Egyébként gyanítom (ez most egy álnaiv attitűd részemről), hogy nekünk nem a sztálini diktatúrával van (vagy nincs) különleges bajunk, hanem általában a múltunkkal.
… a rendező épp a darabépítésbe avatódik be, a szerkezetet, a formát kutatja, vizsgálja, miközben rákérdez saját szerepére is: ki ő itt ebben a történetben?
…a határozott férfi nem beszél az érzelmeiről, az alárendelt nő igazodik az elvárásokhoz.
Itt minden történés gondolat, más szóval semmi más nem történik, mint hogy a létezésről, annak értelméről és értelmetlenségéről folyik a gondolkodás.
Solness lezuhan, idővel majd a torony is ledől, de a színház felépül ezen az estén.
Egyetlen dolog képez ívet, fűzi fel egy szálra az előadást: az aktuálpolitikai állásfoglalás.
Van értelme, haszna a heroikus igazságkeresésnek abban a korban, amikor létélményünk a megvezetettség, a bizonytalanság, a bizalmatlanság?
Jön Fekete Ádám a Moby Dickkel és Varsányi Péter a Népmesebeavatóval.