Wybrzeże Színház: A trójai nők / Nemzeti Színház /

Alul lemeztelenítve, hasra fektetik Akhilleusz sírján, és a nagy álarcok mögé bújt, röhögő görög vezérkar a hulla mögé vonul, majd egyesével, egy üvegflaskával…

Aki olvasott vagy akár csak hallott már valamennyit Jan Klatáról, tisztában lehetett vele, hogy A trójai nők előadása a Nemzeti Színházban nem egy simogató délelőtti matiné lesz. A „simogatóról” Klata egy bemondása jut eszembe, amelyet még régebben egy, az előadásai keménységét, provokáló durvaságukat firtató újságírói kérdésre adott válaszul: „a fekélyek simogatása és cukrozása nem jó”. Ezzel maximálisan egyetértek. És kifejezetten szeretem, ha a színházban provokálnak. De egy ideje azt gondolom, hogy engem (és tulajdonképpen senkit sem) már nem lehet provokálni (szerintem az emberiség már telítődött a rázúduló, állandó, artisztikusnak beállított vagy egyszerű bulvár provokációktól). A Klata rendezte Trójai egy (tulajdonképpen egyetlen) szokatlanul durva jelenetét nem tudom másnak, mint öncélú provokációkísérletnek venni. Leginkább éppen azért, mert több, hozzá hasonlóan kemény jelenet nincs az előadásban, tehát vele kapcsolatban nem beszélhetünk átfogó stílusról, megjelenítési módról. Folyamatos provokációról viszont igen, de az leginkább vagy csakis a szöveg szintjén működik, ami persze szintén lehet ütős, de igazán felkorbácsoló és félelembe ejtő általában csak akkor az, ha sokkoló vizualitás is társul hozzá.

A trójai nők / A fotók forrása a mitem.hu

A provokációkísérlet nálam sikertelen volt. Gyakorlatilag hidegen, érzelmek nélkül néztem végig azt a bizonyos legdurvább akciót, a hangulatomra, lelkiállapotomra nem hatott, viszont gondolkodásra késztetett, és a gondolataimban azóta sem tudok megszabadulni a látottaktól. Lehet, nálam a rendező elérte a célját? Kötve hiszem. Ugyanis azóta nem a látottakon gondolkodom (azt épeszű ember el akarja felejteni), hanem azon, hogy tényleg, valójában miért is kell a színpadon egy tulajdonképpen szimbolikus cselekvéssorozatot (a legyőzöttek törzsi időkre visszamutató megalázását) ennyire naturalisztikusan ábrázolni.

Olga Śmiechowicz, az előadás dramaturgja három műből fésülte össze az előadás szövegét, Euripidésztől A trójai nők mellett felhasználta a Hekabé című drámáját és még részleteket néhány szatírjátékból. Hekabé Priamosz trójai király felesége volt, a háborúban, a város eleste után végig kellett néznie férje, gyerekei és unokái meggyilkolását. Meg kellett érnie, hogy egyetlen életben maradt lányát, Polüxénát is feláldozzák Akhilleusz sírján. Meg kellett tudnia azt is, hogy veje, Polümésztór thrák király haszonlesésből megölte a menteni próbált, rábízott kisfiát, Polüdóroszt is. Ezek a történések részletezve megjelennek Klata előadásában, ahogy végigmesélik és emlegetik őket, már maga felér egy komplex verbális abúzussal. Aztán végig kell néznünk azt is (az anyával együtt), hogy a brutálisan meggyilkolt Polüxéna holttestét alul lemeztelenítve, hasra fektetik Akhilleusz sírján, és a nagy álarcok mögé bújt, röhögő görög vezérkar a hulla mögé vonul, majd egyesével, egy üvegflaskával durván megerőszakolja, meggyalázza a halott testet. A test mindegyik behatolásnál hatalmasat rándul (mintha még élne?).

