeti ezeket a szálakat, s közben mintha egészen cseppet tiszteletteljesen ironizálna is a drámaíróval, az ő stílusával és a hazai Csehov hagyománnyal. Így nem csak a mű eredeti orosz címét („Meggyeskert”) emeli dialógusba, de megjelenik egy revolver is, melynek a csehovi szabályok értelmében el kell sülnie. Hallunk ugyan egy-két durranásszerű hangot, de nem tudjuk meg, mi történt. A rendezés tehát úgy aktualizál, hogy miközben hű marad a drámához, felfrissíti azt mind nyelvileg, mind a megformált alakok szintjén, ezáltal képes lesz úgy szólni egy színházi társulat – vagy akár egy egész ország – létállapotáról, hogy nem válik didaktikussá. A vándor képében például egészen váratlanul megjelenik a színen egy meglepetés-szereplő – a színlapon sincs feltüntetve a neve – és zseniális mikro jelenetében olyan eszement módon örvendezik a Ljubától (Ónodi Eszter) kapott bankjegynek, ahogyan arra csak egy hajléktalan koldus lehet képes. De ugyanígy „kiszólásnak” tűnik a darab végén a búcsújelenet is: az utazásra kész szereplők mind összegyűlnek, majd gurulós bőröndjeiket maguk után húzva kisétálnak a teremből. Felfokozott pillanat ez, magától értetődőnek tűnik velük menni, pontosabban esztelenségnek maradni, de aztán megjelenik Firsz, a vénséges vén inas, s maradásból úgy tűnik, ő a jövő. A maradás az új idealizmus? Firsz alakja szintén változáson ment keresztül: mellőzött, megmosolygott öregemberből mintha a dolgok átlátására és megértésére egyedül képes „hallgatag rezonőr” szerep irányába mozdította volna el a rendező.

Kocsis Gergely, Pálmai Anna és Rujder Vivien

A remek jelenetek sorából kettőt kiemelek: a legfényesebbet és a leghangosabbat. Az előbbi egészen különös pillanata az estnek: a „műnap” ragyogni kezd, a nézőtér szintén vakító megvilágítást kap. Van ebben valami misztikus, valami emberfeletti, különösen azért, mert ez a fölvetés elvarratlan marad. És ez jó így. Az utóbbi az estélyjelenet, mely ezúttal vad táncban nyer formát a középen helyet foglaló DJ-pult körül. Mindenki táncol, csak Firsz gyűri töprengő ráncokba homlokát.

A tér mindvégig megtartja ürességét, bár az asztalok közben átrendeződnek középre. A rendezés elegáns, mértéktartó, egyedül a táncnál engedi el a gyeplőt, s a hirtelen támadt káoszt, ezt a haláltánc-szerű tombolás engedi kitüremkedni a komótosan hömpölygő „drámaiatlan dráma” világából.

Anton Pavlovics Csehov: Cseresznyéskert

Morcsányi Géza fordítása alapján készült. Díszlet, jelmez: Kálmán Eszter. Dramaturg: Kukk Zsófia. Zene: Bencsik Levente, Hunyadi Máté. Fény: Bányai Tamás. Szakmai konzulens: Varga Tibor. Súgó: Boncza Anita. Ügyelő: Valovics István. Asszisztens: Tiwald György. Rendező: Tarnóczi Jakab.

Szereplők: Ónodi Eszter, Rujder Vivien, Pálmai Anna, Kocsis Gergely, Vizi Dávid, Tasnádi Bence, Elek Ferenc, Rezes Judit, Gloviczki Bernát e.h., Pálos Hanna, Szacsvay László, Pásztor Dániel e.h.

Katona József Színház, 2023. április 22.