…az egész előadás szimptomatikus: a mai magyar politika arcát rajzolja meg feketén-fehéren, tűpontosan.
Rudolf Péter régen volt ennyire jó, mert ezúttal színészetének humoros, (ön)ironikus dimenziója helyett az érzelmesen drámait látjuk.
Csak addig képes hangzatosan utálni a betolakodókat, amíg meg nem ölel egy ártatlan migráns gyermeklányt…
Az ember a privát poklait szeretné mennyországra cserélni, miközben nem fogja fel, hogy a mennyországaiból minduntalan maga csinál poklot.
…saját ambíciói mellett népe boldogulása is fontos neki. Magabiztos, lelkes, hisz az elveiben és hisz a győzelmében.
Ha még nem voltunk életveszélyben (vagy olyan helyzetben, amelyben joggal hihetjük, hogy abban vagyunk), honnan tudhatjuk, hogyan reagálnánk rá?
…egyszer sem érzem úgy, hogy bármit is el- vagy túljátszana, pedig színészi eszköztárának rengeteg fogását harcba küldi. Csak egyszerűen ott van a színpadon: Takács Katalin a benne és/vagy általa létező Blanche-sal.
Petra kicsit sem perverz, csak a hímtag kifejezés az.
… az emberiség ontológiai kelléke a folyamatos (kisebb-nagyobb szünetekkel megszakított) háborúzás.
…a színészek nem siklanak el a gyerekek közbeszólásai, reakciói fölött, természetes közvetlenséggel reagálnak rájuk, miközben mederben tudják tartani a játékot.