Jan Klata már a híres Hamlet-rendezése kapcsán nyilvánvalóvá tette (nyilatkozta is), hogy a politikai színháza mindig egy éppen aktuális bűzlő Dániáról szól. Tanulságos A trójai nők kérdésfelvetése is, hogy tudniillik hogyan néz ki a háború utáni béke a legyőzöttek szemszögéből. A győzők vajon mindig és mindenkor barbár állattá aljasulnak, mint a „civilizált” görögök a legyőzött „barbár” trójaiakkal szemben? Ám ezek a kérdések a 2018-as bemutató idején nem kapcsolódhattak konkrét aktualitáshoz, gyakorlatilag az elmélet síkján maradtak. (Bizonyítja ezt az is, hogy Ukrajna megtámadása után a gdański színház illetékesei kivettek a repertoáron tartott előadásból néhány olyan részt, amely konkrétan az aktuális háborúra is utalhatott volna.)

A kérdés ezután bennem úgy fogalmazódik meg (még ha álnaivnak is tetszik), hogy ha (gyakorlatban) nincs olyan konkrét, újabb helyzet, amely szörnyűbb az eddigi legszörnyűbbnél is, miért kell minden eddiginél brutálisabb, sokkolóbb erőszakos jelenettel felmutatni a brutalitás (elméletben lehetséges) minden eddiginél durvább szintjét. Meggyőződésem, hogy ez a kérdés (bármilyen szörnyű időket is élünk) nem politikai-történelmi, hanem csakis színházi. Meg is adom a kérdésre a színházi választ. Szerintem Jan Klata és a hozzá hasonló színházcsinálók, akiknek különös érzékük és kedvük van a provokáló brutalitáshoz, így akarják a munkásságukat egyre nagyobb figyelemhez juttatni. Ettől az egyszerű, szinte primitív összefüggésekre utaló felvetéstől bármennyire is elborzadhatnak egyes színház-teoretikusok, szerintem ilyen egyszerű a magyarázat. Pedig ez veszélyes irány, mert akárhogy is akarjuk sokszor eltagadni, de vannak dolgok, amelyek a színpadon már nem fokozhatók, ha mégis, az már egy másik dimenziót jelent, egy másik műfajt vagy másfajta tevékenységet.

A Jan Klata rendezte A trójai nők tele van bámulatosan finom, érzéki, jól sikerült artisztikus megoldásokkal (csak egy a sok közül: ilyen végig a színpadkép, a csatatér utáni hullamező, mely egyben archaikus görögszobor-torzók temetője is), az előadásban príma színészi alakítások láthatók, hihetetlenül jó a „nem odaillő, hard rock gitáros nő, és még hosszasan lehetne sorolni a produkció erényeit. De ez – legalábbis engem – már nem érdekel. Mindezeket hitelteleníti az a bizonyos, gondosan kiemelt, első felvonásvégi főbrutál (nézetem szerint egyszerűen: aljas) jelenet, melyet fentebb leírtam. Kár érte. Még a tehetséges emberek sem tudnak ellenállni a kétes hírnév csábításának.           

Euripidész: A trójai nők (Wybrzeże Színház, Gdańsk)

Rendező: Jan Klata. Díszlet- és jelmeztervező: Mirek Kaczmarek. Koreográfus:

Maćko Prusak. Dramaturg: Olga Śmiechowicz. Zeneszerző: Michał Nihil Kuźniak.

Játssza: Dorota Kolak, Jacek Labijak, Sylwia Góra-Weber, Piotr Biedroń, Magdalena Boć, Agata Bykowska, Małgorzata Brajner, Cezary Rybiński, Małgorzata Gorol, Magdalena Gorzelańczyk, Michał Kowalski, Antoni Łaciński / Marcel Pawłowski, Katarzyna Dałek, Michał Jaros, Grzegorz Gzyl, Katarzyna Figura, Robert Ninkiewicz, Krzysztof Matuszewski, Jacek Labijak.

Nemzeti Színház, 2023. június 5.

MITEM 2023